Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2016. október 15.

Jennifer Niven: Holding Up The Universe

A csodálatos All The Bright Places után szavakba sem lehet önteni, mennyire vártam Jennifer Niven új regényét.

Libby Strout az édesanyja halálával úgy birkózott meg, hogy Amerika Legkövérebb Tinédzserévé hízott, akit daruval kellett kimenteni a szobájából. Azóta lefogyott, de még hosszú út áll előtte, az első lépés az évekig tartó otthoni iskoláztatás után a gimibe való visszatérés. Szeretne normális tinédzser lenni, szeretne táncolni és szeretne egy pasit, de a még mindig jelentős súlya továbbra is kirekeszti a közösségből. Jack Masselin a prozopagnózia nevű betegségben szenved: nem ismeri fel az arcokat, és ezt titkolja, különben a diákok prédájává válna. Hogy ezt elkerülje, asszimilálódik, és azt csinálja, amit a „barátai” is. Egy ostoba játék miatt Libbyt nevetség tárgyává teszi, és mindkettejüket suli utáni elzárásra ítéli. Összebarátkoznak, ám közben mindkettejüknek szembesülniük kell a saját problémáikkal, ami a kapcsolatuk útjába állhat…

Nos, a Holding Up The Universe nem az All The Bright Places. Nyilván az ember, ha olvas egy olyan regényt, ami a lelke mélyéig megérinti, ami után vörösre sírja a szemét, óhatatlanul is hasonló katarzis meglelésére törekszik a szerző következő művében is, és ha nem találja meg csalódottságot érez. De itt nem csak a túlzott elvárások szolgáltattak okot arra, hogy nem tudtam imádni ezt a könyvet.

Önellentmondás. Ez járt végig a fejemben, miközben fogytak az oldalak. Nem fogom és nem is akarom összehasonlítani az All The Bright Places-szel – nem is érdemes, annyira más a kettő –, de az szembetűnő volt számomra, hogy a két könyv kivitelezésileg mekkora ellentétet sugall. Az All The Bright Places pont azt az üzenet közvetíti, hogy ne skatulyázzunk be senkit, ne húzzunk rá egyetlen meghatározó címkét senkire, mert nem az teszi azzá, aki.

Akkor itt miért az Libby meghatározó tulajdonsága, hogy kövér, Jacké pedig az, hogy prozopagnóziája van?

Az egész történet e körül forog. Állandóan erről beszélnek. Mi derült ki számomra Libbyről és Jackről? Mennyire ismertem meg őket? Minden tulajdonságuk benne van a fülszövegben. Ja, az nem, hogy Jacknek afro haja van.

Ebből kifolyólag halványlila gőzöm sincs a karakterek motivációjáról. Kezdjük azzal, hogy nem értettem, miért írja meg levélben Jack Libbynek – akivel életében még egy szót sem váltott –, hogy arcvakságban szenved, amikor ez titok, és senki sem tudja. Még a családja sem! Niven próbált valami háttérsztorit kovácsolni ehhez, de az nem elég erős ahhoz, hogy tényleg valós motivációról beszélhessünk. Miért lesznek ők ketten barátok? De ami a legfontosabb: miért szeretnek egymásba? Zéró a kémia Libby és Jack között! Ha valaki megkérdezné tőlem, mégis miben járultak hozzá egymás  fejlődéséhez, nem tudnék mélyenszántó válasszal szolgálni.  Persze van ám ráció a kapcsolatukban, csak nem vagyok abban biztos, hogy ez volt a szerző szándéka. Mindketten hátrányos helyzetűek a maguk módján, hát legyenek együtt azok, mert úgy sokkal könnyebb, ha belegondolnak, hogy a másiknak is rossz, és szenved a helyzetétől.

Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, mennyire hihetetlennek hat az egész történet. Libby annyira elhízott, hogy már az ágyból sem tudott kikelni, mert a kajálással dolgozta fel a gyászt. És ezt az apja hagyta? És nem zavart senkit? Jó, ezen lépjünk túl. No de ha valaki tök egyedül, túlsúlyosan van otthon évekig, akkor mégis mennyi az esélye annak, hogy olyan magabiztosan tér vissza az iskolába, hogy simán jelentkezik a pomponlány csapatba?! Amikor a fülszöveget olvastam, megfordult a fejemben, hogy Libby azóta már lefogyott vékonyra, de nem.


Az átjött, hogy ne hagyjuk, hogy a súlyunk határozzon meg minket, ne foglalkozzunk az emberek ítélkezésével, csináljuk az, amit szeretünk. Tudom, milyen az, amikor az ember nincs megelégedve a külsejével, nekem is volt 15 kg-os feleslegem tizedikes koromban, noha az eléggé távol állt a 100 kg feletti határtól. Dinnye fejem volt, és fiúruhákban jártam. Mégis bármennyire is érzéketlenül hangzik, el nem tudom képzelni, hogy lehetséges az, hogy valaki ennyire elhagyja magát, ha nem betegség játszik a háttérben, mert azok a +40-50-60-100 kilók nem egyik napról a másikra mennek fel. És azon is mindig elcsodálkozom, mikor egy nagydarab fiú/ lány-vézna lány/fiú párost látok andalogni az utcán – persze, nem a külső a lényeg, de azért bizonyos szempontoknál bizonyos embereknek mégis. (Ha szingli vagy, vicces azon tűnődni, hogy ha nekik is simán összejött, akkor neked miért nem?) Félreértés ne essék, nem vagyok a testesebb emberek ellen, azt választanak párnak, akit szeretnének, és irigylem őket, hogy el tudják önmagukat fogadni, csak olyan furcsa, ha jobban belegondolunk bizonyos helyzetekbe. Nekem az is furcsa, mikor egy 150 centis lánynak 195 centis barátja van, fordított helyzetről már ne is beszéljünk. A szokatlanság ellenére ugyanolyan emberek, mint én vagy te, vagy a szomszéd. Akkor is, ha őszinte akarok lenni, már csak ebből a furcsaságból kifolyólag sem értettem a Libby-Jack párost, főleg úgy, hogy az elvileg létező pluszt, ami semlegesíti a külsőségeket és csak a belső tulajdonságokra koncentrál, abszolút nem sikerült átadni.  A könyvben felüti a fejét még az a kérdés is, hogy Jack szégyelli-e a külvilág előtt, hogy egy ilyen kövér lánnyal kell mutatkoznia, és fontos-e mások véleménye, vagy csak ők ketten számítanak-e.

A másik szemöldökvonogatós dolog Jack betegsége, és a tény, hogy senki sem tud róla. Sem a szülei, sem a barátai, senki sem vette észre 12 év alatt, hogy nem ismeri fel az arcokat. Ha nagyon engedékeny vagyok, egy talánnal tudok hümmögni, hogy ez tinédzserként lehetséges, de hogy egy hatéves gyerek ezt nem tudja úgy eljátszani, hogy senkinek se tűnjön fel, az biztos. Ráadásul a könyv nagyon szélsőségesen ábrázolja a betegséget. Jacknek még otthon is állandóan olyan ismétlődő megjegyzései vannak, hogy „ez a nő az anyám lehet”, „ez a férfi valószínűleg az apám” stb., és akkor még ott vannak az olyan apróságok, hogy 1, az embert simán fel lehet ismerni a hangjáról 2, vannak egyéb ismertetőjegyek is, amiben a legfontosabb a ruházat, hacsak nem minden családtagjának végtelen ruhagyűjteménye van… Végig nagyon el vannak túlozva a prozopagnózia okozta nehézségek. Jack védelmi mechanizmusként tartja magában az állapotát, kiszolgáltatottnak érzi magát, nem akar áldozat lenni, ezért inkább ő bánt másokat, és ez elgondolkodtató. Nem is a másikkal van baja, azért viselkedik így, csatlakozik az elnyomó csoporthoz, hogy ne bántsák. Ebben még van ráció, az viszont tényleg érthetetlen, miért titkolja a családja elől.

Végig azt vártam, hogy jön valami nagy fordulat, ami új színben tünteti fel a regényt, de nem. Maradt egy szimpla YA, ami helytelenül romantizálja a prozopagnóziát. A vége ebből a szempontból eléggé mellémegy, mert Jack rájön valamire, és akkor az úgy neki megfelel? Az miért maradt ki, hogyan birkózik meg a betegségével az új szituációban? Vagy az nem fontos? Mert engem jobban érdekelt volna.

Az írás stílusban nem remekel annyira, mint Niven előző könyvében, de olvasmányos, és voltak számomra tetszetős utalások is, a Supernatural többször is előkerült, de hasonlat formájában felbukkant Katniss és Flash is.

Talán túl magas volt az a bizonyos léc? Vagy elsőre sikerült beletrafálni a tutiba, és innen már csak lejjebb van? Majd a jövő eldönti, de én sokkal többet vártam ettől a regénytől.

Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5

Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 400

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése