Rachel Hawkins: Démonüveg

A Hex Hall jött, látott és győzött, így hezitálás nélkül vetettem rá magam Sophie Mercer kalandjának folytatására. Volt ám biza olyan függővég, mely erre ösztökélt, plusz szerettem volna továbbra is jókat nevetni.

A kapott függővég után kicsit meglepődtem, milyen nagy időugrással találtam szemben magam. Több hónap eltelik, mire újra felvesszük a fonalat, és Sophie a döntése után még mindig csak vár az apjára. Azon is pislogtam egy sort, hogy nem a suliban zajlik tovább az élet. Sophie kikerül a Hex Hallból, és Londonba megy, hogy a nyarat az apjával töltse, és meggondolja magát az elhatározásával kapcsolatban. A legutolsó értesülések szerint Archert Londonban látták felbukkanni, úgyhogy borítékolható volt, hogy találkozunk vele.

Kapunk új szereplőket, de sok változás nem történik ebből a szempontból, mivel Sophie a korábban megismert fél szereplőgárdát is viszi magával, amit mondjuk egy pöppet erőltetettnek éreztem. Az új szereplők nagy szerepet játszanak a történetben, de hozzájuk sem kötődtem különösebben, úgyhogy csak nyugtáztam a jelenlétüket.

Aminek tapsikolva és viháncolva örültem (igen, ez irónia a köbön) az újdonsült szerelmi háromszög léte, és a tény, hogy e romantikus indíttatású geometriai forma nem túlzottan remekelt. És itt jön képbe az, amivel eddig is problémáim voltak: a felületesség, az érzelmi mélység hiánya. A szerelmi háromszög már a levegőben érződött az első részben is olyan lehetne, ha az író úgy gondolná módon, szóval különösebben nem ütköztem meg rajta. Míg ott csak sejthető volt, itt már ténylegesen létezett, de egyszerűen nem jött át Cal részéről. És nem azért, mert Cal ennyire antiszoc, hanem maga az író nem rejtette el azokat az elemeket, amiket talán a szereplők sem vesznek észre, de mi igen. Azt is sajnálom, hogy Cal ennyire háttérbe szorul, alig tudunk róla valamit, pedig lenne benne potenciál.

Archerrel kapcsolatban dettó ez a helyzet áll fenn: olvastam, hogy most elvileg milyen félelmetesen komoly érzelmeik vannak egymás iránt Sophie-val, de nem éreztem a lapokon. Ettől függetlenül a dinamika még mindig pazar a két karakter között, ezen a rájuk tukmált kliséhalom (ellenségek vagyunk, nem lehetünk együtt) sem változtat semmit. A könyv legjobb pillanatait kapjuk, mikor az író összeereszti őket. Voltaképpen egyáltalán nem vágom ezt a triót, hiszen Sophie-nak és Archernek amúgy sem fenékig tejfel az élet, és Sophie az égvilágon semmit sem érez Cal iránt, csak néha eszébe jut, hogy amúgy tök szexi. Maximum valami motivációs indokot tudok elképzelni az egészre, ha Cal csinálna valami hülyeséget vagy áldozatot, ez lehetne az ok.

Még ezzel sem lenne különösebb gond, félretenném magamban, hiszen a sztorit a humor viszi a hátán, csakhogy ez most meg sem közelítette a Hex Hall sziporkázását. Persze megesett, hogy nevettem, szó se róla, csak ahhoz képest, hogy az elődöt végigvigyorogtam, itt nem váltotta ki bennem ezt a reakciót olyan sűrűn.  Meg sem tudom ám magyarázni, miért érzek így, csak annyi biztos, hogy nekem ez a könyv nem nyújtotta ugyanazt a feelinget. Mintha átesett volna e téren a ló túloldalára.

A történetről igazából nem tudok sok mindent mondani. Érdekesen bonyolódnak a szálak, és változnak az emberek, én például csak azért is kitartottam amellett, hogy Sophie apja rosszban sántikál, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy jók-e a szándékai avagy sem. Megannyi kérdés vár még megválaszolásra, és türelmesen várom, hogy megkapjam őket a folytatásban.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Demon Glass

Sorozat: Hex Hall #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Fordította: Acsai Roland