Arabella a Morrighan ház elsőszülött leánya, akinek az apja,
a király elrendezett egy frigyet Dalbreck hercegével – az esküvő a két
birodalom közti szövetség megpecsételése lenne. A történet elején a hercegnő
éppen az esküvőjére készül, vár rá a nagy nap. Mivel méltánytalannak tartja,
hogy akaratán kívül hozzáadják egy vadidegenhez, akit nem szeret, fittyet hány
a kötelességeire, és az utolsó pillanatban elmenekül a szolgálójával,
Paulinával. Arabella elvileg különleges képességgel rendelkezik, ami nővé
válásakor mutatkozik meg, de nála még nem történt semmi, ez is ürügyet szolgáltat a
kötelességei cserbenhagyására. Paulina szülővárosába, Teravinba mennek, hogy
ott kezdjenek új életet. Eközben a lány keresésére indul a herceg, mert bár ő
sem epedezett a nászért, most már kíváncsi a menyasszonyára. Meg akarja ismerni
azt a lányt, aki sokkal bátrabb nála, merthogy képes volt megtenni azt, amit ő
nem – elszökni a házasság béklyója elől. Közben egy harmadik fél is
becsatlakozik a keresésbe, egy orgyilkos, aki ki akarja iktatni a hercegnőt,
hogy Venda politikai csapást mérjen a Morrighan királyságra. A dolgok
bonyolódni kezdenek, mikor a herceg és az orgyilkos is romantikus érzelmeket
kezd táplálni a lány iránt, aki szintén vonzódik hozzájuk.
Hogy némi pozitívumot is mondjak, az írásmód színvonalas, tartalmaz
szép mondatokat, de az már rég rossz, ha csak ennyi jót találtam az egész
könyvben. És sajnos ennél többre nem futotta. Lássuk, miért is utáltam én a Kiss of Deceptiont.
Az a helyzet, hogy ebben a könyvben történet nem nagyon van,
hiába telnek az oldalak, semmi érdekesre nem kerül sor. Időnként akad néhány
fordulatnak szánt valami, de csak megvontam a vállam, hogy mennyire nem izgi. A
legjobb az egészben, hogy a könyv második felében csak mennek-mendegélnek, Lia,
az egyik pasijelölt és egy csomó ember, aztán egyszer csak vége van egy olyan
fordulattal, amit ugye már mi rég tudtunk, csak Lia nem, ezért bocsánat, hogy
nem csorgatom a nyálam a folytatásért. Úgy istenigazából lezárás sincs, a
szálak csak úgy lógva maradnak, nincs íve az egész könyvnek, nem oldódik meg
egy központi konfliktus.
A történetet négy nézőpont révén ismerjük meg. Az írónő
próbált nagyon csalafinta narrátori eszközt alkalmazni, amit ő minden bizonnyal
a kreativitás szóval jellemezne, én viszont mással, a jelzőt inkább nem
árulom el. Kezdem a legfeleslegesebb szemszöggel, Paulináéval, ugyanis erre a
könyv 90%-nál kerül sor, egyetlen fejezet erejéig. Nem látom át, hogy mi
szükség volt erre azon kívül, hogy a Paulinát körülvevő karakterek abban az
időpontban pont máshol tartózkodtak, így az olvasó nem tudhatta, hogy Paulina
mit csinál – engem nem is érdekelt –, és akkor ezt így sikerült megoldani.
Mivel a történetszálak egyikét sem varrta el az írónő, ezért a narratíva ilyen
megtörésének semmi értelmét nem látom.
A másik három nézőpont a főhősünk, Arabella, azaz a
becenevén Lia, a herceg és az orgyilkos. Ez mind szép és jó, de itt jön a
csavar: a három fél között szövődő szerelmi háromszögben Lia sincs tisztában a
helyzettel, és az olvasó sem tudja, hogy Kaden és Rafe közül melyik a herceg és
melyik az orgyilkos. Amikor Kaden és Rafe fejében járunk, a szerző mindig
bizonytalanságban tart minket, nem árul el olyan információt, amiből
egyértelműen rájöhetnénk, hogy ki kicsoda. Amikor megoszt velünk valamit, akkor
az adott fejezetnél nem a neveket tünteti fel, hanem csak annyi van odaírva,
hogy herceg vagy orgyilkos. Ez a megoldás azért bődületesen rossz, mert most
töprengjünk el már két másodpercig, hogy vajon melyik pasiba fog Lia beleesni.
Szerintetek? A hercegbe vagy az orgyilkosba? Nem hinném, hogy sokat kell ezen
törni a fejünket. Így az egész szituáció viszont akkora paradoxon, hogy fognunk
kell a fejünket, hogy miért. Én legalábbis így voltam vele. Ebben a történetben
ugyanis nem a klasszikus háromszög a jellemző, hanem bár Lia mindkét jelölthöz
vonzódik, mert jól néznek ki, igazából csak az egyik pasi dobogtatja meg a
szívét.
Ez a regény a karakterekre épül, csak hát éppenséggel a
karakterek rettenetesek. A szerelmi háromszög alapját az adja, hogy a herceg és
az orgyilkos öt másodpercnyi ismeretség után halálosan szerelmes lesz Liába. Az
ellenséges királyság elküldi az orgyilkost, hogy vágja át a lány torkát, de ő
húzza-halassza a dolgot, mert annyira megtetszik neki a hercegnő egy
szempillantás alatt, aztán persze nem képes megtenni, amit kell. Milyen béna
orgyilkos az ilyen? A herceg motivációján meg sírva röhögtem az elején. Nem ám
örülne, hogy nem kell elvennie a csajt, mert a háta közepére kívánta ő is az
egész elrendezett házasság dolgot, ő utánamegy, mert meg kell ismernie ezt a bátor
teremtést, aki el merte őt hagyni! Lát ebben valaki egy szemernyi logikát? Mert
én nem. Hogy még viccesebb legyen az egész alapfelállás, Kaden és Rafe úgy
érkeznek meg Teravinba, hogy találkoztak útközben, és a fogadóban, ahol
megszállnak, még lakótársak is lesznek, és ugye mindketten ugyanabban a szent
percben esnek bele a hercegnőbe. Annyira reális az egész, hogy az elképesztő. Ezt
a dramaturgiát hogy lehet megálmodni, emberek! A szerző hasonló füvet
szívhatott, mint Stephenie Meyer, mikor csillogó diszkógömbökké herélte ki a
vámpírokat.
Nem elég, hogy a herceg és az orgyilkos idegesítő, Lia, az
Ostobaság=Sötétség Hercegnője is megér egy misét. Olyannyira, hogy úgy vélem, érdemes
részletesebben megismerkedni vele. Ezért készítettem egy fiktív interjút eme
imádott főhősnővel, amiben kidomborodik a jelleme, hogy minden világosabb
legyen.
Interjú Arabella
Celestine Idris Jezeliával, a Morrighan ház elsőszülött leányával
– Arabella…
– Kikérem
magamnak, a nevem Lia!
– Van 15 keresztneved, ezt természetesen
megértem. De ez általában úgy működik, ha az embernek több neve van, akkor a
hivatalos nevét használja, nem pedig öncélúan valamelyiket, amit utólag
kitalál.
– Én ezt nem
kitaláltam! Anya nevezett el Jezeliának, ami olyan, de olyan, de olyan egyedi
név, hogy csak nekem van az egész világon, bibibi. Apám ellenezte, de anya ragaszkodott
hozzá. És mivel lázadó tinédzser vagyok, én is ragaszkodom hozzá, a francba az
apámmal!
– Nagyon úgy tűnik, hogy a kapcsolatod nem
felhőtlen az édesapáddal.
– Utálom, egy
önző rohadék! Ahelyett, hogy velem foglalkozna, és istápolná a pici lelkemet,
olyan felesleges dolgokra pazarolja az idejét, mint az uralkodás. Hogy lehet
ilyen rossz apa? Miért fontosabb neki a királyság, mint hogy éjjel-nappal az én
talpamat nyalja?
– Ez fogós kérdés.
– De én mióta
az eszemet tudom, mindig is túljártam az eszén. *mosolyog*
– Megkérdezhetem, milyen eszközökkel?
– Elszakított
a barátaimtól, megtiltotta, hogy fiúkkal smároljak. Ezért igyekeztem
neveletlenül viselkedni, és a tudta nélkül kiszöktem pókerezni meg ilyesmi.
– Ez igencsak érett, leendő királynéhoz való
viselkedés.
– Tudom, hogy
csodálatos vagyok, nem kell mondani. *önelégülten
vigyorog*
– Mi késztetett arra, hogy otthagyd a
palotát?
– Ez is arra
vezethető vissza, hogy apám mekkora egy szemétláda. Azt akarta, hogy menjek
férjhez valami vadidegen, trottyos pasihoz, akit még életemben nem láttam, de
azért ezerszázalékos bizonyossággal tudom, hogy öreg és csúnya is. És aki öreg
és csúnya, az nem ember.
– Nem gondolod, hogy ennek köze lehetett
ahhoz az aprósághoz, hogy hercegnőként ez a kötelességed?
– Kötelesség,
fúj, ki kéne vetni a lexikonból ezt a szót a tradícióval együtt! Senki sem
kötelezhet arra, hogy férjhez menjek egy ismeretlen pasihoz szerelem nélkül.
Rohadtul nem érdekel, hogy egész életemben arra neveltek, hogy ez a dolgom,
rohadtul nem érdekel, hogy emberek százezreinek sorsa múlik azon, hogy a két
királyság egyesüljön, és együttes erővel kiálljon az ellenséges királysággal
szemben, hogy ne tudjanak lemészárolni annyi ártatlan embert.
– A diktafon rögzíti a szavaidat. Nem
szeretnéd, hogy visszajátsszam neked, amit az imént mondtál? Elég önzőnek
hangzik, hogy őszinte legyek.
– Még hogy
önző?! Elment az eszed? Apám az önző, amiért arra kényszerít, hogy szerelem
nélkül házasodjak. Mert úgy nem élet az élet!
– Ugye tudod, hogy csak a mesékben létezik
az örök szerelem és blablabla?
– Egy Young Adult
könyv, aminek az igéző szépségű főszereplője vagyok. Szerinted?
– Oké, elismerem, ott a pont. Mégis, arra nem
gondoltál, hogy megpróbálhatnád, hátha megkedveled a herceget? És mondjuk, ha
nem jön össze, utána passzolod az egészet?
– Dehogy.
Mondom, hogy a pasi öreg és ronda, fúj, hogy mondhatsz ilyen hülyeséget.
– Ha te mondod. Szóval az esküvő előtt
rájöttél, hogy neked ez nem megy, képtelen vagy végigcsinálni. Mivel a cseléded
egy hullámhosszon van veled, egy pillantásból megállapította, hogy nektek most
azonnal le kell lécelnetek, és se perc alatt elrendezte a dolgot. Így történt?
– Ó, igen,
Paulina a világ legjobb talpnyalója barátnője! Imádom őt! Olyan, mint egy
pincsikutya, bármit csinálok, a nyomomban van, és ugrik, ha csettintek.
– Tényleg ez egy csodálatos barátság
alapja. Én is így látom. Képes volt ott hagyni az állását, a szerelmét, magára
haragította a királyi udvart a te kedvedért, te pedig cserébe hazudsz neki.
– Én nem
hazudtam, hogy állíthatod ezt? Csak megszépítettem az igazságot, ez totálisan
más. Az teljesen evidens, amit ő tett értem, nem érdemel szót.
– És ha mégis megtudja az igazat Mikaelről?
– Megbocsát, és tovább nyalja a
talpamat, ez biztos.
– Úgy döntöttetek, hogy Paulina
szülővárosába szöktök el, ahonnan ezer éve elkerült, és már nem is emlékezett
tisztán az útra. Nem volt kicsit elhamarkodott az elhatározás?
– Egyáltalán
nem. Tíz perc alatt simán el lehet tervezni az ilyesmit, és mint mondtad,
Paulina abból már tudta, hogy nem bírom végigcsinálni az ostoba esküvőt, hogy a
szemembe nézett. Oké, kicsit bizonytalan volt útközben, de aztán minden eszébe
jutott, és pikk-pakk odataláltunk, mindezt GPS nélkül! Én pedig annyira
istenkirály vagyok, hogy félrevezető nyomokat hagytam, hogy ha valaki utánunk
próbált volna jönni, ne találhasson meg bennünket. Igaz, közben tönkretettem az
esküvői tradícióban évtizedek óta használatos ruhát, de az meg engem
különösebben nem izgat. Hiszen volt rá okom, apám egy önző dög!
– Ahhoz képest elég sokan elég hamar megtaláltak:
az orgyilkos, a herceg, a bátyád, a tanácsos embere. Nem kellett volna
továbbállni Teravinből?
– Persze,
hogy nem, nem volt nagy ügy. A királyság katonái, akik hetekig kutattak utánam,
abszolút nem találtak meg, annyira übermenő vagyok, ahogy már említettem. Az
álcázó képességeim is lenyűgözőek: ha lemosom a bőrömről a retket, és tiszta
ruhát veszek fel, akkor úgy nézek ki, mintha más ember lennék. Annyira, hogy
fel sem ismernek. Jobban tolom ezt az álcázós dolgot, mint egy kaméleon.
– Egy fürdőtől tényleg megújul az ember.
Pauline-nal elkezdtétek új életeteket Teravinben. Mesélj erről egy kicsit.
– Ó, hát
nagyon szupcsi volt, de most komolyan. Egész életemben arról álmodoztam, hogy a
királyi kényelmet feladjam, és egy fogadóban felszolgálóként dolgozzak, mások
mocskát takarítsam, és másokat szolgáljak ki. Ha előbb tudom, hogy ez ennyire
fantasztikus, már sokkal korábban elszöktem volna. Életem végéig ezt akarom
csinálni. Tulajdonképpen az csak egy hülye indok volt, hogy a szerelem miatt
húztam el a csíkot otthonról, valójában gyerekkorom óta figyeltem a cselédeket,
és arról álmodoztam, hogy egyszer a nyomukba léphetek.
– Hűha, micsoda karrierista vagy, Lia! Mi a
helyzet a szerelmi életeddel?
– Beindultak
a dolgok. Tudtam, hogy el kell szöknöm, és azonnal felbukkant két szexi pasi,
akik mind belém estek öt másodperc ismeretség után. Barátok és lakótársak
voltak, de még mielőtt lenéznél, hogy orgiába kezdtem, tisztáznom kell a
dolgot, nem akarom, hogy folt essen a nevemen. Nem vívódtam a két pasi között a
szerelmi háromszögünkben. Persze, mindkettőt helyesnek találtam, de igazából
csak az egyik dobogtatta meg a szívem. Igaz, hogy alig ismertem, nem tudtam
róla semmit, de szedtünk együtt szedret, aztán meg smároltunk meg minden. Ez
igaz szerelem. Egyértelműen jól tettem, hogy otthagytam a palotát.
– Ez nagyon jól hangzik, gratulálok a
boldogságodhoz. Azonban volt egy jelenet, amikor Gwyneth felhívta a figyelmedet
arra, hogy egy orgyilkos ki akarja oltani az életed, te viszont körberöhögted.
Nem kellett volna hanyatt-homlok menekülnöd a biztonság kedvéért?
– Dehogyis
kellett volna. Olyan nyilvánvaló, hogy baromságot mondott. Miért hallgassak egy
hülye pletykára?
– De hát tényleg rád talált az orgyilkos.
Voltaképpen már azelőtt ott volt, hogy Gwyneth figyelmeztetett.
– Ööö….
– Az is érdekelne, hogy miért loptad el a tanácsos
könyveit a szökésed előtt, mikor fogalmad sem volt róla, hogy mik azok.
– Nem
nyilvánvaló? Heccből. Meg kellett a cselekmény szempontjából. Hogy rájöjjek,
milyen csodálatosan különleges vagyok.
– Hogy érezted magad, miután a
felszarvazott pasijelölt kimutatta a foga fehérjét?
– Olyan szexi
volt, nem hittem el, hogy ezt tette velem. Nem viselkedhet így, hiszen szexi!
– Féltél az új környezetben?
– Egyáltalán
nem. Jártattam a nagy számat, mintha mindenki felett állnék. Visszafeleseltem
ahelyett, hogy meghúztam volna magam. Elvégre bátor vagyok.
– Nem tartottál a nemi erőszaktól? Én biztos
csendben gubbasztottam volna a sok tolvaj, rabló, gyilkos között, mintha
láthatatlan lennék.
– Az mi?
Nekem eszembe sem jutott.
– Rájöttél, hogy ki a választott pasid
igazából. Mit éreztél abban a pillanatban? Nem akartad felpofozni magad, hogy
megspórolhattunk volna egy egész könyvet?
– Máskülönben
hogyan próbálhattam volna ki magam álmaim szakmájában?
– Azért jól esett megcsókolni a másik pasit
is. Hiába nem értesz egyet a nézeteivel.
– Az nem
számít, smárolni jól tud.
– Biztos a választásod?
– Ki tudja,
lehet, hogy bevágom a durcit, és a másik mellett horgonyzok le végül. Soha ne mondd, hogy soha.
– Sok sikert az új életedhez, biztosan
továbbra is olyan idegesítő és sötét leszel, mint eddig.
– Köszi,
igyekezni fogok.
Nos, én ezt a
könyvet senkinek sem ajánlom, meneküljetek, míg kedves az életetek.
Értékelés:
1/5
Borító: 5/5
Sorozat: The
Remnant Chronicles #1
Kiadó: Henry
Holt
Megjelenés éve: 2014
Oldal: 492
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése