Nagy imádatom volt a Monsters of Verity
duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam:
újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat).
Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.
Hat hónap
telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni:
levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a
feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a
helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen
új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot
és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival,
Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen
át akarja venni Verity felett az uralmat.
Victoria
Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.
Engem is.
Jelen poszt
írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt
vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és
kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus
ez a sorozat.
Hasonlóan az
előző részhez, az Our Dark Duet is
lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest,
de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam,
olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel,
bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata.
Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán
nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is
megmutatkozik: a This Savage Song
végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de
Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta
is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.
A sztori nem
egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni
az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz
ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel
kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán
kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy
nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban,
mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes
nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a
kontraszt. Fantasztikus!
A V. E. Schwab borító
Azt sem
gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy
könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy
benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv
Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert
mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az
emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert
fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell
meríteni belőle.
A várost
eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet,
hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott
lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.
Schwab
írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a
kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására;
kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű
karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek
a nőnek a zsenialitását.
Kedvencem
lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek
nagyon-nagyon ajánlom!
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Sorozat:
Monsters of Verity #2
Kiadó:
Greenwillow Books
Megjelenés
éve: 2017
Oldalszám:
510
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése