Anne Bishop: Vörös betűkkel

A molyon és goodreadsen is nagy népszerűségnek örvend Anne Bishop sorozatának első része. Felnőtt urban fantasyre bármikor vevő vagyok, és a Kate Daniels sorozat körüli hajcihő is valósnak bizonyult, így nagy várakozással álltam elébe.

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

 

Fülszöveg: Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

A Vörös betűkkel legnagyobb erőssége a világ, amiben játszódik. Egyelőre csak a felszínt kapargatjuk, és ez a kötet egy erős ígéret, hogy a benne rejlő potenciál hangsúlyosabban mutatkozik majd meg a folytatásban. De már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy felszítsa a kíváncsiságot.

Ebben a világban az emberek a Mások elnyomása alatt élnek. Kapunk egy kis világleírást az elején, amiből megtudhatjuk, hogyan alakult ki ez a felállás, ezt nagyon érdekesnek találtam. Nincs habos-babos lávsztori, semmi romantikus fennköltség, az emberek kaja alapanyagok, nem több, nem fűzik a Másokat hozzájuk érzelmek. Ezt Bishop igyekszik demonstrálni a történetben ahogy csak tudja, hogy ne legyenek illúzióink.

Az egy picit túlzás, hogy Bishop beszélő nevekkel dolgozik (Wolfgard, Crowgard stb.), de tök jó, hogy ilyen széles repertoáron mozognak a különböző lények, és nekem az is külön bejött, hogy mindig kiemeli, mennyire nem szeretnek emberi formájukban meglenni. Általában az alakváltókkal foglalkozó történetekben a szereplők emberi alakban mozognak, és csak néha öltenek állati alakot, itt pont fordítva. Ezen a fronton is csak alapozás van még ebben a kötetben, egy átfogó képet fest fel a klánokról, arról, hogyan működnek együtt, melyikek erősebbek/gyengébbek.

A karakterekben szintén sok lehetőség rejlik, többen önmagukban is érdekes háttértörténettel rendelkeznek, amiket jó lenne jobban megismerni. Például remekül van végighúzva a regényen, hogy nem tudni pontosan, micsoda Tess, és az a vicc az egészben, hogy bár kiderül ez-az, de a végére sem leszünk semmivel sem okosabbak.

Meggie képességéről sem tudunk meg túl sokat, a visszaemlékezései nem konkrétumok, csak teaserek, és a könyv végén fellelhető információ birtokában még sok megválaszolatlan kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban. Jóformán misztikum övezi az egész vérpróféta létet (kik ők, honnan erednek és ehhez hasonló kérdések).

Ja igen! Számomra abszolút pozitívum, hogy nincs szerelmi szál, csak a vonzalom jelei mutatkoznak meg, de az is csak az egyik oldalról.

A Vörös betűkkel tipikusan az a sorozatkezdő kötet, ami elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy mindenképpen igényt tartsunk a folytatásra.

Számos pozitív vonatkozása mellett alapvetően viszont volt két gondom a regénnyel.

1, Borzasztóan túlírt. 200 oldalt lecsapva egy pörgős, letehetetlen sztori kerekedett volna belőle, így viszont jelentősen belassította a sok felesleges jelenet. Nem hiszem el, hogy ennyit kellett rászánni arra, hogy Meggie hogyan szortírozza a postát meg eteti a lovakat. Ebből kifolyólag ismétlődés is felütötte a fejét, ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza Simonnál, Asiánál, de még a rendőröknél is.

2, Meggie förtelmesen Mary Sue karakter. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne baj, engem annyira nem szokott zavarni, de a történet rövid időt ölel fel − pár hetet −, és így nem tudott leülepedni e tény.

Meggie-t mindenki szereti. És a mindenki alatt mindenkit értek, aki nem antagonista. Szeretik az Elementálisok, akik mindenkivel szemben szeszélyesen viselkednek. Erebus nagyapa, aki egy remete, és senkit nem enged közel magához, a vámpírok területére konkrétan tiltott a belépés, de Meggie-nek lehet. A farkasgyerek, aki két éve nem változott át emberré, mert egy traumatikus élményen ment keresztül, és azóta nem meri elhagyni a ketrecét, amiben lakik. Ki sem találjátok, hogy mi történik kb. két nappal azután, hogy megismeri Meggie-t…

De még ez is egy dolog, ami úgy ahogy elmenne a rövid idő ellenére is… ugyanakkor nem tudjuk meg, hogy MIÉRT. Mert Meggie-ről semmi sem derül ki azon kívül, hogy jól szortírozza a postát. Vagyis akár ez is lehet az ok, mert ahogy Erebus nagyapa megjegyzi: "jól szállítja ki a filmeket", és a Darryl nevű karakter is mond valami ilyesmit: "kedvelem, mert alaposan összekötözi a leveleket".

Hát ez… oké.

A végén pedig egyenesen úgy hivatkoznak Meggie-re, hogy a MI Meggie-nk. De úgy kb. mindenki. Jesszus.

Viszont Meggie személyének hozadéka egy olyan változás a végén, ami tetszett. A Mások a maguk módján elkezdenek egy kicsit törődni azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatban vannak az Udvarban. Kíváncsi vagyok ez a szál majd hogyan alakul a későbbiekben.

Összességében ez egy jó kezdés, és szerintem a folytatásban megmutathatja, mire képes valójában.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Written in Red

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 512

Fordította: Bozai Ágota

Olvass tovább!

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded

Sorozat: A Vasdruida krónikái #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 286

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Supernatural: vége a 10. évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Vajon vannak-e még elvárásaink egy 10 évados sorozattal szemben? Minden sorozat megkopik egyszer, ez tény. Újra és újra ugyanazokat a köröket futja, tudjuk jól, és mégis mi, hű rajongók folyamatosan hiszünk abban, hogy talán egyszer olyan lesz, mint fénykorában.
Vagy ha nem is pont olyan, de tud hozni egy szintet, mely a régi felé konvergál. A Supernatural egyszer már kimászott a gödörből, de úgy tűnik, idén elfogyott a lendület.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt az évadot, azt mondanám, hogy felejthető. Nemrég ért véget, és csak pár epizód történése rémlik előttem, annyira nem hagyott bennem nyomot.

A remény a 200. epizódnál csillant fel, amit az évad egyik legjobbjának tartok, igazi ajándék volt a rajongók számára, aztán a Cluedós tippelgetős rész a régi időket idézte, amikor még sikerült szórakoztató heti ügyes részeket szállítani. Ilyenkor látszik, hogy, ha a készítők nagyon akarnak, képesek letenni az asztalra azt, amit elvárunk tőlük. A szezon egészét nézve viszont a sorozat a középszer tájékán mozgott.

Pedig adott volt egy ütős felütés a 9. évad WTF-cliffhangerje után, amit nem sikerült jól kihasználni. Hosszabb ideig végigvihették volna a démonszálat, bár kvázi örülhetünk, hogy nem rögtön az első részben oldották fel. Így viszont maradt a “le kell szedni Káin jelét, mert különben baj lesz”-küldetés, ami főszálnak nem volt elég erős.

Spoileresen folytatom a tovább mögött.

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Spell Bound

A Hex Hall első részének humoráról csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni. A másodikban már éreztem, hogy nem klappol valami, a zárókötetben viszont a humor volt az, ami kicsinálta a könyvet.

A Démonüvegben Sophie megtudta, hogy az anyja a prodigiumok egyik ősellenségénél, a Brannick családnál van, így hát az Itirisen keresztül elindult, hogy megtalálja. Csakhogy közben három hétig tart, míg megérkezik, és fogalma sincs, hogy Thorne Abbey leégését túlélték-e a szerettei.

A harmadik kötetnél jöttem rá, hogy kicsit fura ennek a sorozatnak a szerkesztése. A Démonüvegben és itt is a szerző fogott egy elég wtf elemet, és bedobta a könyv elején, ezzel teljesen új színben láttatva az eseményeket. Nem mondom, hogy ez rossz lenne, csak ami ebben a könyvben kiderül, simán mehetett volna függővégnek a legutóbb, mert innentől kezdve 180 fokos fordulatnak vagyunk szemtanúi, és ezt most nem spoilerezhetem el.

Ez az átfordítás jó, csak az vele a baj, hogy teljesen értelmetlenné teszi azt, ami eddig történt. A könyv végére teljesen elveszítettem a fonalat, a Cassnoffok motivációit nem értettem (hacsak nem az irreális őrület az). Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért akartak démonsereget legyártani. Ha valakinek akad valami épkézláb magyarázata, légyszi, ossza meg velem. Két nézet ütközik, és végül a logika nem érvényesül, ráadásul a Szemről semmivel sem tudunk meg többet, mint eddig. A szerző nem fókuszál eléggé a problémákra, a saját világfelépítésére és a felvetett szálakra. Lényeges kérdéseken sellőként siklik át, és végül az egész sorozat óriási hiányérzetet hagy maga után.

A szerelmi háromszög kreálása nem nyerte el az átvezető kötetben a tetszésem, az itteni feszegetése meg túlmegy minden határon. Teljesen életszerű, hogy Sophie-nak fogalma sincs, hogy Archer él-e vagy hal-e, de megcsókolja Calt. Miért is? Mert meg kell felelni a szerelmi háromszög elvárásainak? Eddig semmi ilyen szándékot nem mutatott az irányában. Cal végül fájóan üres karakter maradt, nem ismertük meg közelebbről, és ezt sajnáltam. A sorsa meg… inkább hagyjuk, viszont a megérzésem a szerepével kapcsolatban betalált. Archert most is bírtam, a sátras szerelmi vallomás kifejezetten aranyos volt.

A humor, ami szerves része a Hex Hallnak, ebben a részben egyszerűen nem működött. Tényleg, már az előző kötetben is éreztem, hogy néha kilóg a lóláb, pedig az első könyvben imádtam. És most lett világos, mi volt ez a kényelmetlenség érzet: a szerző megemelte a tétet, és ebbe a komolyabb hangvételű történetbe már nem illett bele ez a fajta poénkodás. Két verzióban működhetett volna a történet igazán: 1, megmarad egy könnyed, laza kis gimis történetnek, ahol a főhősnek meg kell találnia a szerelmet, a barátokat, meg kell birkóznia az erejével és a felnőtté válás problémáival, ebben az esetben maradhatott volna ez a stílus. 2, idomulnia kellett volna a narrációnak a tragikus eseményekhez, és veszítenie kellett volna a viccforrásból. Nem kellett volna teljesen megszabadulni tőle, csak visszaszorítani azt (van egy Vámpírakadémia sorozatunk, ahol tökéletesen össze van a dráma hangolva a könnyedséggel).

Mivel egyik sem történt meg, egész egyszerűen azt éreztem, hogy a szerző elhülyülte a könyvet. Olyan volt, mint egy kicseszett YA bestsellereket kiforgató paródia, kifigurázva és felnagyítva azok gyenge pontjait. A Vámpírakadémiát sűrűn felhozom, és na, a Spell Bound a filmre emlékeztet, aminek ugye semmi köze sincs a könyvhöz, mert pont a vígjáték részére hegyezték ki az egészet. Természetesen ez teljesen befogadófüggő, a Vámpírakadémia film is sokaknak tetszett, és gyanítom, ezzel a könyvvel is így lesz, de én tartom magam ahhoz, hogy drámai helyzeteket ne poénkodjon már el a főhős, mert teljességgel hangulatromboló.

Most komolyan, emberi életek sorsa a tét, ráadásul Sophie olyan eseményekkel nézett eddig is szembe, amiket nem könnyű feldolgozni. Neki viszont élethalál helyzetekben is mindig van valami ütős poén a tarsolyában. És ezek viccesek, nevettem rajtuk, de helytelennek érzem, hogy amikor a főhősnek rettegnie, aggódnia vagy szomorúnak kéne lennie, inkább tréfálkozik. Amikor szorult szituációba kerülnek, Sophie megvonja a vállát, hogy majd úgyis lesz megoldás, és nyilván így is van. Az összes szereplő ezt csinálja a könyvben (a szülők kivételével), és ez engem a végére már nagyon idegesített.

A könyv másik nagy hibája, hogy kidolgozatlan és összecsapott. Az első felében konkrétan semmi sem történik, aztán, mikor visszakerülnek a Hex Hallba, akkor sem sok.  Amikor 60 oldallal a vége előtt még ott tartunk, hogy elmennek a pokolba démonüveget gyűjteni, mert csak az hatásos a démonok ellen, már felnyögtem, hogy mégis hogyan lesz lezárva ez a történet. És hát pontosan úgy, ahogy számítani lehet már rá ezen a ponton: sietősen és felületesen. Ahhoz képest, hogy teljesen lényegtelen dolgokon mennek az oldalas ecsetelések, a fontos momentumokon átrohanunk, mint egy maratonfutó.

Ott van például Sophie erejének visszaszerzése és az akaratkontroll kérdése. Ez egy olyan konfliktus, ami hosszas agóniát teremthetne, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, nem szabad, de mégis kell, és így tovább. Sophie-t vonzza a Grimoire, hogy megérintse, és ezáltal visszakapja az erejét; érzékeltetni lehetett volna, hogy mennyire tud ellenállni (egyébként nem értettem, hogy miért csak x idő után kezdett el sóvárogni a Grimoire után, mikor az végig ott volt, de mindegy). De nem, ez pár oldalig terjed ki, különösebben nem is szenved Sophie miatta, de az akaratkontroll még ennél is jobb, kap pár mondatot, és kész.

A pokolbaszállás semmi más, mint a víziók megjelenítésének színtere, eszköz arra, hogy pár karakter múltját megismerjük. Mást nem tudunk meg róla, pedig ott még soha senki sem járt. Annyira nevetséges az egész ábrázolása, hogy szavakkal nem lehet leírni. Elvégre a pokolról beszélünk, és komolyan, csak ennyi? Meg azért beszéltek róla ilyen sokat, hogy lemennek, simán visszajönnek, 13 oldalnyi az egész, és kész?

Ám mindezek után a legszebb, hogy végül csak úgy random kerekedik egy másik megoldás, és a démonüvegekre végül szükség sincs. Akkor mi értelme volt az addigi tervezgetésnek? Mi értelme volt elmenni a pokolba? Sophie apja miért nem a könyv elején állt elő a másik opcióval? A nagy epic csata 20 oldalban lerendeződik, egy teljesen felesleges áldozattal, és mint említettem, egyszerűen nem is értem, hogy mi volt az egésznek a lényege. A lezárásra ugrunk egy teljes hónapot, ami azért egyszerű megoldás, mert így nem kell a felmerülő dolgokkal foglalkozni, hiányzik a levezetés.

Én meg karba tett kézzel duzzogok, hogy lehetett ennyire elrontani ezt a remekül induló, jópofa sorozatot.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 4/5

Sorozat: Hex Hall #3

Kiadó: Hyperion Book CH

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 323

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Démonüveg

A Hex Hall jött, látott és győzött, így hezitálás nélkül vetettem rá magam Sophie Mercer kalandjának folytatására. Volt ám biza olyan függővég, mely erre ösztökélt, plusz szerettem volna továbbra is jókat nevetni.

A kapott függővég után kicsit meglepődtem, milyen nagy időugrással találtam szemben magam. Több hónap eltelik, mire újra felvesszük a fonalat, és Sophie a döntése után még mindig csak vár az apjára. Azon is pislogtam egy sort, hogy nem a suliban zajlik tovább az élet. Sophie kikerül a Hex Hallból, és Londonba megy, hogy a nyarat az apjával töltse, és meggondolja magát az elhatározásával kapcsolatban. A legutolsó értesülések szerint Archert Londonban látták felbukkanni, úgyhogy borítékolható volt, hogy találkozunk vele.

Kapunk új szereplőket, de sok változás nem történik ebből a szempontból, mivel Sophie a korábban megismert fél szereplőgárdát is viszi magával, amit mondjuk egy pöppet erőltetettnek éreztem. Az új szereplők nagy szerepet játszanak a történetben, de hozzájuk sem kötődtem különösebben, úgyhogy csak nyugtáztam a jelenlétüket.

Aminek tapsikolva és viháncolva örültem (igen, ez irónia a köbön) az újdonsült szerelmi háromszög léte, és a tény, hogy e romantikus indíttatású geometriai forma nem túlzottan remekelt. És itt jön képbe az, amivel eddig is problémáim voltak: a felületesség, az érzelmi mélység hiánya. A szerelmi háromszög már a levegőben érződött az első részben is olyan lehetne, ha az író úgy gondolná módon, szóval különösebben nem ütköztem meg rajta. Míg ott csak sejthető volt, itt már ténylegesen létezett, de egyszerűen nem jött át Cal részéről. És nem azért, mert Cal ennyire antiszoc, hanem maga az író nem rejtette el azokat az elemeket, amiket talán a szereplők sem vesznek észre, de mi igen. Azt is sajnálom, hogy Cal ennyire háttérbe szorul, alig tudunk róla valamit, pedig lenne benne potenciál.

Archerrel kapcsolatban dettó ez a helyzet áll fenn: olvastam, hogy most elvileg milyen félelmetesen komoly érzelmeik vannak egymás iránt Sophie-val, de nem éreztem a lapokon. Ettől függetlenül a dinamika még mindig pazar a két karakter között, ezen a rájuk tukmált kliséhalom (ellenségek vagyunk, nem lehetünk együtt) sem változtat semmit. A könyv legjobb pillanatait kapjuk, mikor az író összeereszti őket. Voltaképpen egyáltalán nem vágom ezt a triót, hiszen Sophie-nak és Archernek amúgy sem fenékig tejfel az élet, és Sophie az égvilágon semmit sem érez Cal iránt, csak néha eszébe jut, hogy amúgy tök szexi. Maximum valami motivációs indokot tudok elképzelni az egészre, ha Cal csinálna valami hülyeséget vagy áldozatot, ez lehetne az ok.

Még ezzel sem lenne különösebb gond, félretenném magamban, hiszen a sztorit a humor viszi a hátán, csakhogy ez most meg sem közelítette a Hex Hall sziporkázását. Persze megesett, hogy nevettem, szó se róla, csak ahhoz képest, hogy az elődöt végigvigyorogtam, itt nem váltotta ki bennem ezt a reakciót olyan sűrűn.  Meg sem tudom ám magyarázni, miért érzek így, csak annyi biztos, hogy nekem ez a könyv nem nyújtotta ugyanazt a feelinget. Mintha átesett volna e téren a ló túloldalára.

A történetről igazából nem tudok sok mindent mondani. Érdekesen bonyolódnak a szálak, és változnak az emberek, én például csak azért is kitartottam amellett, hogy Sophie apja rosszban sántikál, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy jók-e a szándékai avagy sem. Megannyi kérdés vár még megválaszolásra, és türelmesen várom, hogy megkapjam őket a folytatásban.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Demon Glass

Sorozat: Hex Hall #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Hex Hall

Miért nem mondtátok, hogy dobjam félre minden tervezett olvasmányomat, és azonnal kezdjek bele a Hex Hallba? Meg akartatok fosztani egy csodás naptól, amit ezzel a könyvvel tölthettem, mi? Csak, hogy tudjátok, gonoszak vagytok!

Emberek, ez a könyv már a prológus után szerelem lett. Én annyit röhögtem azon a pár oldalon, hogy már folytak a könnyeim; a rossz kutya résznél meg már az oldalam is szúrt. Ha egyszer írok egy ilyen könnyed könyvet, ilyen humorral szeretném, mert ez mindent vitt.

Sophie csapnivaló boszorkány, aki össze akar hozni egy partnert a bálra egy lánynak, akit megszán. Csak hát ez éppenséggel elég rosszul sül el, és most finoman fogalmaztam. Emiatt Sophie a Hekaté aka Hex Hallban köt ki, egy olyan bentlakásos suliban, ahol tündérek, vérfarkasok, alakváltók és boszorkányok, együttes néven prodigiumok élnek, akik Sophie-hoz hasonlóan nem tolják elég flottul a mágiát. A lány összebarátkozik egy vámpírral, kivívja a boszi lánycsorda ellenszenvét, és természetesen totál belezúg a szexi srácba, aki a csorda egyik tagjának fiúja. Már ez sem tűnik kis piskótának, de hab a tortán, hogy a Hex Hallban rejtélyes gyilkossági kísérletek történnek, így a tini problémák mellett más miatt is izgulhatunk.

Mindig, amikor egy olyan könyvbe vágom a fejszémet, ami ízig-vérig tinikről szól, csak Murtaugh-t tudom ismételni a Halálos fegyverből: öreg vagyok én már ehhez. Ám amikor egy ilyen könyvet olvasok, mint a Hex Hall, rájövök, hogy ez tulajdonképpen még sincs így, csak nem mindegy, hogy tálalják nekem a sztorit.

"A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak.
Erre a gondolatra kuncognom kellett.
A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek.
A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történt, támadásba lendült.
(…) A felém rohanó vérfarkas láttán azonban csak a következő szavak buktak ki belőlem:
– ROSSZ KUTYA! "

A főhős, Sophie egész életében költözködött, ezért sosem voltak igazából barátai. Ettől függetlenül viszont határozott jelleme van, és mindenhez van valami szarkasztikus megjegyzése. De tényleg, mindenhez. Ezek egy részét hangosan is hajlamos kiejteni a száján, és ezért sűrűn kerül kalamajkába. De nagy részét megtartja magának, és csak minket boldogít vele. És iszonyatosan vicces, milyen hülyeségek jutnak eszébe, végigröhögtem az egész könyvet! De olyan szinten, hogy állandóan megkérdezték tőlem itthon, mikor felszakadt belőlem egy kuncogás, hogy mit nevetek már megint. És ez nálam elég ritka, szóval piros pont a szerzőnek. A konklúzió: a sztori hiába tinis, az a kellemes fajta, amit a Vámpírakadémiánál is éreztem, konkrétan a suliba érkezés adott egyfajta deja vu-t. Ami különösen tetszett Sophie személyével kapcsolatban, hogy az örökös bénázása ellenére ez nem mutatkozik rajta, nem szenved önbizalomhiányban, abszolút nem egy Bella Swan.

"– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?
– Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…"

A könnyed hangvétel mindenkire kiterjed. A karakterek a vázlatos megjelenítésük ellenére színes személyiségek ebben a tekintetben, még azokon is csak vihogtam, akik alig szerepelnek, csak egy-egy ütős beszólást nyögtek be, aztán már tovább is álltak. Elodie tipikus antihős, akit már csak azért utálunk, mert annyira gyönyörű és népszerű, aztán Sophie-vel együtt valahogy mégis megkedveljük egy kicsit.

A romantika nem váltja meg a világot, de Sophie és Archer kémiája pazar. Én csak azt sajnáltam, hogy hiányzott az érzelmi mélység a kapcsolatukból, és nem csak abból, hanem az egész könyvből. Bár annak ellenére, hogy Archert sem ismertem meg különösebben, és részéről a vonzalom sem nagyon jött át, inkább csak a haverkodás, imádtam a Sophie-val közös jeleneteit. Annyira édesek voltak, mikor húzták egymást, és olvadoztam azon, mikor már nem. Archer szála meglepett, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből.

"Archer iránt érzett szerelmem értelemszerűen nyomtalanul elpárolgott. Ha egy srác a mellkasodba rúg akkor ott minden romantikus érzésnek lőttek."

Bár a könyv humoráról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, azért korántsem volt a sztori tökéletes, de simán elnézem neki. Ahogy feljebb célozgattam rá, a karakterek elég sematikusak, és ugye az érzelmi rész ábrázolása is elég problémás. Nem nagyon álltam meg történet közben szomorkodni, annyira a humor dominált. Noha a világfelépítés érdekes, maga a történet nem túl erős. Elég lassú a felvezetés, de én minden lapját örömmel forgattam, és annak ellenére, hogy így vélekedem róla, semmi bajom nem volt ezzel. Nem találtam ki semmit előre, csak ami elég gyanús volt, szóval elvoltam én a fordulatokkal és mindennel. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatódik, úgyhogy azonnal ugrottam is a folytatásra.

Én ezt a könyvet mindenkinek szívvel-lélekkel ajánlom. Amikor olvastam, iszonyatosan pocsék kedvem volt, amit el tudott feledtetni velem pár órára. És még nevettem, amire azt hittem, képes sem vagyok! Ha a prológus bejön, onnantól imádni fogjátok.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hex Hall

Sorozat: Hex Hall #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 272

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!