A Goodreadsen a népszerű olvasások között
szerepel ez a disztópia, úgyhogy gondoltam, megkukkantom, mit szeretnek rajta
ennyire. Milyen jó döntés volt!
Silverlake
elhagyatott hely, ahol a 18 éves Saba, az ikertestvére, Lugh, a kishúguk és az
édesapjuk egy vityillóban élnek. Az édesapa szerint minden meg van írva a
csillagokban, azoktól várja a válaszokat, azoktól reméli az esőt, ami nem akar
megérkezni. A szárazság elpusztít mindent, lassan Sabáékat is, alig van víz,
alig van mit enniük. Egy nap szokatlan homokvihar csap le rájuk, és utána
megjelenik négy ember, akik elrabolják Lugh-t. Sabának mindennél fontosabb az
ikerbátyja, így hát felkerekedik, hogy kiszabadítsa.
Így hirtelen
nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami annyira izgalmas volt,
hogy nem tudtam letenni, és minden, de minden a helyén volt benne. Moira Young
olyan produktumot tett le az asztalra, ami az elejétől a végéig precízen
kiadagolt: a történetnek gyönyörű íve van, a főhős óriási jellemfejlődésen megy
át, és a szerző minden jelenetet megalapoz. A romantika pedig hihetetlenül
aranyos, végigvigyorogtam az egész könyvet.
A Blood Red Road magyarul a Könyvmolyképző
kiadó gondozásában jelent meg Vérvörös út
címmel. A könyvet azért eredeti nyelven olvastam, mert figyelmeztettek, hogy
rengeteg benne a tőmondat, ami a halálom. Volt már nem egy olyan olvasmányom,
amit a tőmondatok miatt hagytam abba, számomra egyszerűen az ilyen írásmód
olvashatatlan. Angolul sem szeretem, de sokkal kevésbé találom bosszantónak, így
egyértelmű volt, hogy a magyar verzióval nem fogok találkozni. (Egyébként ez a
nyelvi különbözőség érdekes jelenség, van, ami az egyik nyelven tűnik jobbnak,
és van, ami a másikon.)
A szövegben
a szereplők tájszólásban, nyelvtani hibákkal beszélnek, ami némileg kizökkenti
az embert, viszont kölcsönöz egyfajta egyediséget a történetnek. Egy idő után
hozzá lehet szokni, nem nehéz kitalálni az eredeti szavakat. Másrészt nincsenek
a dialógusokban idézőjelek, olyan, mintha az egész függő beszéd lenne, így a
betűk eléggé össze is mosódnak. Nyilván a szerző nem azért választotta ezt a
stílust, mert nem ismeri a helyesírási szabályokat és olyan vidékről származik,
ahol tájszólásban beszélnek az emberek. A tőmondatok, a narráció, a párbeszédek
szabályainak megszegése egyfelől arra reflektál, hogy az emberek nem tudnak
olvasni, az írásbeliség elveszett. Egyúttal azt jelképezi, hogy ebben a
disztópikus világban a társadalom egy nagy összevisszaság, nincs rend. Ötletes írói eszköz, hogy a szöveg idomul
ahhoz, hogy egy olyan világot mutat be, amiben nincsenek szabályok, tehát miért
legyen könnyű kiigazodni a betűk között az olvasónak a kényelmes kis ülőhelyén?
Kíváncsi
voltam, hogyan oldották meg a narrációt fordításban, így hát belekukkantottam,
és döbbenten konstatáltam, hogy sehogy. Teljes egészében kimaradt belőle, mert
minek az, ha a szerző valamit közvetíteni szeretett volna. A párbeszédekkel
kapcsolatban ugyanilyen önkényt alkalmazott a fordító, gondolatjelek
gondolatjelek hátán. Ezt már csak azért sem értem, mert vannak olyan könyvek,
amik alkalmazkodtak a szerzőhöz, lásd Az
út, A különös citromtorta szomorúsága.
Senkinek sem ajánlom, hogy ezt a könyvet magyarul olvassa, mert a fordításban
megnyirbálták az egyediséget, semmit sem ad vissza az eredetiből.
Nincsenek
fejezetek, a tagolás helyszínek alapján történik, a rövid jelenetek
feszültséget generálnak. Tetszettek a helységnevek és a szereplők nevei.
Hopetown például éles kontrasztja annak, hogy a város a söpredékek és a
drogfüggők melegágya, amiben minden van, csak remény nincs. De említhetném
Freedom Fieldset is, ahol pont a szabadság nem létező fogalom; az embereket
rabszolgasorban tartják, hogy terjesszék a drogot, amivel befolyásolják a nép
akaratát.
A főhős, Saba
egy komplex karakter. A világon mindennél jobban szereti az ikerbátyját,
Lugh-t, annyira, hogy a szeretetben, amit nyújtani képes, mások nem nagyon
osztozhatnak. Amilyen erős kötelék fűzi a bátyjához, annyira gyűlöli a
kishúgukat, a 9 éves Emmit. Őt okolja az édesanyjuk halálért, aki szülés közben
veszítette életét. Valamilyen szinten meg lehet érteni Sabát, hogy így
viselkedik Emmivel szemben, hiszen ha a kislány nem lenne, az anyjuk még élne, és az apjuk sem fordult volna magába,
sokkal jobb lenne az életük. Emmi az örökös emlékeztetője annak, hogy mit
veszített. Így könnyebb, hibáztatni valakit, és nem belátni, hogy nem Emmi
akart a világra jönni; Emmi nem vétkes abban, hogy a szülésnek szerencsétlen
végkimenetele lett.
Saba és Emmi
kapcsolatának fejlődése a regény egyik fő aspektusa. Saba ellenszenves képet
közvetít magáról, ahogy a húgáról gondolkodik. Kezdetben csupán teher, amitől
meg akar szabadulni, de mivel Emmit sem kell félteni, ez nem olyan könnyű. A
gyűlölet akkor csúcsosodik ki, mikor Saba fejében megfordul, hogy otthagyja
Emmit az út közepén, ráadásul kezdettől fogva tisztázta magában, hogy mindenki
jól járt volna, ha Emmit rabolják el, akiért a kisujját sem mozdította volna. Young
nagyon szépen fordítja meg a szituációt, olyan helyzetbe sodorja Sabát, hogy a
húga sorsa rajta múlik. Óriási utat tesz meg Saba a könyv végére; egy olyan
helyzetbe sodródik, amit kívánt, de akkora már teljesen máshogy viszonyul az
egészhez.
Saba és Lugh
ikerköteléke Saba cselekedeteinek mozgatórugója. Egyszerűen nem tud létezni a
bátyja nélkül, és ez olyan mérhetetlen erőt ad neki, hogy senki és semmi nem
állíthatja meg. Minden akadályt elgördít az útjából, minden ellenfelet legyőz
akár puszta kézzel, csakhogy visszakaphassa a bátyját. Olyan mérhetetlen
ragaszkodásnak vagyunk tanúi, ami példaértékűnek szolgál mindenkinek, megmutatja,
mire képes a szeretet, hogy egy áhított cél mennyire megedzi az embert a
csapásokkal szemben, és olyan elszántságot képes kiváltani, amire nem hinnénk,
hogy képesek vagyunk. Ez az erő szinte sugárzik a lapokból, és csak csodálni
tudtam Sabát, hogy mi mindenen kell keresztülmennie, de ő soha egy pillanatra
sem adja fel, pedig a vele történtek egyike sem leányálom. A fizikai erejét is
a lelki erejéből meríti, így válik erős harcossá, és nem hagyja, hogy bármi
elterelje a figyelmét. Még Jack sem. Ebből a szempontból Saba Katniss Everdeent
idézi.
Jack a könyv
legjobb karaktere, ahányszor csak felbukkant és beszólt valamit, én vigyorogtam
ezerrel. Saba és Jack kémiája sziporkázó, a romantika az utállak, de szeretlek
klisére épül, és idegesítő is lehetne, ahogy Saba viszonyul az egészhez. A lány
viselkedése inkább annak tudható be, hogy eddig igazából csak a bátyja volt az
egyetlen fontos ember az életében. El kell fogadnia, hogy bízik Jackben, hogy
fontos neki, és ez megrémíti, tudat alatt frusztrálja, és ez a srácon csapódik
le. Lányosan olvadoztam a közös jeleneteiken, amikor Jack mindig zavarba hozta
Sabát, aki persze állandóan kiakadt ezen. Az tény, hogy voltaképpen egy
instalove-val van dolgunk, de engem ezúttal nem zavart, mert az egész
történetre jellemző egyfajta meseszerűség.
A
meseszerűség például az állatok viselkedésében mutatkozik meg, akik úgy
viszonyulnak Sabához, mintha Disney hercegnő lenne. A nyakában lógó rejtélyes kő is egy ilyen
elem; mutatja Sabának a szíve választottját, azaz mindig felmelegszik, ha Jack
közelében van. Saba erejét is ennek tudom be, hiszen egész életében elzártan
ért a civilizációtól, és senki sem válik harcossá a puszta akaraterőtől, itt
mégis lehetséges.
Külön ki
kell emelnem, hogy a szereplők kora nem tisztázott, leszámítva Sabát és Lugh-t,
akik 18 évesek, illetve Emmit, aki 9, és Tommót, aki 14. Gondolom a többiek is
hasonló korban járhatnak, de én simán húszon felül képzeltem őket, valahogy nem
érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy
szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).
A világról
nem sok mindent tudunk meg azon kívül, hogy minden poros, homokviharok
pusztítanak, a víz hiánycikk; nem tudjuk, mi vezetett ezekhez a körülményekhez. Saba életében először lát felhőkarcolókat, azt
hitte róluk, hogy csak a mesékben léteznek.
Nekem nagyon tetszett ez a sejtelmesség, hiszen itt végső soron annyira
nem fontos, hogy miért alakult ki az az életforma, ami a mostani társadalmat
jellemzi. A társadalmi berendezkedés a legrosszabb, amit el lehet képzelni, a
nép a király és a Tontonok uralma alatt sanyarog, de a chaal nevű drognak
köszönhetően agyátmosásban vesznek részt, és mindennapos kábultságukban
fogalmuk sincs a környezetükről. A vágyaikat Hopetownban abban élik ki, hogy
férfiak és nők ketrecharcait nézik, és a halálukat szorgalmazzák, akár az ókori
gladiátorjátékokon a római nép.
A könyv
lényegében egy kerek történetet mesél el, ahol Saba céljai megvalósulnak, a
gonosz elnyeri méltó jutalmát. Kapunk egy
átfogó képet a lezüllött világról, de a válaszok nem merülnek ki ebben a regényben,
hiába határoz úgy Saba, hogy őt csak a saját kis személyes küldetése izgatja. A
Tontonok, akikről jóformán semmit nem tudunk meg, tartogatnak még
meglepetéseket, ebben biztos vagyok.
Nem
csodálom, hogy a Blood Red Road ilyen
népszerű a Goodreadsen, mert tényleg lebilincselően izgalmas könyv, amit
mindenkinek ajánlok.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Sorozat:
The Dust Lands #1
Kiadó:
Margaret K. McElderry Books
Megjelenés
éve: 2011
Oldalszám:
459
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése