Libby Strout
az édesanyja halálával úgy birkózott meg, hogy Amerika Legkövérebb Tinédzserévé
hízott, akit daruval kellett kimenteni a szobájából. Azóta lefogyott, de még
hosszú út áll előtte, az első lépés az évekig tartó otthoni iskoláztatás után a
gimibe való visszatérés. Szeretne normális tinédzser lenni, szeretne táncolni
és szeretne egy pasit, de a még mindig jelentős súlya továbbra is kirekeszti a
közösségből. Jack Masselin a prozopagnózia nevű betegségben szenved: nem ismeri
fel az arcokat, és ezt titkolja, különben a diákok prédájává válna. Hogy ezt
elkerülje, asszimilálódik, és azt csinálja, amit a „barátai” is. Egy ostoba
játék miatt Libbyt nevetség tárgyává teszi, és mindkettejüket suli utáni
elzárásra ítéli. Összebarátkoznak, ám közben mindkettejüknek szembesülniük kell
a saját problémáikkal, ami a kapcsolatuk útjába állhat…
Nos, a Holding Up The Universe nem az All The Bright Places. Nyilván az ember,
ha olvas egy olyan regényt, ami a lelke mélyéig megérinti, ami után vörösre
sírja a szemét, óhatatlanul is hasonló katarzis meglelésére törekszik a szerző
következő művében is, és ha nem találja meg csalódottságot érez. De itt nem
csak a túlzott elvárások szolgáltattak okot arra, hogy nem tudtam imádni ezt a
könyvet.
Önellentmondás.
Ez járt végig a fejemben, miközben fogytak az oldalak. Nem fogom és nem is
akarom összehasonlítani az All The Bright
Places-szel – nem is érdemes, annyira más a kettő –, de az szembetűnő volt
számomra, hogy a két könyv kivitelezésileg mekkora ellentétet sugall. Az All The Bright Places pont azt az üzenet
közvetíti, hogy ne skatulyázzunk be senkit, ne húzzunk rá egyetlen meghatározó
címkét senkire, mert nem az teszi azzá, aki.
Akkor itt
miért az Libby meghatározó tulajdonsága, hogy kövér, Jacké pedig az, hogy
prozopagnóziája van?
Az egész
történet e körül forog. Állandóan erről beszélnek. Mi derült ki számomra
Libbyről és Jackről? Mennyire ismertem meg őket? Minden tulajdonságuk benne van
a fülszövegben. Ja, az nem, hogy Jacknek afro haja van.
Ebből
kifolyólag halványlila gőzöm sincs a karakterek motivációjáról. Kezdjük azzal, hogy nem értettem, miért írja meg levélben Jack Libbynek – akivel életében
még egy szót sem váltott –, hogy arcvakságban szenved, amikor ez titok, és
senki sem tudja. Még a családja sem! Niven próbált valami háttérsztorit
kovácsolni ehhez, de az nem elég erős ahhoz, hogy tényleg valós motivációról
beszélhessünk. Miért lesznek ők ketten barátok? De ami a legfontosabb: miért
szeretnek egymásba? Zéró a kémia Libby és Jack között! Ha valaki
megkérdezné tőlem, mégis miben járultak hozzá egymás fejlődéséhez, nem tudnék mélyenszántó
válasszal szolgálni. Persze van ám ráció a kapcsolatukban, csak nem vagyok
abban biztos, hogy ez volt a szerző szándéka. Mindketten hátrányos helyzetűek a
maguk módján, hát legyenek együtt azok, mert úgy sokkal könnyebb, ha
belegondolnak, hogy a másiknak is rossz, és szenved a helyzetétől.
Amellett sem
lehet elmenni szó nélkül, mennyire hihetetlennek hat az egész történet. Libby
annyira elhízott, hogy már az ágyból sem tudott kikelni, mert a kajálással
dolgozta fel a gyászt. És ezt az apja hagyta? És nem zavart senkit? Jó, ezen
lépjünk túl. No de ha valaki tök egyedül, túlsúlyosan van otthon évekig, akkor
mégis mennyi az esélye annak, hogy olyan magabiztosan tér vissza az iskolába,
hogy simán jelentkezik a pomponlány csapatba?! Amikor a fülszöveget olvastam,
megfordult a fejemben, hogy Libby azóta már lefogyott vékonyra, de nem.
Az átjött,
hogy ne hagyjuk, hogy a súlyunk határozzon meg minket, ne foglalkozzunk az
emberek ítélkezésével, csináljuk az, amit szeretünk. Tudom, milyen az, amikor
az ember nincs megelégedve a külsejével, nekem is volt 15 kg-os feleslegem tizedikes
koromban, noha az eléggé távol állt a 100 kg feletti határtól. Dinnye fejem volt, és fiúruhákban jártam. Mégis
bármennyire is érzéketlenül hangzik, el nem tudom képzelni, hogy lehetséges az,
hogy valaki ennyire elhagyja magát, ha nem betegség játszik a háttérben, mert
azok a +40-50-60-100 kilók nem egyik napról a másikra mennek fel. És azon is mindig
elcsodálkozom, mikor egy nagydarab fiú/ lány-vézna lány/fiú párost látok
andalogni az utcán – persze, nem a külső a lényeg, de azért bizonyos
szempontoknál bizonyos embereknek mégis. (Ha szingli vagy, vicces azon tűnődni, hogy ha nekik is simán összejött, akkor neked miért nem?) Félreértés ne essék, nem vagyok a testesebb emberek ellen, azt választanak párnak, akit szeretnének, és irigylem őket, hogy el tudják önmagukat fogadni, csak olyan furcsa, ha jobban belegondolunk bizonyos helyzetekbe. Nekem az is furcsa, mikor egy 150 centis lánynak 195 centis barátja van, fordított helyzetről már ne is beszéljünk. A szokatlanság ellenére ugyanolyan emberek, mint én vagy te, vagy a szomszéd. Akkor is, ha őszinte akarok lenni, már csak ebből a furcsaságból kifolyólag sem értettem a Libby-Jack párost, főleg
úgy, hogy az elvileg létező pluszt, ami semlegesíti a külsőségeket és csak a
belső tulajdonságokra koncentrál, abszolút nem sikerült átadni. A könyvben
felüti a fejét még az a kérdés is, hogy Jack szégyelli-e a külvilág előtt, hogy
egy ilyen kövér lánnyal kell mutatkoznia, és fontos-e mások véleménye, vagy
csak ők ketten számítanak-e.
A másik
szemöldökvonogatós dolog Jack betegsége, és a tény, hogy senki sem tud róla.
Sem a szülei, sem a barátai, senki sem vette észre 12 év alatt, hogy nem ismeri
fel az arcokat. Ha nagyon engedékeny vagyok, egy talánnal tudok hümmögni, hogy
ez tinédzserként lehetséges, de hogy egy hatéves gyerek ezt nem tudja úgy
eljátszani, hogy senkinek se tűnjön fel, az biztos. Ráadásul a könyv nagyon
szélsőségesen ábrázolja a betegséget. Jacknek még otthon is állandóan olyan
ismétlődő megjegyzései vannak, hogy „ez a nő az anyám lehet”, „ez a férfi
valószínűleg az apám” stb., és akkor még ott vannak az olyan apróságok, hogy 1,
az embert simán fel lehet ismerni a hangjáról 2, vannak egyéb ismertetőjegyek
is, amiben a legfontosabb a ruházat, hacsak nem minden családtagjának végtelen
ruhagyűjteménye van… Végig nagyon el vannak túlozva a prozopagnózia okozta
nehézségek. Jack védelmi mechanizmusként tartja magában az állapotát, kiszolgáltatottnak
érzi magát, nem akar áldozat lenni, ezért inkább ő bánt másokat, és ez
elgondolkodtató. Nem is a másikkal van baja, azért viselkedik így, csatlakozik
az elnyomó csoporthoz, hogy ne bántsák. Ebben még van ráció, az viszont tényleg
érthetetlen, miért titkolja a családja elől.
Végig azt
vártam, hogy jön valami nagy fordulat, ami új színben tünteti fel a regényt, de
nem. Maradt egy szimpla YA, ami helytelenül romantizálja a prozopagnóziát. A
vége ebből a szempontból eléggé mellémegy, mert Jack rájön valamire, és akkor
az úgy neki megfelel? Az miért maradt ki, hogyan birkózik meg a betegségével az
új szituációban? Vagy az nem fontos? Mert engem jobban érdekelt volna.
Az írás
stílusban nem remekel annyira, mint Niven előző könyvében, de olvasmányos, és
voltak számomra tetszetős utalások is, a Supernatural
többször is előkerült, de hasonlat formájában felbukkant Katniss és Flash is.
Talán túl
magas volt az a bizonyos léc? Vagy elsőre sikerült beletrafálni a tutiba, és
innen már csak lejjebb van? Majd a jövő eldönti, de én sokkal többet vártam
ettől a regénytől.
Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Knopf Books for Young Readers
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
400
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése