Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 289

Olvass tovább!

Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X

Sorozat: Orphan X #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 372

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Peter Clines: 14

A Fumax a Madarak a dobozban után ismét egy olyan könyvet ismertetett meg a magyar olvasókkal, amit bátran fogok ajánlani másoknak. Egy jó ötlet, egy kis misztikum, különös felfedezések, pulzusszámot szaporító kiruccanás – nem is kell ennél több egy roppant mód szórakoztató regényhez.

Fülszöveg: Lelakatolt ​​ajtók, szokatlan fények, mutáns csótányok.
Nate lakásával valami nincs rendben. De a gondolatait most más köti le. Utálja a munkáját, a bankszámlája lassan kimerül, és még barátnője sincs. Elképzelni sem tudja, mit vár az életétől. Új lakása nem éppen ideális, de legalább élhető, és megengedheti magának. A bérleti díj egészen alacsony, a házkezelő cég ügynöke szuperbarátságos, és a rendellenességek inkább csak idegesítőek, mint nyugtalanítóak.
Egészen addig, amíg a férfi nem találkozik Mandyvel, a szomszédjával, és fel nem fedezi a lány lakásának furcsaságait. És a másik szomszédjáét, Xela-ét . És Tim és Veek lakásáét is.
Merthogy a régi, Los Angeles-i téglaépület minden egyes bérlakása szolgál némi rejtéllyel. Olyan rejtélyekkel, amelyeknek a története több mint száz évvel korábbra nyúlik vissza. Némelyik furcsaság szembeötlő, míg másokat zárt ajtók rejtenek el a kíváncsi tekintetek elől. Viszont ha e különös rejtélyek összeadódnak, az akár a véget is jelentheti Nate és barátai számára.
Vagy az egész világ számára…

Ez egy kiváló fülszöveg. Éppen annyi infót adagol, hogy felcsigázza az érdeklődést, mégsem árulja el, hogy mi a fészkes fenéről szól a könyv. És miközben olvasod, ugyanez van.

Bevallom, az elején nehézkesen kötött le, amíg a főszereplő, Nate nézőpontján keresztül felfedeztük a házat, megismertük a karaktereket, és egyre-másra jöttek elő az újabb és újabb furcsaságok. Aztán éppen olyan kíváncsi lettem, mint Nate, a rejtélyek nem hagytak nyugtot. Olyan szinten titkolózott a történet, hogy egy csomó elmélet átfutott az agyamon. Akadtak időszakok, amikor a realitás talaján álltam, gyilkosokra, titkos társaságra stb., tippeltem, aztán a paranormális vonal került előtérbe, amit később a sci-fi váltott, aztán keveredtek itt már a műfajok összevissza. (Szerencsére nem olvastam címkéket, ti se tegyétek.) Na jó, a vámpírok kimaradtak a szórásból. Egy biztos: arra nem számítottam, ami kisült az egészből, tehát ez az a könyv, amiről az életben ki nem találod az első néhány fejezet alapján, hogy miről fog szólni.

Horror/thriller keveréket vártam, de valójában a 14 abszolút nem félelmetes. Van egy Scooby Doo analógia, ami – kissé túlhasználtan – végighúzódik a történeten. Ez az analógia konkrétan összefoglalja, hogyan éreztem magam a könyv olvasása közben. Éppen úgy, amikor gyerek voltam, és lelkesen bámultam Scooby Doo kalandjait: volt bennem egy kis izgatott borzongás, ami nem egyenlő a félelemmel. A mese rendelkezett egy ilyen kellemes alaphangulattal, amit a rejtélyeskedés és a nyomozás egyvelege adott, miközben ott lógott az első lehetőség, hogy szellemek a tettesek, de persze sosem így lett. Szóval félni maximum csak a nyúlszívűek fognak, a többiek meg a körmüket tövig lerágva értetlenkedni.

Cserébe viszont a rejtélyfaktor tényleg olajozottan működik. Olyan szinten belezuhantam a sztoriba, hogy fizikai fájdalmat okozott letenni. Valahogy úgy voltam vele, mint a főhős, Nate, aki az anyagi nehézségei ellenére képes a nyomozása miatt elhanyagolni a munkáját, és semmi másra nem tud gondolni, csak az épület titkainak megfejtésére, arra, hogy mi van a 14-es szobában (amikor kinyitották, hú, ott még a tarkómon is felállt a szőr!). Pontosan ilyen könyvekre vágyom nagyon mostanában, úgyhogy a Fumaxnak óriási pacsi, hogy részesülhettem benne. Egyébként is hajlamosak belenyúlni a tutiba, sorozatosan nagyszerű olvasmányokhoz van tőlük szerencsém, úgyhogy már eljutottam arra a pontra, hogy a nevük garancia a minőségre.

 Egy idő után elengedtem az ingert, hogy én ezt ki akarom következtetni, csak hagytam magam sodródni az árral. Így jutottam el abba az állapotba, hogy elvakított a sztori, és már a nyilvánvalót sem sikerült meglátnom. Van egy idegesítő karakter, akivel kapcsolatban töprengtem is, hogy miért ilyenre lett megírva, aztán levontam a következtetést, hogy kell egy ilyen személyiség, hogy színesebb legyen a karakterpaletta. Naná, hogy utána az abszolút nyilvánvaló nem esett le, pedig azonnal összekapcsolhattam volna a kettőt, amikor egy fontos információ napvilágra került.

Ami az infókat illeti: nagyon tetszett, hogy a szerző valós történelmi személyiségeket is beleszőtt a sztoriba, ettől még valahogy izgalmasabbá vált az egész. A végére meg még feljebb kapcsolt (jé, ez pont találó szó), és az utolsó fejezetekben sikerült a szerzőnek rendesen bedurvulni – hol volt az a történet elején tapasztalt nyugalomhoz képest. Még sajnálom is, hogy az a rész ilyen rövid lett. Nehéz a 14-ről rébuszokban beszélni, nem akarok lelőni semmit a teljes élmény érdekében.

Megemlítem még a szerelmi szálat is, ami marginális eleme a történetnek, de remekül el van találva: elsősorban tettekben nyilvánul meg, és a Scooby Doo analógia felhasználásával, szerintem nagyon aranyos, és nem éreztem úgy, hogy azért került bele, mert kötelező elem.

A 14-ről tényleg csak áradozni tudok, ajánlom mindenkinek ezt a szuper, letehetetlen könyvet!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: 14

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Habony Gábor

Olvass tovább!

Clare Mackintosh: Az igazság pillanata

A Maxim kiadó felnőtteket megcélzó sorozata, a Mount Blanc válogatás talán kevésbé közismert, mint a népszerű Dream válogatás, pedig érdemes a kötetek között szemezgetni. Amikor átfutottam Clare Mackintosh debütáló könyvének fülszövegét, azonnal elfogott a vágy, hogy olvashassam – jók voltak a megérzéseim.

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

Egy kisfiú és az anyukája hazafelé tart, amikor szörnyű tragédia történik: az ötéves Jacobot halálra gázolják. A rendőrség mindent megtesz, hogy fényt derítsenek az elkövető személyére, de hónapok elteltével sincs új nyom.

A nyitójelenet erős hangulatképeket tár elénk, úgy vezeti fel, és mutatja meg a balesetet, hogy azonnal bevonja a történetbe az olvasót. Lehetetlen nem azonosulni az anyával, átélni a fájdalmát; eléri, hogy mi is követeljük, hogy sikerüljön igazságot szolgáltatni: megtalálni a felelőst, és rács mögé dugni. A szerző rövid idő alatt nagyon ügyesen teremtette meg azt az alapot, ami köré az egész történet szerveződik.

Kezdetben az események két szálon, eltérő elbeszélő módban (E/1-ben és E/3-ban) futnak: Jennáén és a nyomozást vezető felügyelőén, Rayén; később E/2-ben egy harmadik nézőpont is becsatlakozik. Jenna képtelen megbirkózni a balesettel, rémálmok gyötrik, ezért összeszedi a cókmókját, és megy, amerre a busz viszi. Új életet kezd, próbálja feldolgozni Jacob halálát, és ahogy telik-múlik az idő, kezd beilleszkedni, és a múlt szorítása is enyhül. Ray felügyelő szemszögén keresztül körvonalazódik ki, hogy nyomok hiányában az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélye van annak, hogy megtalálják a gázolót.

A problémám a könyvvel elsősorban az volt, ami az összes többi pszichothrillerrel általánosságban. Mintha lenne egy sztenderd recept, amit az írók követnek, én meg nem értem, miért így építkezik mindegyik. Nálam az a szó, hogy thriller együtt jár az izgalmas, feszültségteli jelzőkkel. Ehhez képest mindegyik, amit eddig olvastam, lassan vezeti fel a gigafordulatot. Persze egyfelől a kontraszt miatt még nagyobbnak érződik a csattanó, de sosem jó ómen, ha úgy kell átvergődnöm a könyv első felén, mert benne van az esélye, hogy leteszem, és a lényegi részig sosem jutok el.

Apró kifakadásom nem azt jelenti, hogy rettenetes a könyv eleje, hanem csak azt, hogy csigalassan vánszorog a cselekmény, és annyira nem kötött le. Hiába szépek a helyszínleírások, és jelent meg bennem az érzés, hogy de jó lenne ott élni, Jenna élete nem éppen eseménydús; annyiból áll, hogy a parton sétálgat meg fotózgat, és szenved. A nyomozós vonalon sem sok minden történik: sikertelenséget sikertelenség követ. Betekintést kapunk, hogyan végzik munkájukat a nyomozók, de ez kissé száraz, nem olyan, mint egy krimisorozat epizódjában. Azt sem értettem, mi létjogosultsága van Ray magánéletének. Gondok vannak a fiával, a feleségével már nem jönnek ki olyan jól, mint régen, aminek a fő oka, hogy Jack munkamániás, és elhanyagolja a családját, no meg bejön neki az új kolléga, Kate, és ez nem összeegyeztethető a házasságával. Ám ez engem egy cseppet sem érdekelt, felesleges mellékszálnak tartottam az egészet, és inkább idegesített az egész karakter, hogy mennyire semmibe veszi a feleségét és a gyerekeit.

Szóval így olvasgattam lagymatag lelkesedéssel, és találgattam, hogy akkor mégis mi fog történni, amitől feljavul a történet, mert a leghalványabb fogalmam sem volt. Annyi átjött, hogy valami sötét dolog van Jenna múltjában, a családjában történt valami, azért olyan, amilyen, és erre most még rátett egy lapáttal Jacob halála, de ezenkívül nem sok izgalmat tartogatott a könyv. Elvoltunk, de semmi különös.

Aztán jött a fordulat. Az az igazi agyeldobós fordulat.

Ami után teljesen összezavarodsz, és visszalapozol, hogy most megzakkantál-e, vagy jó könyvet olvasol-e, vagy ennyire félreolvastál mindent. Sőt, még az is megfordul a fejedben, hogy rosszul adták ki a könyvet, és ez senkinek sem tűnt fel.  Ütött, de rendesen, és ez nagyon-nagyon jó érzés volt, manapság már ritkán tapasztalok ilyet, mindig előrelátom a dolgokat. Lehet, ha lelkesebben falom a sorokat, feltűntek volna a jelek, de itt nem éreztem őket nyilvánvalónak, sőt. Külön dicséret illeti az összeszedett szöveget, hogy így képes megvezetni az embert. Jó pár olyan könyvet olvastam, ahol a főhős végig azt hajtogatta, hogy van valami a múltjában, csak nem mondta meg, mi az (hiszen akkor nem lett volna könyv), itt viszont nincs ilyen, úgy vannak összefűzve a gondolatok, hogy ne lehessen gyanakodni, ezért elismerésem a szerzőnek. Talán van benne egy kellemes kis véletlen, egy kis írói sumákolás, hogy összepasszoljon, aminek össze kell passzolnia. De kit érdekel? Akkor is abban a pillanatban a reakcióm egy aztakutyafáját volt, amit már senki sem vehet el tőlem.

Ezután hamar összeáll a kép, hogy mi történt, és a gyilkos személye is simán kikövetkeztethető. Kivesézhetném ezt még bővebben, de nem akarom elrontani az olvasási élményt, a legjobb annyit tudni a történetről, amennyit az elején összefoglaltam. Annyit megjegyeznék, hogy tudom, hogy ez egy általános jelenség a világban, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akik hagyják, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem megy.

A végére összesűrűsödnek az események, és fokozódik a tempó, örültem volna, ha a regény első fele is hasonló ritmusban telik. Újabb meglepetések kerülnek napvilágra, és egy olyan epilógussal záródik a könyv, ami kételyeket támaszt. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor az Eredet c. film sejtelmesen megingó pörgettyűjéhez hasonlítanám. Nem derül ki, hogy Jennára milyen élet vár a trauma után, hogy boldog lehet-e még valaha, hogy képes lesz-e túllépni mindenen.

Összességében tetszett a regény, csak az ízlésemnek picit lassú volt. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a pszichothrillereket, a nagy fordulatokat (már ezért érdemes elolvasni, komolyan!), és azoknak, akik meg akarnak ismerni a Mount Blanc válogatással – Az igazság pillanata kezdésnek kiváló.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Let You Go

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 368

Fordította: Stier Ágnes

Olvass tovább!

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nemrég jelentette meg az Agave Ania Ahlborn művét. Szép a borító, így kezdődött sekélyes kapcsolatom a könyvvel. Aztán beleolvastam, és innentől már történelem.  

Fülszöveg: Az ​​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.

A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.

A Vértestvérek nyitánya tényleg olyan, ami megragad, és nem ereszt. Kikerekedett szemmel olvastam a megdöbbentő első fejezeteket, amit aztán makacs grimaszolás követett végig. Még azt is megkérdezték itthon, miért vágok ilyen képet. Valahogy így nézhettem ki olvasás közben:

Brutális ez a könyv. Végig döbbentem olvastam az eseményeket, és próbáltam megérteni a szereplőket. Miért gyilkolják meg a lányokat? Miért kell ebben a vállalkozásban mindenkinek részt venni? Elborzadva olvastam a leírásokat és a metódust, ahogy egymás között felosztják a munkát. Amikor kiderült, hogy nem pusztán a szórakozás öröméért teszik, amit tesznek, na ott felfordult a gyomrom, és később, a leleplezésnél még egyszer. Vannak kiakasztó, beteg részek. Kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, és az elszenvedett sérelmeket így vezetik le, de akkor is, hogy lehet ilyen elfajzott egy család, és benne mindenki?

Még a főhős, Michael is az, hiába képvisel egyfajta ártatlanságot azzal, hogy az áldozati bárány képében tetszeleg. Zokszó nélkül teszi azt, amit a szülei és a testvére, Reb mondanak, sosem kérdőjelezi meg a gyilkosságokat, és azt, hogy neki kell eltakarítania a holttesteket. Már beletörődött abba, hogy az élete erről szól. Annyira eltorzult a családképe, hogy Reb vele szembeni rettenetes viselkedését normálisnak, barátinak és testvérinek tartja. Ó, ha tudná! És a regény első felében még mi sem tudjuk…

Az erős felütés után egy picit leült a regény, amikor Alice és Lucy bejött a képbe. De nem zavart a lassabb tempó, kellett az idő, hogy feldolgozzam az érzelmeimet, melyek végig magas lángon égtek. Szerettem és gyűlöltem a könyv atmoszféráját, ezt az undorkeltő, nyomasztó, kilátástalan közeget, amit a szerző aprólékosan felfestett, és a kettősséget, amit Michael karaktere képviselt. Egyszerre vetettem és szántam a fiút. Tudja, hogy rossz, amit tesznek, de nem mer, nem tud és nem is akar tenni ellene, hiszen egész életében ez vette körül, és a családján kívül nincs semmije és senkije – ez jutott neki, ezzel elégszik meg, különben csak a magány maradna.

Amikor Alice megjelenik, felvillan a remény, hogy talán Michael elmehetne. De ott van a nővére, Misty Dawn; Michael kötelessége, hogy vigyázzon a lányra, nehogy Mama áldozatául essék. És ha el is menne, hogyan törölhetné el a múltját? Hogyan élhetne normális életet? Hiszen nem is ismeri a világot, számára a ház és az erdő a világ. A kapcsolata Alice-szel talán kissé instant vonzódás szagú, de nincs kimondott romantika, az nem illene ebbe a véres, baljós történetbe, viszont az összképhez szükségeltetik.

Reb egy szociopata állat, akiről nem is sejtjük, milyen grandiózus tervet visz véghez, és bár bizonyos része kitalálható volt, a végső megoldást nem sejtettem, és totál kiakasztott. Úgy tátogtam, mint egy hal. A vége gyomorszájon vágott, még most sem akarom elhinni, hogy így kellett ezt befejezni, hogy így kell vezekelni.

És tudjátok, mi nyűgöz le a legjobban? Hogy ezt a sokkoló regényt egy nő írta. Abszolút nem látszik rajta, és ezért elismerésem a szerzőnek. Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki el akar szörnyedni, és minden vágya, hogy végig grimaszolhassa a könyvet, mint én – garantált, hogy a Vértestvérek nem hagy majd hidegen. 

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Brother

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Fordította: Beke Zsolt

Olvass tovább!

Dan Wells: The Hollow City

A héten egyik kedvenc íróm, Dan Wells, akinek többek között a fantasztikus John Cleaver sorozatot köszönhetjük, Magyarországon járt. Távol élő vidéki lévén nem volt lehetőségem eljutni a rendezvényre, de gondoltam, az író tiszteletére az egyik régóta olvasni vágyott könyvével kezdem a hetet. Méghozzá ezúttal egy felnőtteknek szóló regénnyel.

Michael a kórházban tér magához. Nem tudja, hogy került oda, és mi történt vele, az utolsó két hét kiesik az emlékezetéből. Korábban depresszióval és szorongásos problémával kezelték, ezúttal skizofréniát diagnosztizálnak nála, ugyanis egyfolytában paranoiásan viselkedik, és az őt üldöző arctalan emberekről hadovál. Közben a városban rejtélyes gyilkosságok történnek, az áldozatok arcát lenyúzzák.

Óriási elvárásokkal álltam neki a könyvnek, kíváncsi voltam Dan Wells mit tud alkotni akkor, ha nem fiatalok bizalmát kell elnyernie. Ezzel az élménnyel gazdagodva kicsit sajnálom, hogy inkább a YA irodalmat preferálja, mert éppen annyira fantasztikusan és kreatívan tud írni felnőtteknek is. Atyaég, hogy én mennyire imádtam a The Hollow Cityt!

A központi téma Michael skizofréniája. Wells hihetetlenül jól adja át az olvasó számára a betegséget, és a vele járó tüneteket. Mindezt E/1-ben teszi, tehát benne ragadunk a főszereplő fejében, és esély sincs eldönteni, hogy akkor most Michael tényleg skizofrén-e vagy sem, amit lát azokból mi igaz, és mi nem. Nagyon erősen van ez a zavarodottság írásilag megtámogatva, hagy jeleket, de közel sem egyértelműeket. Például egy esetben nyilvánvaló volt számomra, hogy egy személyt csak hallucinál, de úgy vezeti fel, hogy kettőre vonatkoztatható, és nem lehet eldönteni, hogy melyik lesz az. Nagyon tetszett ez a skizofrénia uralta rész, hiszen jómagam is teljesen elvesztettem a fonalat – főleg a prológus tudatában –, aztán amikor meggyőztem magam, hogy jól gondolom a dolgot, Wells csavart egyet rajta, és megint összezavarodtam. Csomó kérdés motoszkált az én fejemben és Michaelében is. Kik azok az arctalan emberek? Miért látja őket Michael? Hogy jön a sorozatgyilkos a képbe? Vajon Michael az? Nem, nem lehet. Vagy mégis? És akkor még ott van a Hollow City rejtélye is. Létező hely vagy sem? Vagy ez csak metafora az elméjére? Michael próbálja megfejteni, mi történt vele abban a két hétben, amire nem emlékszik, és ez jóval több, mint amire számít.

Végül szintet ugrott a sztori, és olyan komplex, messzire nyúló vizekre evezett, amit az égvilágon senki nem tudna kitalálni a könyv elején. Nagyon tetszett az ötlet, a kivitelezés, az új elemek, és annyira izgalmasan van megírva az egész, hogy majdnem lerágtam az összes körmömet.

És a vége! Huh. A végét nagyon hatásosnak találtam, hiszen lett, ami lett végül, és Michael ebben az állapotban érte el a boldogságot, azért ez elég durva.

Annak, aki hozzám hasonlóan Imádja az írót, lelkesen ajánlom ezt a regényét is, mert igen, annyira jó! Mind a pszichológiai, mind a thriller aspektusa. Nagyon várom már a következő felnőtt írását, az Extreme Makeovert is, ami novemberben fog megjelenni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Jeanne Ryan: Idegpálya

Évekkel ezelőtt már szemeztem ezzel a könyvvel, de nem voltak épp pozitívak az értékelései. Most, hogy film készült belőle Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével, ismét terítékre került.

Fülszöveg: Amikor a kissé visszahúzódó Vee egyszer csak belecsöppen egy interneten követhető bátorságpróba-játékba, hirtelen azzal szembesül, hogy a névtelen irányítók mindent tudnak róla. Olyan nyereményekkel kecsegtetik, melyek után az EzVagyokÉn oldalán vágyakozott, majd a számára tökéletes pasival, a dögös Iannel szervezik egy csapatba. Először jó mókának tűnik a dolog – a rajongók buzdítására egyre kockázatosabb feladatokat hajtanak végre, egyre értékesebb jutalmakért. De az események komoly fordulatot vesznek.

Ez egy igazán jó könyv volt. Abból a szempontból, hogy mindenkinek a kezébe nyomnám példamutatásként, hogy olvassa el, és így NE viselkedjen, ahogy Vee. Pedig a lány szimpatikusnak tűnik az elején. Tipikus YA főhős: penészvirág a népszerű barátnője árnyékában, aki egy helyes fiú után ácsingózik. Olyan lány, akinek csak szurkolni lehet, hogy sikerüljön elérnie a történet végére, amit szeretne. Az író még meg is támogatja ezt a karakterképet azzal, hogy Vee sminkesként a háttérben, értitek, a háttérben dolgozik egy darab munkálatain, és a babérokat a színészek aratják le, nem ő.

Aztán Vee belekeveredik a MERSZ nevű játékba, aminek az a lényege, hogy különböző nyereményekért valami idióta feladatot kell teljesíteni. Első körben Vee-nek a fejére kell öntenie egy pohár vizet egy nyilvános helyen, és valami cikis kommentárral kell megtoldania. És csak úgy heccből megteszi, aztán jönnek az újabb és újabb feladatok, és mindig igazolja magának, miért kell igent mondania, míg végül teljesen belegabalyodik ebbe az ördögi körforgásba.

A könyv legszánalmasabb része, hogy mindez a társadalmi helyzet fokmérőjeként szolgáló, ám egyébként haszontalan tárgyak birtokba sajátításáért történik. Olyan fontos dolgokért, amik nélkül nem lehet élni: menő telefon, drága cipő, ami manapság is elég sok ember életcéljaként szolgál. Mert kéthavonta új telefon meg márkás csuka az aztán létszükséglet. Azt hiszem, mindent elárultam azzal kapcsolatban hogy vélekedem erről a témáról, és az ilyen emberekről; értelemszerűen Vee-vel sem tudtam mit kezdeni, egy ostoba, anyagias kis liba. A halál adná ki magát prostituáltak, a büszkeségem többet ér!

Vee nem létező kedvelhetőségét az is tovább rontotta, hogy mint az óvodában, félpercenként változtatja, hogy éppen kibe szerelmes. A könyv elején még Matthew a minden, és az amúgy nem éppen patyolattiszta srác miatt rág be a legjobb barátnőjére, akit egyébként undorítóan irigyel is (milyen barátnő az ilyen?) Aztán három órával később elhangzik Vee szájából, hogy Matthew már történelem, mert itt van a MERSZ partnere, a szexi Ian, akivel pár órás ismeretség után dúl az instalove, ja mert hogy egyébként az egész cselekmény vagy három napot ölel fel. Nem elég, hogy Vee önmagától sötét, de Ian még rátesz egy lapáttal; ahányszor a lányban megcsillanna az értelem halovány szikrája, Ian mindig kioltja belőle, hiszen a saját önző érdekei vezérlik. Kedves 15 évesek! Azért remélem, nem követitek Vee példáját, aki simán elfurikázik egy vadidegen sráccal, mert ha jól rémlik, már a 4 éves gyerekeknek is megtanítják, hogy ezt nem szabad.

Azért fontos elolvasni ezt a könyvet, mert meg kell érteni, hogy nem érdemes feláldozni magunkból egy darabot azért, hogy haszontalan tárgyak határozzák meg, mennyit érünk. Egy telefon nem hoz boldogságot az életünkbe. És azért is fontos, hogy lássuk, hogyan nem szabad használni az internetet, hogyan nem szabad mindenféle információt megosztani magunkról, amikhez bárki hozzáférhet. Számomra még mindig megdöbbentő, hogy emberek miket el nem árulnak magukról, milyen képeket posztolnak, és bele se gondolnak abba, hogy később visszaüthet, mert IQ gyökkettő az intelligenciájuk. Az a szomorú, amikor az ember konstatálja, hogy a rokonai és a barátai is ilyenek. Vee folyamatosan azon értetlenkedik, hogy a MERSZ hogyan szerez tudomást az ügyeiről, amikor a közösségin éli az életét. Ja, hogy azt onnan fel lehet használni? Erre még nem sikerült rájönnöd, kicsi Vee?

Az író jobban rátenyerelhetett volna ennek az üzenetnek a közvetítésére, mint ahogy tette. A könyv olvastatta magát, de mivel nem áll másból, csak a feladatok teljesítéséből, egy idő után ellaposodik, lévén nem voltak túl izgalmasak, a végére pedig nekem már kifejezetten banálissá vált. (És az a fordulat, te jó ég, szörnyű volt!) De már a prológus is „érdekes”: felrúgja a történetmesélés alapvető szabályát, és egy olyan karakter ténykedését mutatja be, aki sosem kerül elő a cselekményben, azt sem tudjuk kicsoda, hogy mit csinált, és hogy mi lett a sorsa. Ilyennel sem találkoztam még. Az is nagyon furcsa, amikor kiderül, hogy Vee miért van szobafogságban, a szülők viselkedése érthetetlen és irreális, és annak fényében, amit a motivációról megtudunk, még értelmetlen is.

A könyv elolvasása után megnéztem a trailert is, az alapgondolaton kívül semmi köze nincs az alapanyaghoz. És jobb is ez így, ígéretesebbnek tűnik. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mit érezhet az író, mikor azzal a hozzáállással adaptálják a könyvét, hogy az eredetinél tudnak ők sokkal jobbak, és ezért rá sem lehet ismerni, hogy miből lett az, ami.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Nerve

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Lacza Katalin

Olvass tovább!

Nem vagyok sorozatgyilkos - A film

Csinnadratta nélkül érkezett a hír, hogy film készül a Nem vagyok sorozatgyilkosból, és megtörtént a casting. Később valamikor hallottam és elcsodálkoztam rajta, hogy már forgatják. És ugyanilyen felhajtás nélkül sunyiban kijött a film, teljesen véletlenül futottam bele.

Elégszer adtam nyomatékosan hangot arról, hogy az originál Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia mennyire jó, képes volt produkálni azt a bravúrt, hogy mindegyik részét öt csillagra értékeltem. Szégyenteljes, hogy a folytatást még azóta sem olvastam, de ami késik, nem múlik.

Ilyen hátszéllel óvatosan és félelemittasan vártam Dan Wells sorozatgyilkosos regényfolyamából az adaptációt. Lássuk be, ennek a szériának a sava-borsa a szociopata főszereplő, John Cleaver, és az ő nagyon szélsőséges gondolkodású narrációja, amit lehetetlen filmvászonra vinni. Billy O’Brien viszont volt olyan tökös, és vállalkozott rá.

És úristen, hogy ez mennyire fantasztikus film lett!

Nem akartam hinni a szememnek!

Főleg manapság, amikor egy épkézláb filmet nem tudnak összerakni úgy, hogy működjön a történet (Batman v Superman, khm), és mindent felemészt a CGI-ben fuldokló látványvilág. Ez a film viszont bemutat a középső mutatóujjával, mert igenis lehetséges képileg fajsúlyosan olyan lehengerlően elmesélni egy sztorit, hogy kiesik a könyv leglényegibb eleme, de a szellemisége mégsem csorbul szemernyit sem.

Zseniális a képi megvalósítás. A fakó színek a 80-as éveket idézik, tudjátok, amikor még nem szűrőzték szét a filmeket, hogy minél színesebbeknek és földöntúlibbnak tűnjenek az emberek, tárgyak, a környezet. Olyan unalmas, jellegtelen, mint a valóságban, alaposan megteremti a szürke kisvárosi hangulatot, amiben sosem történik semmi – egészen mostanáig. Hihetetlen, hogy egy olyan egyszerű elem, mint az utcán gomolygó füst, milyen erős hangulati töltettel bír. Minden a helyén van: a vágás, a kameraszögek, különösen tetszett, hogy sok a nagytotál és a kistotál, hogy sok a csendes jelenet, ahol a tettek számítanak, nem a szavak. A végén a CGI az, ahol durván kilóg a lóláb, de az a pár filmkocka kibírható, lévén nem több tíz millió dollárból készült produkcióról beszélünk.

Zseniális a zenei megvalósítás. Tovább fokozza ezt a retro feelinget, olyan feszültség pattan ki tőle, hogy szabályszerűen igazi horrorként éltem meg a kiélesített pillanatokat, még most is jólesően borzongok meg, ha rágondolok. A kép és a zene kombója amúgy a nyár sikersorozatára, a Stranger Things-re emlékeztetett, mit emlékeztetett, szinte ugyanolyan volt. Mindkettőről azt tudom elmondani, hogy olyan erős atmoszférával bírnak, ami eksztatikus élményt jelent az elejétől a végéig. Túlmutat önmagán, beleránt a világába, és ott lélegzel-létezel, amíg a stáblistához nem érkezel.

A szereplőket nagyon jól eltalálták. Bár Johnt nem így képzeltem el, Max Records kitűnően alakítja a szociopata főhőst, akiről így, a belső monológjai hiányában is lejön, hogy nem komplett. A Dokit, akarom mondani Christopher Lloydot mindig jó látni, bárhol is legyen. Talán a kapcsolatuk nem lett olyan mélyen bemutatva, mint a könyv hozta, de a konfrontációk, a közös szituációk olajozottan működtek. Nem ez volt az egyetlen, amire nem jutott elég játékidő, Brooke elég keveset szerepelt, és John hozzá fűződő érzései sem kerültek terítékre. Így viszont egy bosszantó kis csaj maradt, aki mindig Johnra kapaszkodik, és nem nagyon lehetett érteni, hogy miért. Iskolában játszódó jelenet minimálisan van, a cselekmény fókusza a gyilkos tetteinek bemutatásán, és John ténykedésén van.

Az adaptáció a játékidő kötöttsége miatti hiányoktól eltekintve szigorúan könyvhű. Egyedül a végével kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy nem történt-e némi módosítás, remélem valaki jótét lélek, aki még emlékszik a könyv befejezésére, felvilágosít.

Kellemesen meglepődtem és örülök, hogy ilyen formában sikerült filmre vinni az egyik kedvenc könyvemet, főleg manapság, amikor minőségileg halódik a filmipar.

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: I Am Not A Serial Killer

Megjelenés éve: 2016

Rendezte: Billy O’Brien

Szereplők: Max Records, Christopher Lloyd, Laura Fraser, Karl Geary

Olvass tovább!

Kevin Brooks: The Bunker Diary

Ez a könyv is véletlen találkozás volt, és amint befejeztem az éppen aktuális olvasmányomat, belevetettem magam, mert az alapfelállásnak nem lehetett ellenállni.

Linus elszökött otthonról, és most az utcán tengődik. Egy nap segíteni akar egy vak embernek, ám jó szándéka végül odavezet, hogy elrabolják. Egy bunkerben ébred – teljesen egyedül. A kérdések csak gyűlnek: ki rabolta el, és miért? Hol van? Hogyan juthatna haza? Hat embernek van hely a földalatti börtönben, és hiába kezdenek szállingózni a hozzá hasonlóan zavart és értetlenkedő lakótársak, a kiszabadulás még közös erőfeszítéssel is lehetetlennek tűnik.

Az egyik legizgalmasabb rejtélyfaktorként operáló toposz, mikor összegyűjtenek különböző embereket, összesuvasztják őket egy helyre, és a szabadulás a tét, miközben a karakterekkel együtt szép lassan felfedezzük, mi a szerepük a történetben. Megunhatatlan. Annyira jó a karakterekkel agyalni, és összerakosgatni a darabkákat, szurkolni azért, hogy megmeneküljenek. A kocka az egyik all time kedvenc filmem a témában.

Tavaly láttam a Persons Unknown című sorozatot, ami hasonló sémára épül (konkrétan az egyik fordulat teljesen ugyanaz), és bár összességében a széria nem váltotta be a reményeimet, lévén a színvonal részről részre exponenciálisan csökkent, a pilotot mindenképpen ajánlom megtekintésre. Ennél a könyvnél is úgy éreztem, mint a Persons Unknown pilotjánál; bár néha döcögött a történések sora, a brutális befejezés mindenért kárpótolt.

Az alapfelállásnál nagy jelentősége van a csoportmorálnak, a stresszhelyzetben megmutatkozó deviáns viselkedésnek, az önző élni akarásnak. A történetben az érintett hat személy közé tartozik a 16 éves főhős, egy 10 év alatti kislány, egy húszas évei végén járó önelégült nő, egy beképzelt férfi, egy haldokló öregember, és egy heroinfüggő – nem állíthatjuk, hogy nem színes a karakterpaletta. A legérdekesebb, hogy a két gyerek a legnormálisabb és a legfelelősségteljesebb, a kislány pedig még éles meglátásokkal is szolgál, messze lekörözve a felnőtteket. A Linusszal való kapcsolata a könyvnek az a pontja, amihez igazán lehet kötődni. Ezzel szemben a felnőttek határozottan nem kezelik jól a helyzetet, önzőek és hisztérikusak. A jegyeik alapján az önelégült nőnek és a beképzelt férfinak kéne helyesen cselekednie, ezzel szemben ők a legantipatikusabb és legmegvetendőbb szereplők, míg például a taszító külsejű heroinfüggő a legnormálisabb, és ő még úgy, ahogy törődik a srácokkal.

A kötött helyszín egyáltalán nem korlátolja, és teszi unalmassá az eseményeket, bár az tény és való, hogy néha belassul a történetfolyam. Ám Linus van elég erős narrátor ahhoz, hogy segítsen túllendülni a holtpontokon, elvégre amit olvasunk, az a rabságban töltött naplója, amit úgy kezel, hogy fennáll az eshetőség, hogy az elrablója bármikor elolvassa.

A karaktereknek úgy kell manőverezniük és a szabaduláson dolgozniuk, hogy az elrablójuk árgus szemekkel figyeli őket, az egész hely be van kamerázva. Ha rajtakapja őket valami turpisságon, keményen büntet, ezzel igencsak szűkítve az esélyeiket. Válaszokra nem érdemes várni, ugyanis a The Bunker Diary a valóságot reprezentálja: igen, megtörténnek velünk a rossz dolgok, nem, fogalmunk sincs róla, hogy miért, és hiába tesszük fel ezt a kérdést, sosem kapunk rá választ. A szerző ettől a filozófiától egy pillanatra sem szakad el, és emiatt a könyv történései olyan befejezésben teljesülnek be, amitől jeges sokkot kaptam. Borzalmas érzés volt olvasni az utolsó oldalakat, és azóta is gyomorgörcsöt okoz, ha visszagondolok, ha arra gondolok, hogy nem akarom elhinni, hogy így lett vége, mert így nem lehet vége, ez nem igazság.

Mert ennek fényében mit kaptam ettől a történettől? Mi a tanulság? Hogy becsüljük meg az ótvar életet, mert lehet a jelenleginél sokkal rosszabb? Hogy örüljünk annak, hogy mi irányítjuk a sorsunkat, és ragadjuk meg, amíg megtehetjük? Ha ezt kellett volna kapnom, mégis miért kellett így demonstrálni? Vagy az a cél, hogy elveszítsem a hitem? Hogy törődjek bele, bárhogy küzdök, sosem érem el a célom, mert végső soron nem rajtam múlik?

Kedves Kevin Brooks, áruld el, miért kell ilyen nyomorultul éreznem magam, ha erre a könyvre gondolok?

Mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, de fel kell készülni rá, hogy kemény menet lesz. Erőt kívánok hozzá.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Penguin

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 268

Olvass tovább!

Josh Malerman: Madarak a dobozban

A Madarak a dobozban-t már angolul is kiszúrtam magamnak, és nagyon örültem, hogy a Fumax kiadó megjelentette kis hazánkban. A kiadót nem érheti panasz; bár még nem olvastam tőlük sok könyvet, eddig mindegyikkel elégedett voltam, és a sorba ez a könyv is csatlakozott.

Bizarr gyilkos-öngyilkos esetek történnek Oroszországban, de főhősünk, Malorie egészen addig nem veszi komolyan a helyzetet, míg a környéküket is érinteni nem kezdi az emberekben végbemenő különös viselkedéshullám. Állítólag mielőtt az emberek megőrülnek, és kárt tesznek magukban és másokban, mindig látnak valamit, de senki sem tudja, hogy pontosan mit. Ez a tény vírusként terjed; vannak, akik elköltöznek, míg mások maradnak. Csak behunyt szemmel merészkednek ki az utcára, és a házukat pillantásbiztossá teszik takarókkal, függönyökkel, miegyébbel. Végül odajutnak, hogy egyáltalán nem teszik ki a lábukat a házból. Malorie pont akkor tudja meg, hogy terhes, mikor kezdetét veszik a furcsa események; a nővérével együtt próbál túlélni. Végül egy vadidegenekkel teli házban köt ki, ahol terhesen próbálja átvészelni a világvégét, ám ha emberek vannak összezárva sokáig egy szűk helyen, biztos, hogy a saját vesztüket okozzák.

Nem volt nehéz dolga ennek a könyvnek, még megdolgoznia sem kellett engem, eleve előnnyel indult, hiszen imádom az ilyen erős felütésű történeteket. A megvalósításban persze elhasalhatott volna, és noha voltak megkérdőjelezhető pontjai a könyvnek, ezeket egy vállrándítással elintéztem, és minden egyes pillanatát élveztem. Ami nem semmi teljesítmény, mert Josh Malerman debütáló regényéről van szó.

Még úgy is, hogy Malerman öngólt lőtt magának azzal, hogy két szálon fut a történet. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Malorie két négyéves gyerekkel próbálja elhagyni a házat, és a folyón eljutni valahová. A többi történés a múltban zajlik, a jelenbe vezető utat mutatja be, és ez a megoldás azért öngól, mert a szerző a feszültség nagy részét ki is oltotta. Tudjuk, hogy Malorie egyedül van a gyerekekkel, és nem kell nagyon agyalni rajta, hogy mi történt a többiekkel. A tudás elvett mindent, amit nagyszabásúbb érdemben nyújthatott volna.

Sokan mondják, hogy nyomasztó a Madarak a dobozban, de én nem féltem meg ilyesmi, nem tartott a könyv feszültségben. Pedig a szerző próbálkozott erősen, érződött a stílusán, megnyilvánult a pattogós tőmondatokban, amikből az én ízlésemnek kissé sok is volt, de nem rontott az olvasási élményen. Érződött az olyan jeleneteken, amikben felerősítette, milyen, amikor megfosztják az embert a látásától, és a vaksötétben minden egyes rezzenésre megrándul, mert fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Ezt próbálja átragasztani az olvasóra. Mindkét szálat hatásosan oldotta meg, pedig a jelenben lényegében csak a folyón eveznek, de mindent bevetett, hogy izgalmassá tegye azt is, a múltban pedig több mindent is boncolgatott, sosem ülepedett le a történet. Mégis, annak ellenére, hogy nem tartott a markában, azt el kell ismernem, hogy amikor elérte a csúcspontját a történet, ott rendesen belém szorult a szusz, ott megvolt az a robbanás. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Ahogy mindent egyetlen pillanatra fókuszált, és a helyükre kerültek a darabkák, az generálta mindazt a feszültséget, amit addig nem tudtam átélni.

Sok olyan véleménnyel találkoztam, amik nehezményezték, hogy nincsenek válaszok, hogy nem tudjuk, mik a lények, amik az őrületet okozzák, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, hogy néznek ki. Én ezt így éreztem autentikusnak, hiszen nem nézhetnek rájuk, és abban a pillanatban, mikor megteszik, nekik lőttek. Tehát sosem fog kiderülni, és nem is fontos szempont szerintem, a központi kérdés a túlélés.

Én egyébként azt hittem, hogy a madarak azért szerepelnek a címben, mert közük van a jelenséghez, de nem, csak elemei a történetnek, és ötletesnek tartom, hogy ez az elem köszön vissza a címválasztásban.

A könyv vége nyitott vég, de én tökéletes lezárásnak éreztem, hiszen a kitűzött cél elérésének mikéntjét mutatja be, nem pedig a jövőt, vagy egy tálcán kínált megoldást, ami valljuk be, egy ilyen világban, mint ez, nem lehetséges.

Azért nem tudtam jó szívvel öt pontot adni a könyvnek, mert volt egy-két dolog, ami zavart. Például nehezen fogadtam el, hogy a szereplők egy vadidegen környéken szemfedőkkel nem tévednek el, és gond nélkül visszatalálnak a házba. Ugyanez vonatkozik a több km-es útra meg a kocsival vezetésre is. Logikailag megkérdőjelezhető az az ötlet, hogy a szereplőknek kutyákra van szükségük, mikor fogyóban az ételkészlet. Nem hogy az nem fordult meg a fejükben, hogy a meglévő kutyájukat szélnek eresztik, ők még beújítanak mellé kettőt, és senkit sem zavar, hogy nincs kaja, de megetetik a kutyákkal. A Gary-ügy is sántít egy kicsit, de oké, legyen, viszont az egyszerre szül a két nő jelenetet szörnyen hatásvadásznak éreztem, főleg, hogy Malerman erre hegyezte ki az egészet, és ha nem tette volna ilyen jól, akkor nehezebben nyeltem volna le.

Viszont e szőrszálhasogatás ellenére ez egy tényleg jó könyv a műfaj kedvelőinek, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szereti a nyomasztó apokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Bird Box

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 262

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

The Tall Man

Cold Rock egy rejtélyes kisváros, ahol a gyerekek nyomtalanul eltűnnek, senkinek sincs a leghalványabb elképzelése se arról, hogy ki viszi el őket. A kétségbeesés annyira elburjánzott, hogy legenda szövődik a titokzatos eltűnések mögé – akik hisznek a létezésében a Magas Embert tartják felelősnek. Tényleg a Magas Ember a felelős? Létezik egyáltalán?

A Tall Man 2012-ben készült Pascal Laugier rendezésében. Elsősorban Jessica Biel miatt néztem meg, aki az egyik kedvenc színésznőm. De maga a témája is érdekesnek tűnt, különösen a misztikum és a természetfeletti szál ígérete miatt. Nos, nem teljesen az sült ki a dologból, amire számítottam. Vagyis egyáltalán nem.

Az özvegy Julia ápolónőként látja el a betegeket a városban. A felütésből azonnal megtudjuk, hogy az ő gyereke is áldozatául esett a Magas Ember ténykedésének, és e flashforward után a film végigvezet bennünket a fordulópont előtti eseményeken. Julia családokat látogat meg, hogy meggyőződjön a hogylétükről. Az egyik ilyen családban lakik Jenny, akinek a nővérét teherbe ejtette iszákos és erőszakos barátja. Julia rögtön a film elején lebonyolítja a szülést, és ezzel szépen bemutatják az emberi reakciót arra, hogy mennyire félnek attól, hogy az újszülöttet is megkaparintja a Magas Ember, és egyben pedig szemléltetik a családokban fennálló abuzív kapcsolatokat. Az emberek nehéz körülmények között élnek, és emiatt a stresszt és a feszültséget alkoholba fojtják, és egymáson vezetik le. Jenny nem beszél, csak a naplójával kommunikál, és szkeccseket készít a Magas Emberről. 

Szeretem az ilyen filmeket, mint a Tall Man. Úgy vezeti a cselekményt, hogy folyamatosan meglepi az embert, az egyik nézőpontról bebizonyosodik, hogy nem az, aminek látszik, aztán a másik nézőpont megint csavar egyet a sztorin, és a végére oda lyukadunk ki, amiből az első háromnegyed órából nem is gondoltuk volna. A flashforwardben mutatott jelenet képsora előrevetít valamit, amiből mi kialakítunk magunknak egy történetet, hogy mi történik Juliával, és vajon mi vezetett oda. Erről teljesen a Kulesov-effektus jut eszembe, hogy a képet az előinformációnk birtokában értelmezzük, és teljesen máshogy látjuk, mintha ugyanazt a képet több információval néztük volna. Nagyon cseles ez a képi eszközhasználat és szándékos félreinformálás, ettől üt nagyot a film.

Ma már nagyon kevés film képes ezt az igazi leesik az ember álla hatást kiváltani bennem. Ez alatt persze nem azt értem, hogy nem készülnek ilyen filmek, mert nyilván készülnek, hanem magamra vonatkoztatva állítom. Ahogy öregszem, és egyre több és több filmet illetve sorozatot tudhatok a hátam mögött, megtanulom felismerni a jeleket gondolkodás nélkül is, és már előre kitalálok egy meglepőnek szánt csavart, pedig nem úgy ülök le filmet nézni, hogy ezen agyalok, csak egyszerűen akaratomon kívül jön bennem a kósza scenario, ami aztán meg is valósul. Itt viszont nem ez volt a helyzet.

Spoiler nélkül nehéz írni erről, de ahogy a történet megpendítette a természetfeletti szálat, és hogy a kisváros hogyan áll az egészhez, mikor a főhős gyerekét elrabolták, az nem volt semmi főleg azután, ami kiderült. És azért különösen nagy dicséretet érdemel a film, hogy egészen a végéig kétségben hagyja a nézőket, és egészen a legvégéig húzza a Magas Ember kilétét. A bizonytalanságot tovább növeli, hogy egy olyan narrátort kapunk, aki magában a filmben egyrészt nem beszél, másrészt a film nem róla szól, és csak egy mellékszereplő, ezáltal érthetetlen, miért ő a mesélő, hogy aztán a végére megvilágosodjuk, hogy ez a történet voltaképpen róla szólt. Mondom, az egész filmet ilyen csalafinta terelés jellemzi, ami nagyon jót tesz neki.

A képi világ remekül hozza a sötét, komor hangulatot, a kisvárosban uralkodó szomorúságot, illetve a nyomorgó lakosok monoton mindennapjait, ahol családon belüli erőszak van, az élet elől az alkoholba menekülnek. 

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, mert tényleg nem szokványos, és garantálom, hogy meg fogtok lepődni a csavarokon. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!