Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a
sötétségnek…
Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen
él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka
azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a
holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az
embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy
éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.
Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is
embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie
válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri
meg feláldoznia halhatatlanságát.
Kerek perec
kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása
is fejvakarós tény számomra. A
halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem
láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy
posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem
zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket
leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe
főhősnő nem.
Kicsit furcsa ennek
a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként
töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is
megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan
felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya,
gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia
egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen
harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.
Emiatt nem is marad
sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik
az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan
későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így
nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett
megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal
érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy
majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az
emberekkel eléggé unalmas volt.
Allison
elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de
inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a
feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében
kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény
élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van
szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el
kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek
másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja
meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott.
Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison
öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva,
hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább
guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be
− ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi
megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél,
hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi,
amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál?
Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt,
hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon
hiteltelennek éreztem én ezt.
Egyéb
következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy
olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg:
"gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És
ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.
A történetben egy
csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok
terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison
mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán
is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek
konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.
Összességében
egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem
hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).
Értékelés: 5/5
Borító: 2/5
Eredeti
cím: The Immortal Rules
Sorozat:
Éden-trilógia #1
Kiadó:
Könyvmolyképző
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
458
Fordította:
Mergl-Kovács Bernadett
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése