Az egyik
legizgalmasabb rejtélyfaktorként operáló toposz, mikor összegyűjtenek különböző
embereket, összesuvasztják őket egy helyre, és a szabadulás a tét, miközben a
karakterekkel együtt szép lassan felfedezzük, mi a szerepük a történetben.
Megunhatatlan. Annyira jó a karakterekkel agyalni, és összerakosgatni a
darabkákat, szurkolni azért, hogy megmeneküljenek. A kocka az egyik all time kedvenc filmem a témában.
Tavaly
láttam a Persons Unknown című
sorozatot, ami hasonló sémára épül (konkrétan az egyik fordulat teljesen
ugyanaz), és bár összességében a széria nem váltotta be a reményeimet, lévén a
színvonal részről részre exponenciálisan csökkent, a pilotot mindenképpen
ajánlom megtekintésre. Ennél a könyvnél is úgy éreztem, mint a Persons Unknown pilotjánál; bár néha
döcögött a történések sora, a brutális befejezés mindenért kárpótolt.
Az
alapfelállásnál nagy jelentősége van a csoportmorálnak, a stresszhelyzetben
megmutatkozó deviáns viselkedésnek, az önző élni akarásnak. A történetben az
érintett hat személy közé tartozik a 16 éves főhős, egy 10 év alatti kislány,
egy húszas évei végén járó önelégült nő, egy beképzelt férfi, egy haldokló
öregember, és egy heroinfüggő – nem állíthatjuk, hogy nem színes a karakterpaletta.
A legérdekesebb, hogy a két gyerek a legnormálisabb és a
legfelelősségteljesebb, a kislány pedig még éles meglátásokkal is szolgál,
messze lekörözve a felnőtteket. A Linusszal való kapcsolata a könyvnek az a
pontja, amihez igazán lehet kötődni. Ezzel szemben a felnőttek határozottan nem
kezelik jól a helyzetet, önzőek és hisztérikusak. A jegyeik alapján az
önelégült nőnek és a beképzelt férfinak kéne helyesen cselekednie, ezzel
szemben ők a legantipatikusabb és legmegvetendőbb szereplők, míg például a
taszító külsejű heroinfüggő a legnormálisabb, és ő még úgy, ahogy törődik a
srácokkal.
A kötött
helyszín egyáltalán nem korlátolja, és teszi unalmassá az eseményeket, bár az
tény és való, hogy néha belassul a történetfolyam. Ám Linus van elég erős
narrátor ahhoz, hogy segítsen túllendülni a holtpontokon, elvégre amit
olvasunk, az a rabságban töltött naplója, amit úgy kezel, hogy fennáll az
eshetőség, hogy az elrablója bármikor elolvassa.
A
karaktereknek úgy kell manőverezniük és a szabaduláson dolgozniuk, hogy az
elrablójuk árgus szemekkel figyeli őket, az egész hely be van kamerázva. Ha
rajtakapja őket valami turpisságon, keményen büntet, ezzel igencsak szűkítve az
esélyeiket. Válaszokra nem érdemes várni, ugyanis a The Bunker Diary a valóságot reprezentálja: igen, megtörténnek
velünk a rossz dolgok, nem, fogalmunk sincs róla, hogy miért, és hiába tesszük
fel ezt a kérdést, sosem kapunk rá választ. A szerző ettől a filozófiától egy
pillanatra sem szakad el, és emiatt a könyv történései olyan befejezésben teljesülnek
be, amitől jeges sokkot kaptam. Borzalmas érzés volt olvasni az utolsó
oldalakat, és azóta is gyomorgörcsöt okoz, ha visszagondolok, ha arra gondolok,
hogy nem akarom elhinni, hogy így lett vége, mert így nem lehet vége, ez nem
igazság.
Mert ennek
fényében mit kaptam ettől a történettől? Mi a tanulság? Hogy becsüljük meg az
ótvar életet, mert lehet a jelenleginél sokkal rosszabb? Hogy örüljünk annak,
hogy mi irányítjuk a sorsunkat, és ragadjuk meg, amíg megtehetjük? Ha ezt
kellett volna kapnom, mégis miért kellett így demonstrálni? Vagy az a cél, hogy
elveszítsem a hitem? Hogy törődjek bele, bárhogy küzdök, sosem érem el a célom,
mert végső soron nem rajtam múlik?
Kedves Kevin Brooks, áruld el, miért kell ilyen nyomorultul éreznem magam, ha erre a könyvre gondolok?
Mindenképpen
ajánlom ezt a könyvet, de fel kell készülni rá, hogy kemény menet lesz. Erőt
kívánok hozzá.
Értékelés: 5/5
Borító: 4/5
Kiadó:
Penguin
Megjelenés
éve: 2013
Oldalszám:
268
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése