Rachel Hawkins: Spell Bound

A Hex Hall első részének humoráról csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni. A másodikban már éreztem, hogy nem klappol valami, a zárókötetben viszont a humor volt az, ami kicsinálta a könyvet.

A Démonüvegben Sophie megtudta, hogy az anyja a prodigiumok egyik ősellenségénél, a Brannick családnál van, így hát az Itirisen keresztül elindult, hogy megtalálja. Csakhogy közben három hétig tart, míg megérkezik, és fogalma sincs, hogy Thorne Abbey leégését túlélték-e a szerettei.

A harmadik kötetnél jöttem rá, hogy kicsit fura ennek a sorozatnak a szerkesztése. A Démonüvegben és itt is a szerző fogott egy elég wtf elemet, és bedobta a könyv elején, ezzel teljesen új színben láttatva az eseményeket. Nem mondom, hogy ez rossz lenne, csak ami ebben a könyvben kiderül, simán mehetett volna függővégnek a legutóbb, mert innentől kezdve 180 fokos fordulatnak vagyunk szemtanúi, és ezt most nem spoilerezhetem el.

Ez az átfordítás jó, csak az vele a baj, hogy teljesen értelmetlenné teszi azt, ami eddig történt. A könyv végére teljesen elveszítettem a fonalat, a Cassnoffok motivációit nem értettem (hacsak nem az irreális őrület az). Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért akartak démonsereget legyártani. Ha valakinek akad valami épkézláb magyarázata, légyszi, ossza meg velem. Két nézet ütközik, és végül a logika nem érvényesül, ráadásul a Szemről semmivel sem tudunk meg többet, mint eddig. A szerző nem fókuszál eléggé a problémákra, a saját világfelépítésére és a felvetett szálakra. Lényeges kérdéseken sellőként siklik át, és végül az egész sorozat óriási hiányérzetet hagy maga után.

A szerelmi háromszög kreálása nem nyerte el az átvezető kötetben a tetszésem, az itteni feszegetése meg túlmegy minden határon. Teljesen életszerű, hogy Sophie-nak fogalma sincs, hogy Archer él-e vagy hal-e, de megcsókolja Calt. Miért is? Mert meg kell felelni a szerelmi háromszög elvárásainak? Eddig semmi ilyen szándékot nem mutatott az irányában. Cal végül fájóan üres karakter maradt, nem ismertük meg közelebbről, és ezt sajnáltam. A sorsa meg… inkább hagyjuk, viszont a megérzésem a szerepével kapcsolatban betalált. Archert most is bírtam, a sátras szerelmi vallomás kifejezetten aranyos volt.

A humor, ami szerves része a Hex Hallnak, ebben a részben egyszerűen nem működött. Tényleg, már az előző kötetben is éreztem, hogy néha kilóg a lóláb, pedig az első könyvben imádtam. És most lett világos, mi volt ez a kényelmetlenség érzet: a szerző megemelte a tétet, és ebbe a komolyabb hangvételű történetbe már nem illett bele ez a fajta poénkodás. Két verzióban működhetett volna a történet igazán: 1, megmarad egy könnyed, laza kis gimis történetnek, ahol a főhősnek meg kell találnia a szerelmet, a barátokat, meg kell birkóznia az erejével és a felnőtté válás problémáival, ebben az esetben maradhatott volna ez a stílus. 2, idomulnia kellett volna a narrációnak a tragikus eseményekhez, és veszítenie kellett volna a viccforrásból. Nem kellett volna teljesen megszabadulni tőle, csak visszaszorítani azt (van egy Vámpírakadémia sorozatunk, ahol tökéletesen össze van a dráma hangolva a könnyedséggel).

Mivel egyik sem történt meg, egész egyszerűen azt éreztem, hogy a szerző elhülyülte a könyvet. Olyan volt, mint egy kicseszett YA bestsellereket kiforgató paródia, kifigurázva és felnagyítva azok gyenge pontjait. A Vámpírakadémiát sűrűn felhozom, és na, a Spell Bound a filmre emlékeztet, aminek ugye semmi köze sincs a könyvhöz, mert pont a vígjáték részére hegyezték ki az egészet. Természetesen ez teljesen befogadófüggő, a Vámpírakadémia film is sokaknak tetszett, és gyanítom, ezzel a könyvvel is így lesz, de én tartom magam ahhoz, hogy drámai helyzeteket ne poénkodjon már el a főhős, mert teljességgel hangulatromboló.

Most komolyan, emberi életek sorsa a tét, ráadásul Sophie olyan eseményekkel nézett eddig is szembe, amiket nem könnyű feldolgozni. Neki viszont élethalál helyzetekben is mindig van valami ütős poén a tarsolyában. És ezek viccesek, nevettem rajtuk, de helytelennek érzem, hogy amikor a főhősnek rettegnie, aggódnia vagy szomorúnak kéne lennie, inkább tréfálkozik. Amikor szorult szituációba kerülnek, Sophie megvonja a vállát, hogy majd úgyis lesz megoldás, és nyilván így is van. Az összes szereplő ezt csinálja a könyvben (a szülők kivételével), és ez engem a végére már nagyon idegesített.

A könyv másik nagy hibája, hogy kidolgozatlan és összecsapott. Az első felében konkrétan semmi sem történik, aztán, mikor visszakerülnek a Hex Hallba, akkor sem sok.  Amikor 60 oldallal a vége előtt még ott tartunk, hogy elmennek a pokolba démonüveget gyűjteni, mert csak az hatásos a démonok ellen, már felnyögtem, hogy mégis hogyan lesz lezárva ez a történet. És hát pontosan úgy, ahogy számítani lehet már rá ezen a ponton: sietősen és felületesen. Ahhoz képest, hogy teljesen lényegtelen dolgokon mennek az oldalas ecsetelések, a fontos momentumokon átrohanunk, mint egy maratonfutó.

Ott van például Sophie erejének visszaszerzése és az akaratkontroll kérdése. Ez egy olyan konfliktus, ami hosszas agóniát teremthetne, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, nem szabad, de mégis kell, és így tovább. Sophie-t vonzza a Grimoire, hogy megérintse, és ezáltal visszakapja az erejét; érzékeltetni lehetett volna, hogy mennyire tud ellenállni (egyébként nem értettem, hogy miért csak x idő után kezdett el sóvárogni a Grimoire után, mikor az végig ott volt, de mindegy). De nem, ez pár oldalig terjed ki, különösebben nem is szenved Sophie miatta, de az akaratkontroll még ennél is jobb, kap pár mondatot, és kész.

A pokolbaszállás semmi más, mint a víziók megjelenítésének színtere, eszköz arra, hogy pár karakter múltját megismerjük. Mást nem tudunk meg róla, pedig ott még soha senki sem járt. Annyira nevetséges az egész ábrázolása, hogy szavakkal nem lehet leírni. Elvégre a pokolról beszélünk, és komolyan, csak ennyi? Meg azért beszéltek róla ilyen sokat, hogy lemennek, simán visszajönnek, 13 oldalnyi az egész, és kész?

Ám mindezek után a legszebb, hogy végül csak úgy random kerekedik egy másik megoldás, és a démonüvegekre végül szükség sincs. Akkor mi értelme volt az addigi tervezgetésnek? Mi értelme volt elmenni a pokolba? Sophie apja miért nem a könyv elején állt elő a másik opcióval? A nagy epic csata 20 oldalban lerendeződik, egy teljesen felesleges áldozattal, és mint említettem, egyszerűen nem is értem, hogy mi volt az egésznek a lényege. A lezárásra ugrunk egy teljes hónapot, ami azért egyszerű megoldás, mert így nem kell a felmerülő dolgokkal foglalkozni, hiányzik a levezetés.

Én meg karba tett kézzel duzzogok, hogy lehetett ennyire elrontani ezt a remekül induló, jópofa sorozatot.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 4/5

Sorozat: Hex Hall #3

Kiadó: Hyperion Book CH

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 323