A There's Someone Inside Your House-ról
azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább
ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni
a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre,
döbbenet.
A történet
ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne
(mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan
ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én
meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban
megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és
a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha
egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg
az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még
mindeközben pasizásra is van idő.
Már az
elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi
szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég
rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját
ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik
ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a
gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd,
de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és
utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár
alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem
megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a
csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.
Mellékesen
embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet
dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a
következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit
komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm,
hogy ez a könyv nem lesz túl jó.
A
karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött
a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a
szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt
szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a
múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy
tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon
gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy
lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel
SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit
olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben
akkor is nevetséges az egész.)
Nem egészen
értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak
rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad,
blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha
itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent,
röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen
értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben
megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.
Az írás
szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos
személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter
vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is
nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb
röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy
szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az
zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll,
hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt
hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy
mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a
gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a
férfi főszereplőre terelje a gyanút.
De hogy jót
is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek
voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek
egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.
Összességében
azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek,
Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől
bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.
Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak
kidobott idő.
Értékelés: 2/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Dutton Books for Young Readers
Megjelenés
éve: 2017
Oldalszám:
289
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése