A válasz nagyon egyszerű: folyamatos mosolyt az arcodra. A Jane by Design az egyik olyan sorozatom, amiből ha megnézek egy részt, még egy vacak napot is képes elfeledtetni velem. Odaszögez a képernyő elé, és úgy festek, mint akire ráragasztottak egy levakarhatatlan vigyort.
A Jane by Design
2011-ben indult az ABC Familyn. Nem olvastam készítői interjúkat, szóval csak
tippre állítom azt, hogy az Ugly Betty
szellemében és annak úgymond folytatásaként készülhetett el. A párhuzam olyan
szembetűnő, hogy csak annak nem szúrja ki a szemét, aki vak. A hangulat, a
humor, és még a karakterek zöme is az Ugly
Bettyt hozza, és ez abból a
szempontból kiváló, hogy az Ugly Betty
is az egyik kedvenc sorozatom teljesen ugyanezen okokból. Tehát, ha nem
szerettétek az Ugly Bettyt,
valószínűleg ezt sem fogjátok.
A sztori ott kezdődik, hogy a 17 éves Jane, aki él-hal a
divatért, még a ruháit is maga varrja, és mindig stílusosan öltözködik,
jelentkezik a Donovan Deckerhez gyakornoknak. Egy kis félreértés következtében
azonban Grey asszisztenseként köt ki részmunkaidős állásban. Mivel a tesójával
közös háztartásban amúgy is anyagi gondjaik vannak, és Jane álma, hogy a
divatszakmában dolgozzon, az apró kommunikációs problémát nem simítja el, hanem
inkább a személyijét hamisítja meg. Kezdődhez
a titkos élet: dolgozó, ifjú nő egy divatcégnél kontra lúzer gimis csaj.
A koncepcióból kiindulva evidens, mire számíthatunk a
sorozattól. Jane szárnypróbálgatásainak lehetünk szemtanúi, ahogy
csetlik-botlik az új munkájában, és mindig beüt a krach, aminek következtében
azt hiszi, hogy akkor vége az álmának, aztán persze mégis megoldódik minden,
mert ugyebár ilyen az élet. Vannak felvetett nevetséges problémák; például amikor
a konfliktus abból adódik, hogy a széria főellensége, India felismeri Jane
gimis legjobb barátját, Billyt, amiből egyenesen következik, hogy Jane iskolába
jár. Biztos nem lehetnek egy huszonéves lánynak tinédzser barátai, az tényleg
annyira vállalhatatlanul elképzelhetetlen. Vagy amikor Jane elhatározza, hogy
egyszerre megy a ruhabemutatóra és a gimis bálra, és elfelejti lecserélni a
ruhát – tiszta 27 idegen igen – és
végül az ő ruháját mutatják be a bemutatón. De ezeket csak egy kézlegyintéssel
elintézzük, hiszen az effajta megközelítés a formátum rajongóinak simán
elnézhető.
Az egész olyan, mint egy elnyújtott színes-cukros romantikus
film, amitől sokan sikítva menekülnek. Én viszont imádom ezeket, hiába tudom,
hogy bugyuták, a valóságtól elrugaszkodottak, de mégis olyan kis feelgood
hangulatot teremtenek, amit nem tudok nem szeretni. Pedig előkerülnek a gimis
létből fakadó klisék. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: kiközösítés,
senkiből valakivé válás öt percre, népszerű csaj vs lúzer, társadalmi
különbségek, hülye félreértések. Nem állítom, hogy mindenkinek be fog jönni,
mert nyilván nem, de nekem ez a sorozat a tiniszériák között az etalon. Talán
pont azért, mert két közegben játszódik, és egyszerre ütközteti a tinilétet a
felnőtt léttel a főszereplő személyén keresztül.
A Jane By Designban
nem egy konkrét szerelmi szál van előtérben, hanem a különböző kapcsolatok,
amik változnak a sorozat folyamán. A sztori elsősorban Jane és Billy
barátságára épül. Ami tökéletes lehetne – tényleg, mindenki olyan önfeláldozó
kedves srácra vágyik, mint Billy, pedig amúgy egy lázadó lélek – de nem látjuk
a kapcsolatot a másik oldalról, így egy kicsit egyirányúnak tűnik, mintha Jane
állandóan kihasználná a legjobb barátját, de ezért nem nyújt cserébe semmit.
Külön frissítő volt, hogy semmilyen romantikus érdeklődést nem csempésztek ebbe
a párosba, hanem mindegyiknek kiépítettek egy kapcsolatot. Már kezdtem azt
hinni, hogy végre megjátsszák a fiú és lány között tényleg lehet barátság
ütőkártyát, de sajnos a készítőknek nem volt jobb ötletük, és az első tervezett
fináléra csak úgy a semmiből hirtelen megpengették ezt a nem várt fordulatot.
A kapcsolatok közül azonban nem Jane és nem is Billy illetve
a kettejük közti szál az, ami a legjobb, hanem Jane bátyja, Ben és a Miss Shaw
közt kialakuló vonzalom. Tényleg, ők az a páros, akiknek végig drukkoltam az
egész sorozat alatt, annyira helyesek, és alig vártam, hogy Ben, a két lábon
járó felnőtt gyerek végre meghódítsa a gimis éveiben kigúnyolt Ritát. Ben egyébként a kedvenc karakterem, mindig akadt valami jó
beszólása vagy tette, ami mosolyt csalt az arcomra, és ő aztán nem olyan
unalmas, mint a felnőttek úgy általában. Ő az, aki nem veszi komolyan az
életet, ugyanakkor mégis felelősségteljes, és nem szürkül bele a hétköznapi
tömegbe. Azon különösképpen meghatódtam, mikor rájön, hogy Jane teljes állásban
dolgozik a Donovan Deckernél, és támogatja, hogy folytassa a munkát, mert ő
feladta a saját álmát azért, hogy a húga a saját álmát valóra válthassa.
Mondhatjuk, hogy a húga álma az ő álma is. Igazi testvéri szeretetnek lehetünk
tanúi ebben a sorozatban.
A másik kedvenc karakterem Billy, aki mindig ott van
Jane-nek, és bár egy időre elvesztette a szimpatikusságát azáltal, hogy
hajlandó volt beáldozni az egyéniségét, leginkább azt testesíti meg, hogy
mindig add önmagad, és tojd le, hogy mások mit gondolnak rólad. Nem számít,
hogy ki vagy, és honnan jöttél, mert nem a múlt és mások határoznak meg téged,
hanem te magad.
Jane az, akinél nekem kicsit kilóg a lóláb. Valahogy nem
tudtam megkedvelni, pedig Erica Dasher szerintem nagyon jól hozza a szerepet,
de így külsőleg nekem kicsit… nem tudom megfogalmazni. Az összkép nem tett rám
nagy benyomást. Azt viszont nem teljesen értem, hogy Jane miért tartozik a
lúzerek közé. A divatmániája miatt? Mert amiatt pont inkább a menő csajok
között kéne tipegnie. Vagy a Billyvel való barátsága miatt? Vagy meg csak,
ahogy a sorozatban nevezik: furcsa? Gondolom így egyszerűbb volt a készítőknek,
ha a számkivetettek közé sorolják, mert több szituációt tudtak teremteni.
Vicces, hogy Jane főnöke, Grey lenne divatfronton az a
karakter, akinek nagy súllyal kéne bírnia, de nem érte el a kitűzött célt. Nem
elég szigorú, nem hozza azt a fajta keménységet, amire számítunk, hogy ez majd
megedzi Jane-t. India azonban ott van a szeren, folyamatosan azon ármánykodik,
hogy megfúrja Greyt, hiszen ezt tanulta tőle. Ő az, aki a „gonoszságával”
megszínesíti a sorozatot és megnehezíti Jane életét. Jeremynek, a
divattervezőnek igazából nincs sok funkciója, de a brit akcentusával nem csak a
történeten belüli nőket veszi le a lábukról. Érdekes, hogy Jane-nek az összes
pasijelölttel van kémiája, még ha ezek mértéke változó is. Mégis Nickkel,
Billyvel, Jeremyvel és Eli-jal is érezhető az a bizonyos szikra, amiből akár
több is lehetne, ha a készítők egy tollvonással többet húztak volna.
Első körben a sorozat 10 részes berendelést kapott, így két
részre bonthatjuk az első – és egyetlen – évadot. Az 1×10 eleve finálénak készült, így jó kis
függővéggel zárul, és a feloldás illetve az azt követő 8 epizód olyan, mintha
már egy második évadot néznénk. Teljesen más irányba indul el a sorozat, vadiúj
személyek jelennek meg, mint Eli, Jane és Ben anyja, Zoe és Amanda, a
karakterek is új helyzetbe kényszerülnek. A színvonal persze változatlan, csak
kissé furcsa a sok változás ahhoz képest, hogy még mindig ugyanarról az évadról
beszélünk. Mivel a sorozat nem kapott lezárást, egy függővéggel szakad meg, bár
ez a függővég arra az alapszituációra épül, amire maga a sorozat, tehát a
feloldása körülbelül a második évad első percében megtörtént volna. Az viszont
nem annyira tetszett, hogy a félévad záróját konkrétan inverzben eljátszották
még egyszer.
A csattanó az, hogy én utálom a divatot, és konkrétan
rosszul vagyok az olyan lányoktól, mint Jane, akik a tűsarkújukban, karjukon a
nőcis táskát billegetve tipegnek. Mint ahogy a félpercenként felhangzó nyálas
popzenétől is leginkább levetném magam egy szikláról. Mégis, az egész ebben a
sorozatban annyira egyben van, jól összegyúrt, hogy 100 %-osan élveztem.
Micsoda paradoxon, emberek! Mérhetetlenül sajnálom, hogy lesújtott erre a
sorozatra a kaszás, azt pedig még inkább, hogy nem ismerik az emberek.
Értékelés: 5/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése