A recenziós példányt köszönöm a Twister
Media kiadónak!
Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő
állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot
rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön
arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat,
és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon
megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte
elkerülhetetlen harc.
A Vörös betűkkel legnagyobb erőssége a
világ, amiben játszódik. Egyelőre csak a felszínt kapargatjuk, és ez a kötet
egy erős ígéret, hogy a benne rejlő potenciál hangsúlyosabban mutatkozik majd
meg a folytatásban. De már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy felszítsa a
kíváncsiságot.
Ebben a világban az
emberek a Mások elnyomása alatt élnek. Kapunk egy kis világleírást az elején,
amiből megtudhatjuk, hogyan alakult ki ez a felállás, ezt nagyon érdekesnek
találtam. Nincs habos-babos lávsztori, semmi romantikus fennköltség, az emberek
kaja alapanyagok, nem több, nem fűzik a Másokat hozzájuk érzelmek. Ezt Bishop
igyekszik demonstrálni a történetben ahogy csak tudja, hogy ne legyenek
illúzióink.
Az egy picit
túlzás, hogy Bishop beszélő nevekkel dolgozik (Wolfgard, Crowgard stb.), de tök
jó, hogy ilyen széles repertoáron mozognak a különböző lények, és nekem az is
külön bejött, hogy mindig kiemeli, mennyire nem szeretnek emberi formájukban
meglenni. Általában az alakváltókkal foglalkozó történetekben a szereplők
emberi alakban mozognak, és csak néha öltenek állati alakot, itt pont fordítva.
Ezen a fronton is csak alapozás van még ebben a kötetben, egy átfogó képet fest
fel a klánokról, arról, hogyan működnek együtt, melyikek erősebbek/gyengébbek.
A karakterekben
szintén sok lehetőség rejlik, többen önmagukban is érdekes háttértörténettel
rendelkeznek, amiket jó lenne jobban megismerni. Például remekül van végighúzva
a regényen, hogy nem tudni pontosan, micsoda Tess, és az a vicc az egészben,
hogy bár kiderül ez-az, de a végére sem leszünk semmivel sem okosabbak.
Meggie képességéről
sem tudunk meg túl sokat, a visszaemlékezései nem konkrétumok, csak teaserek,
és a könyv végén fellelhető információ birtokában még sok megválaszolatlan
kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban. Jóformán misztikum övezi az egész
vérpróféta létet (kik ők, honnan erednek és ehhez hasonló kérdések).
Ja igen! Számomra
abszolút pozitívum, hogy nincs szerelmi szál, csak a vonzalom jelei mutatkoznak
meg, de az is csak az egyik oldalról.
A Vörös betűkkel tipikusan az a
sorozatkezdő kötet, ami elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy mindenképpen
igényt tartsunk a folytatásra.
Számos pozitív
vonatkozása mellett alapvetően viszont volt két gondom a regénnyel.
1, Borzasztóan
túlírt. 200 oldalt lecsapva egy pörgős, letehetetlen sztori kerekedett volna
belőle, így viszont jelentősen belassította a sok felesleges jelenet. Nem
hiszem el, hogy ennyit kellett rászánni arra, hogy Meggie hogyan szortírozza a
postát meg eteti a lovakat. Ebből kifolyólag ismétlődés is felütötte a fejét,
ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza Simonnál, Asiánál, de még a rendőröknél
is.
2, Meggie
förtelmesen Mary Sue karakter. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne baj, engem
annyira nem szokott zavarni, de a történet rövid időt ölel fel − pár hetet −,
és így nem tudott leülepedni e tény.
Meggie-t mindenki
szereti. És a mindenki alatt mindenkit értek, aki nem antagonista. Szeretik az
Elementálisok, akik mindenkivel szemben szeszélyesen viselkednek. Erebus
nagyapa, aki egy remete, és senkit nem enged közel magához, a vámpírok
területére konkrétan tiltott a belépés, de Meggie-nek lehet. A farkasgyerek,
aki két éve nem változott át emberré, mert egy traumatikus élményen ment
keresztül, és azóta nem meri elhagyni a ketrecét, amiben lakik. Ki sem
találjátok, hogy mi történik kb. két nappal azután, hogy megismeri Meggie-t…
De még ez is egy
dolog, ami úgy ahogy elmenne a rövid idő ellenére is… ugyanakkor nem tudjuk
meg, hogy MIÉRT. Mert Meggie-ről semmi sem derül ki azon kívül, hogy jól
szortírozza a postát. Vagyis akár ez is lehet az ok, mert ahogy Erebus nagyapa
megjegyzi: "jól szállítja ki a filmeket", és a Darryl nevű karakter
is mond valami ilyesmit: "kedvelem, mert alaposan összekötözi a
leveleket".
Hát ez… oké.
A végén pedig
egyenesen úgy hivatkoznak Meggie-re, hogy a MI Meggie-nk. De úgy kb. mindenki.
Jesszus.
Viszont Meggie
személyének hozadéka egy olyan változás a végén, ami tetszett. A Mások a maguk
módján elkezdenek egy kicsit törődni azokkal az emberekkel, akikkel
kapcsolatban vannak az Udvarban. Kíváncsi vagyok ez a szál majd hogyan alakul a
későbbiekben.
Összességében ez
egy jó kezdés, és szerintem a folytatásban megmutathatja, mire képes valójában.
Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: Written in Red
Kiadó:
Twister Media
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
512
Fordította:
Bozai Ágota
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése