Nicola Yoon: Minden, minden

A regényt a filmadaptáció apropóján olvastam el, és mert oly sok jót mondanak róla.

Fülszöveg: Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.

Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.

Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

A Minden, minden egy kellemesen egyszerű stílusban megírt könyvecske, amit feldobnak az illusztrációk, a chatbeszélgetések, az orvosi fecnik. Gyorsan lehet vele haladni, és a szerző olyan gondolatokat fejteget benne, ami sok embert megfoghat. A téma pedig ütős: a lány mindenre allergiás, és sosem teheti ki a lábát a házból, ami nagy szívás, ha szerelmes lesz az ember.

Minden adott volt ahhoz, hogy kedvenc lehessen. De nem lett az.

Fogalmam sincs, mikor idegesített fel utoljára egy történet ennyire.

Igen,  csak ennyire:

Kezdjük azzal, hogy el akarnak itt nekem adni egy hatalmas love storyt, amitől a józan ész megy a kukába, de nem sikerült. Icikepicikét sem. Tegyük félre most azt az apróságot, hogy mikor is fordulna elő valaha is olyan, hogy a helyes szomszéd fiú beleszeret a lányba, aki sosem hagyhatja el a házat. Ettől függetlenül sem értettem/tapasztaltam/tűnt fel, hogy ezek mégis mitől/mikor/hogyan/miért szerettek egymásba. Nem jöttek át az érzelmek, csak a regény egy pontján bumm, csöpögni kezdtek a nyálas dumák, leszáll rájuk a szerelem rózsaszín köde, meg is fojtja őket, más nem is számít. Ha nekem ebből semmi nem jött át, akkor hogyan azonosulhatnék velük? Hogyan érthetném meg a tetteiket, vágyaikat?

A válasz: sehogy.

Már itt billegett a történet, de ami a végső összeomlást okozta, az a vége. Ami egyébként teljesen kiszámítható, annyira adja magát, hogy ez lesz, még úgy is, hogy az ember tiltakozik, hogy neeeeeeeeeeeee, mert ez szörnyen béna (és hihetetlen, hiteltelen, logikátlan, mit számít?!). És de. Csakazértis. De nem is konkrétan a befejezéssel van gondom, hiába nem tetszik önmagában, hanem azzal, hogy utólagosan minősíti a karakterek viselkedését, és más megvilágításba helyezi, hogy az olvasó bólogathasson: ez így van jól. De hé, nem tudjuk, hogy ez fog történni! Madeleine nem tudja, hogy ez fog történni!

– Az elméleted szerint az ember a poggyász?
– Igen.
– Folytasd!
– Van, aki idő előtt lepottyan a szalagról. Van, aki olyan súlyosan megsérül a fejére zuhanó többi poggyásztól, hogy többé nem képes funkcionálni. Van, aki elvész, vagy elfelejtik, és örökkön-örökké körbe-körbe jár.
– És akiért jönnek?
– Arra csodálatos élet vár egy szekrény mélyén.

Szóval Madeleine, mivel beteg, folyamatosan az anyjára és az ápolójára van szorulva. Érzékeltem, hogy a szerző igyekszik megmagyarázni, hogy higgyük el, a karakterek teljesen racionálisan viselkednek. De kérem szépen, ha te ápoló vagy, és tudod, hogy a beteged milyen súlyos betegségben szenved, akkor megengeded, hogy találkozzon a szomszéd fiúval? Ez még hagyján, történnek más dolgok is…

Aztán Madeleine. Ez egy akkora önző egy … Van egy mondat a könyvben: "Lehet, hogy a felnőtté válás azt jelenti, csalódást okozunk a szeretteinknek." Ez a mondat ugyan nem Madeleine szájából hangzik el, de úgy éreztem, az egész regényre vonatkozik. Azt tukmálja az olvasó agyába, hogy ha szerelmesek leszünk, akkor nyugodtan tojjunk a családtagjaink fejére, ne foglalkozzunk az érzéseikkel, csak a sajátjainkkal, LEGYÜNK ÖNZŐK! És ez a történet lényegében semmi másról nem szól, csak hogy Madeleine magán kívül nem törődik mással, és a végén megkapom a jóváhagyást, hogy igen, Madeleine minden döntése helyes, jár a nagy taps. Ma is tanultam valamit: az önzőség kifizetődik! Akkor már értem, miért ilyenek az emberek, és miért ilyen elcseszett a világ! Yoon továbbá az alapvető életösztönről sem hallott. Persze itt is megmagyarázza, hogy Madeleine miért teszi, amiket tesz, de nagyon nem hiteles. Írjon akkor meg egy depressziós karaktert, akinek halálvágyon kívül nincs már más az életében. Ja, de akkor nem lehetne szerelmi szál, mert ütné a kettőt.

Az élet ajándék. Ne felejts el élni!

És a legeslegvége is megér egy misét. SPOILER Madeleine lényegében tök egyedül marad. Sosem járt még a világban, nem élt emberek között, az immunrendszere olyan szinten le van épülve, hogy talán még normális sem lesz soha, de atyaég, micsoda hepiend, a szerelmével lehet! Mit számít, hogy zéró tapasztalat, zéró munkalehetőség, zéró jövőkép! Mit számít, hogy van egy anyja, aki súlyos mentális beteg! Az anyja, akivel szoros kapcsolata volt eddig, most maga a sátán, tehát Madeleine teljes joggal leköpheti, és úgy tehet, mintha nem is létezne. De örüljünk, mert legalább volt a könyvben szexjelenet, hiszen tök logikus, hogy aki egész életében a négy fal között élt, és szociálisan teljesen visszamaradott, azonnal szexelni akar! És a szexért már megérte szó nélkül lelépni otthonról és ellopni az anyja pénzét (ó, bocs, igényelt magának hitelkártyát, mert az aztán fedezet nélkül tök reális)! SPOILER VÉGE

Bónusz: a könyv- és filmspoilerek. Most komolyan? Jó lenne erről már leszokni. Mi a jó abban, hogy valaki másnak elrontjuk a szórakozását, aki még nem élvezte az adott médiumot?

Pontosan ilyen szerelmi történeteket kell hirdetni fiataloknak és nem fiataloknak. Ahol semmi más nem számít, csak a szerelem (ami egy hónap után kipukkad, mint egy lufi, mindenképpen megéri érte eldobni az egyéb emberi kapcsolatokat). Nem baj. Ezt a könyvet is úgy néz ki, hogy a nagy többség imádja, és legalább filmben is terjesztik az igét.

Értékelés: 1/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Everything, Everything

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Fordította: Szabó Luca