Lauren Oliver: Vanishing Girls

Lauren Oliver könyv bármikor jöhet, igaz, a Pánikot még mindig nem olvastam, a Roomstól pedig elrettentettek a kritikák. De bíztam benne, hogy a Vanishing Girls szuper lesz.

Nick családja szétesőben. A szülei elváltak, az anyja zombi üzemmódban tölti a napokat, az apja alkoholhoz nyúlt, és beújított magának egy új nőt, a húga, Dara pedig az ominózus márciusi balesetük óta nem áll vele szóba. Sőt, minden alkalmat megragad arra, hogy elkerülje, így nem is találkoznak. Dara Nicket hibáztatja a balesetért, ami elcsúfította őt. Az anyja egy vurstliban szerez Nicknek nyári munkát, ahol újból találkozik Parkerrel. Parker valaha Nick legjobb barátja volt, de mióta összejött Darával, a kapcsolatuk eléggé megromlott. A lakóhelyük állóvizét egy kislány, Madeline Snow eltűnése kavarja fel, és a rejtélynek hamarosan szerves részese lesz Nick is, amikor Dara is eltűnik.

„Azt hiszem, az a legjobb dolog az eltűnésben, amikor az emberek téged keresnek, és könyörögnek, hogy gyere haza.”

Elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a Vanishing Girls. Minden logikai és egyéb hibája, a vontatottsága ellenére szerettem olvasni, mert Lauren Oliver könyvet olvasni mindig jó élmény. A stílusa annyira magával ragadó, hangulatos és szép, hogy hiába nem vagyok elégedett a történetvezetéssel, elmerülök az általa megálmodott világban. A Vanishing Girls nagy része egy vurstliban játszódik, és olyan élénken festette meg előttem a helyszínt, hogy szinte én is ott dolgoztam Nickkel és Parkerrel együtt. Tud írni ez a nő, ez nem kérdés!

Tehát a szavakkal nincs is gond, de egyéb területeken viszont igen. Kicsit úgy éreztem ennél a történetnél, hogy Oliver újra akarta teremteni a Mielőtt elmegyeket. Hiába tudhat már számos könyvet a háta mögött, sokan azóta is a debütáló könyvét tartják karrierje csúcspontjának. Az elején felidéződtek bennem a Mielőtt elmegyekkel kapcsolatos emlékek, hogy mennyire utáltam, mikor belekezdtem, hogy alig tudtam haladni vele, annyira taszított a protagonista, aki aztán bámulatos jellemfejlődésen ment keresztül, és egy csodálatos sztori kerekedett ki a szörnyű kezdésből. Ez a könyv viszont csak erőlködik ebben a tekintetben, és valójában lehet, hogy csak a hasonló karakterek és helyszín miatt támadt utánérzetem.

A Vanishing Girlsben egy testvérpár a főszereplő: Nick és Dara, akik egykoron imádták egymást, mára viszont a kapcsolatuk negatív tartományba csapott át. Akkor kezdődtek a bajok, amikor Dara átment ribancba, mind külsőleg, mind belsőleg, miközben Nick továbbra is a család fehér báránya maradt. Így még inkább kiéleződtek a lányok közti ellentétek, és végül teljesen elmérgesedett a helyzet. Két nézőpontból követjük végig a történéseket, bár Nick gondolatai vannak túlsúlyban.

A Vanishing Girls megnehezíti az olvasó dolgát, ugyanis nincsenek szerethető szereplők. Mindkét lány gyenge, és idegesítően sokat hibáznak. Egyikük fejében sem szerettem lenni. Van két unokahúgom, akik hajlamosak panaszkodni a másikra, és egy szituációt totál ellentétesen beállítani, amiben természetesen mindig a másik fél a hibás, te meg döntsd el, mi az igazság. Ebben a történetben is ugyanez van: Dara irigy Nickre, amiért jó gyerek, prominens tanuló, ám ahelyett, hogy a nővére nyomdokaiba lépne, elmerül az alkohol és a drogok világában. Nick szerint viszont Dara az, aki népszerű, aki szép, akit mindenki szeret, bármit megtehet, amit csak akar. A viselkedésük és a tetteik alapján egyikükkel sem tudtam azonosulni, inkább szánni mindkettőjüket, hogy képtelenek arra, hogy igazából szeressék egymást. Tudom, hogy van ilyen, de furcsa belegondolnom, mikor világéletemben szerettem volna egy korban hozzám közel álló testvért, akivel bármit megoszthatok. Egyszerűen csak nem tudom megérteni, hogy akiknek ez megadatott, miért nem becsülik meg.

„Néha az emberek már nem szeretnek többé. Ezt a sötétséget sosem lehet helyrehozni, nem számít hányszor kel fel a hold, hányszor tölti meg gyenge fénnyel az eget.”

A történések két idősíkon futnak: azelőtt és azután, mégis az azelőtti jelenetek nem túl erősek, nem alapozzák meg a régi szoros köteléket, ami korábban létezett a lányok között, csak a baleset körül "sertepertélnek". Mondjuk Nick egy csomószor visszaemlékszik jelentéktelen gyerekkori emlékekre, amikből megtudjuk, hogy Nick, Dara és Parker állandóan hármasban játszottak.

A romantika sem működött nálam ebben a könyvben. Elég hamar nyilvánvaló, hogy Nick legjobb barátja, Parker lesz minden konfliktus fő katalizátora, és személy szerint semmit sem utálok jobban, mint a testvérek közötti szerelmi háromszöget. Nekem ez így gyomorforgató a köztes fél részéről, másrészt szomorú a testvérek részéről. Miért rivalizálnak egymással, miért nem a testvéri kötelékük fontosabb? A felállás miatt nem tudtam megkedvelni a srácot, a háromszöges huzavona meg az őrületbe kergetett a végére.

A vége! A Vanishing Girls vége megér egy misét. Ez azon könyvek egyike akar lenni, aminek a végén eldobod az agyad, alig kapsz levegőt a sokktól, és próbálod megemészteni, hogy mi történt. Jó lett volna ezzel az érzéssel elbúcsúzni, mikor az utolsó laphoz értem. Sajnos a probléma ott kezdődik, hogy a könyv elején kitaláltam a gigászi csattanót, annyira logikusnak tűnt. De persze elvetettem, mert Oliver olyan trükköt alkalmaz, ami ellehetetleníti ezt az elképzelést. Mégis, minden nyilvánvaló képtelensége ellenére kerestem a jeleket, a nyomokat, és sajnos annyira szemet szúróak voltak, hogy még féltávnál sem jártam, már 100%-ig biztos voltam benne. Úgy, hogy Oliver ellentmondott nekem. De hiába tette, tudtam, hogy átver, és amikor már eltántoríthatatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy igazam van, nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy összeragasztgassam a történet darabkáit, nyomban meglettek az okok, meglett az esemény, már csak a hogyan kérdése volt kétséges. És ez a hogyan hajtott tovább előre meg a pontos részletek iránti érdeklődés.

Két fő rejtély van végigráncigálva a könyvön: az ominózus baleset, és hogy milyen dolgot művelt Nick és kivel, ami szigorúan titkos. Ezek nem egyszer vannak megemlítve a könyvben, hanem idegesítően túl van hangsúlyozva a fontosságuk. Ezek nélkül nem lenne könyv. A stratégia az lehetett, hogy amikor az olvasó elunja magát, be kell dobni csontként a varázsszavakat, hogy az olvasó ráharapjon, és a kíváncsisága ne múljon el. Az gondolom egyértelmű, hogy nem éppen egy feszültséggel teli, akciódús sztoriról beszélünk.

És itt jön a képbe, ami nem működött nálam a történetben: az információkivágás. Ez egy jól bevált írói eszköz lehet abban az esetben, ha valami olyan szörnyűség történik a főhőssel, amivel nem akar szembesülni, és amikor megtörténik az olvasó beavatása, a karakter elért arra a pontra, hogy képes továbblépni. Fontos szempont, hogy senki más nem tudja, mi történt a főhőssel! A Vanishing Girlsben mindenki tisztában van az eseménnyel, és mégis mindenki rébuszokban beszél. Fogalmam sincs, hogy feltűnt-e volna, ha nem jövök rá a csattanóra, de a tudás birtokában a dialógusok mesterségesnek és precízen megtervezettnek hatottak, sütött belőlük az írói kétértelműség, és ha távolról szemlélem az egészet, egyáltalán nem tűnik logikusnak. Természetes, hogy lábujjhegyen járkálnak az emberek a téma körül, a baleset részletei körül, Dara könnyelmű viselkedése és a Nick-Dara kapcsolat körül, de itt bárki, aki csak megemlíti, pont úgy reagál, hogy véletlenül se derüljön ki semmi az olvasó számára. Ráadásul két szemszög van, és mindketten balesetként hivatkoznak rá, ha eszükbe jut (bár ez még a kevésbé problémásabb, hogy miért, az menet közben kiderül.)

Mindehhez szervesen illeszkedik a Madeline Snow sztori, amivel kapcsolatban szintén azt éreztem, hogy a létezése csak a Nick-Dara kapcsolatot szolgálja, egyéb funkciója nincs. Ha nem létezne, nélküle Nick nem vonhatná le azokat a következtetéseket, amiket megtesz. Nem tudom, mennyire világos, amit mondani akarok. Nyilván ez egy történet, ami így lett kitalálva, hogy egyik eleme kapcsolódik a másikhoz, de olvasás közben az író szándékát éreztem, nem magát a történetet, ahogy a szálak összesimulva egybefonódnak, és ez kizökkentett rendesen.

Szóval nem tudom, hogyan vélekednék a csattanóról, ha nem jövök rá. Vannak, akik gyanútlanok maradtak, vannak, akiknek hozzám hasonlóan leesett. Azon gondolkoztam, hogy talán Oliver direkt, ilyen nyilvánvalóan írta meg ezt így, hogy egy kicsit hülyét csináljon az olvasójából, aki tudja, amit tud, pedig az lehetetlen. Nem az író hibája, de pont néhány könyvvel ezelőtt olvastam ugyanezt a fordulatot, a különbség viszont az, hogy abban a történetben megvolt a létjogosultsága az egésznek, és ez a szembeállítás még inkább kiemeli ennek a könyvnek a hibáit. Pedig ott is rájöttem a dologra, bár közel sem ilyen hamar, de mégsem vont le az élvezeti értékéből, mert azt kell mondjam, jóformán  elvárás volt.

 A lényeg, hogy az információ birtokában nem tudott működni nekem ez a könyv, nem tudtam más szemmel nézni rá, úgy tenni, mintha meg kéne lepődnöm. Ettől függetlenül jó olvasmánynak tartom, ha csak a stílusa miatt, akkor amiatt. Azt hiszem, a Vanishing Girls mindenképpen egy olyan könyv, amiről érdemes beszélni, és ami valamit mindenképpen ki fog váltani az olvasóból.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 357