Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2017. október 16.

Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5
Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 289

2017. október 7.

Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X
Sorozat: Orphan X #1
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 372
Fordította: Rusznyák Csaba

2017. október 4.

2017. októberi megjelenések

Tommy Wallach: Strange Fire (Anchor & Sophia #1)
Megjelenés:  október 3.
Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers
Azt mondják, hogy az emberiség első generációja a szomjúságuk miatt bukott el: a tudásért, a gazdaságért, a hatalomért. Azt mondják, az emberiség mohósága olyan nagy volt, hogy az Úr a saját lányát küldte, hogy tüzet és pusztulást hozzon a világ bűnöseire.

Kevesen maradtak túlélők, de az évszázadok alatt összefogtak, hogy egy új civilizációt hozzanak létre − a Leszármazottságot −, amit azon a meggyőződésen alapítottak, hogy a múlt hibái sosem ismétlődhetnek meg.

A tiszteletben álló Leszármazott miniszter fiai, Clive és Clover Hamill egész életüket azzal töltötték, hogy hirdették az igét. De amikor az utazó küldöttségük egy olyan közösséget fedez fel, akik ismét fel akarják fedezni a múlt blaszfémikus technológiáját, olyan események láncolata indul be, ami várost város ellen fordít… és testvért testvér ellen.

Együtt Clive gyermekkori szerelmével, Gemma Poplinnal és Paz Dediosszal, egy forradalmárral, aki arról álmodik, hogy megbuktatta a Leszármazottságot, Clive és Clover vezető szerepet játszanak majd ennek a szent háborúnak a végkimenetelében és az emberiség sorsában.

Tommy Wallachnak egy könyv olvasása után teljesen beleszerelmesedtem a stílusába − abban a fajta jópofa laza hangnemben fogalmazza meg a gondolatait, hogy konkrétan tök mindegy, mi történik a könyvben. Így hát mindegy, mit ír, én azt olvasni akarom, és ezúttal a megszokotthoz képest elég más témát vett górcső alá, amiben valószínűleg ez a stílus is más formában köszön vissza, de kit érdekel?

Jennifer Rush: The Devil &Thieves
Megjelenés:  október 3.
Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers
A 18 éves Jemmie Carmichael úgy nőtt fel, hogy a New York-i csendes Hawthorne városkában mindvégig mágia vette körül. Az ő világában a mágiahasználókat "csillantaknak" hívják, és Jemmie közéjük számítaná magát, ha képes lenne egyetlen bűbájt úgy kiszórni, hogy nem rontaná el. Az sem segít, hogy nemrég leszólta Crowe, a Fekete Ördögök csillantjai motoros banda veszélyes és rejtélyes vezetője, és a területük nem hivatalos feje.

Amikor az egész csillant közösség megjelenik Hawthorne-ban a fesztiválra, elterjed a pletyka, hogy valaki tiltott mágiát használ. Aztán emberek kezdenek eltűnni. A mindenhonnan érkező fenyegetések következtében senkiben sem lehet megbízni. Jemmie-nek és Crow-nak félre kell tenniük a közös múltjukat, hogy megtalálják a szeretteiket, és az egyetlen, ami megmentheti őket, a hiba, ami miatt Jemmie nem tudja rendesen használni az erejét. Azok után, hogy évekig haszontalannak érezte magát, végül lehet mégis csak Jemmie a legerősebb csillant.

Ebben a könyvben a mágia az, ami be tud vonzani, de egyébként azért szemezek vele, mert Jennifer Rushnak olvastam az Altered sorozatát, és az nagyon kellemes olvasásélmény volt − különösen az első rész. (Igaz a harmadikat totál elszúrta.)

Kevin Hearne: The Plague of Giants (Seven Kennings #1)
Megjelenés:  október 3.
Kiadó: Del Ray Books
Egy vadiúj sorozat első részében a A Vasdruidák bestseller szerzője egy felejthetetlen fantasy világot kreált … egy olyat, ami örökre megváltozik, amikor egy óriás sereg bukkan fel. A királyság egyetlen reménye? A mágia egy olyan formájának felfedezése, ami a világ leghihetetlenebb szörnyeit hívja, hogy felvegyék a harcot az emberiség oldalán.

Kevin Hearne teljesen megvett a Vasdruidák sorozatával − igaz, abból csak az első két részt olvastam. Mivel fülszöveg nincs a goodreadsen, csak egy ilyen felemás figyelem felcsigázó, ezért azt tettem be ide, de szerintem már ennyiből is bőven várós lehet a könyv mindenkinél, nemcsak nálam.

2017. szeptember 27.

Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)


Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5
Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins
Sorozat: Részlegesek
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014
Oldalszám: 456, 524, 438
Fordította: Bayer Antal

2017. szeptember 16.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.
Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5
Borító: 5/5

Kiadó: Agave
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 272