Lois Lowry: Az emlékek őre

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincs éhezés, szegénység, a társadalom diverzitása nem létező fogalom, mindenki egyenrangú és ugyanazokban a javakban részesül. Az emlékek őre egy disztópia, ami ezt az aspektust mutatja be. Tényleg ez lenne a tökéletes világ definíciója? Ebben nem lennék olyan biztos.

Főhősünk, Jonas hamarosan betölti a tizenkettedik életévét, és onnantól kezdve nem számolják a korát, mert nem számít többé. Ugyanolyan egyenrangú felnőtt lesz, mint mindenki más, és ezt nem különböztetik meg olyan felesleges tényezőkkel, mint egy szám. A világban, amiben Jonas lakik, senki sem dologtalan, már egészen kicsi koruktól kezdve a gyerekek önkéntes munkát vállalnak, hogy a társadalom javát szolgálják. Az egész létezésüket szigorú szabályok határozzák meg, és a kihágásokat nem egy dádával büntetik, hanem az elbocsátással, amiről persze senki sem tudja, hogy pontosan mit jelent. Nem kell sok sütnivaló, hogy az olvasó kitalálja, hogy az elbocsátott lakosokra milyen sors vár, és ez már önmagában megdöbbentő, hiszen nem érti, hogy a polgárok hogy lehetnek ennyire naivak. A válasz pofonegyszerű: ők hisznek abban a világban, amiben élnek, és soha semmit nem kérdőjeleznek meg, elvégre a tökéletes világról beszélünk. 

Érződik Orwell hatása a regényen, csak a nyomasztó hangulata és az agyátmosás súlyossága hiányzik. A mindenhol jelen lévő és mindent halló hangszórók egy az egyben az 1984-et idézik, ahol a Nagy Testvér mindent lát. Itt sincs ez másként. A lakosok észre sem veszik, hogy a surveillance behatárolja a viselkedésüket, és nem lehetnek szabadok, rabjai ennek a tökéletes világnak. De ha jobban belegondolunk, miért is kéne elégedetlenkedniük? Hiszen mindent megkapnak az élettől, amire szükségük van ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessenek. Van ételük, ruházatuk, családjuk, és a monoton napi robot leköti őket a szürke hétköznapokban. Nem elég mindez?

Persze erre azonnal rávágjuk, hogy az egész hülyeség. Az ember nem egy lelketlen gép, akinek az rendeltetett, hogy monoton munkát végezzen egész életében. Hanem az a fontos, hogy az érzelmeink révén megéljük az életünket. Ebben a társadalomban nincsenek érzelmek. Érzelmek nélkül semmik vagyunk, és nincs értelme az életnek. Emiatt figyelemfelkeltő az a karikatúra, ami megjelenik a lapokon. A karakterek minden egyes nap megvitatják az álmaikat, és próbálják elemezni azt amolyan freudi szinten, illetve az érzéseiket is értelmezik. De ezek nem „olyan” érzések, ahogy Jonas is megállapítja, mikor már nem vak többé. 

Kissé furcsállottam, hogy a szerző mágikus realizmusra valló jegyeket is beleszőtt a történetbe. Ezzel akarta megszínesíteni vagy inkább kifakítani a sztorit: hiszen itt nem csak a hétköznapi élet szürke, hanem minden, de tényleg minden. Én valami nagyobb dologra számítottam ezzel kapcsolatban, de így csak simán meglepődtem, és elgondolkoztam, hogy mennyit jelenthet egy-egy szín, pedig milyen kis apróság, amit lehet, nem is értékelünk eléggé. De nagyon érdekes aspektusa volt a regénynek, ahogy előkerült ez a téma. A világábrázolás tehát nem süllyed komoly mélységekbe a hátterét illetően, nem tudjuk, mikor, hogyan jött létre ez a társadalom, arról nem beszélve, hogy olyan elemekről számolt be az örökítő, ami reálisan nem lehetséges. Valahogy mégsem gondolom, hogy ebbe bele kéne kötni, mert olyan kis egyszerű stílusban adja elő a gondolatokat, és talán így még nagyobbat is ütnek, mintha minden fölöslegesen és részletesen túl lenne magyarázva. Azért nem is igyekeztem olvasni a könyvet korábban annak ellenére, hogy disztópia és a zsánert imádom, mert azt hittem ez ilyen gyermeteg mesés történet lesz, de nem az. Ne tévesszen meg senkit a műfaji és a korhatári besorolása, és nem feltétlen kisgyerekek kezébe adnám, olyan súlyos gondolatokat tartalmaz.

A regény első fele kifejezetten jóra sikerült, nagyon élveztem. A szerző annyira felcsigázza az ember érdeklődését, hogy legszívesebben csak olvastam és olvastam volna tovább. Aztán miután Jonas elkezdte az őrző tisztséggel kapcsolatos tanulást, valahogy elveszett a lendület. Ekkor még mindig ötcsillagos volt a könyv, hiszen ekkor szembesültünk a társadalom fekete foltjaival, és az erkölcsi kérdésekkel. A leginkább megdöbbentő elem az apa, majd Fiona volt. Már említettem miért, de így, amikor konkrét példákon keresztül került bemutatásra az egész procedúra, csak szörnyülködni tudtam. De vajon van-e jogom hozzá, hogy elítéljek bárkit is? Mert az én megítélésem az nem ugyanaz, mint az abban a világban élőké, akiknek sosem volt lehetőségük szabadnak lenni, és mindig szabályok alapján cselekedtek. Ha eddig senki sem állt ki egy ellentétes véleménnyel, mert hittek abban, hogy amit cselekszenek, helyes, akkor az tényleg olyan rossz? Igen, rossz, de ha ők nem tudják, hogy az? Ha a meggyőződésük szerint az elbocsátás az csak egy út egy másik helyre, ahol minden szép és jó? 

Mindez egyébként gyönyörűen bemutatja a birkacsorda-effektust. Mikor van egy felsőbb utasítás, aminek senki sem mond ellent, mert úgy vélik, hogy az helytelen lenne. Mindenki követi azt, amit mások egyszer előírtak, és eszükbe sem jut egy percre megállni, és elgondolkozni, hogy hoppá, itt valami nem stimmel.  De ha tisztában is vannak azzal, amit művelnek, az nekik nem jelent semmit, hiszen nincsenek rendes érzelmeik. Ha nem szednék a Bolydulás elleni gyógyszert, akkor lehetséges, hogy nem úgy viselkednének, ahogy. A gyógyszer kérdésében is ugyanaz áll fenn: egyszer valaki kitalált valamit, és akkor az úgy van. Az nem lehet helytelen. A tömeggondolkodás abban is megjelenik, hogy a különböző korú gyerekek évenkénti ceremóniáján mindenki egyforma ajándékban részesül, ez is csak megerősíti mindazt, hogy mindenki egyforma, nincs az embereknek egyéniségük. 

A szerkezeti arányaiban a regény nem tökéletes. A felvezetés remek, és még az is rendben van, ahogy Jonas elkezd ismerkedni az emlékekkel, felnyílik a szeme, és csalódik az egész világban. De ezután olyan elnagyolt lesz a cselekményvezetés. A semmiből hirtelen kitalálja a mentorával, hogy itt változtatásra van szükség, és ők most ketten megmentik a világot, mert ez az egész állapot nem maradhat így tovább. De ez is csak pár oldalas, aztán a végén az akció teljesen össze van csapva, és a szálak is nyitva maradnak. Ha azt nézem, hogy a bevezetés milyen hosszú és részletes volt, ezt nem így kellett volna megírni, hanem sokkal kidolgozottabban.

A  szerkezeti hiba ellenére nagyon tetszett ez a könyv, és mindenkinek ajánlom, aki egy olyan disztópiát akar olvasni, ami ilyen rövid, mégis megannyi mondanivalója van.

Hamarosan érkezik a magyar mozikba is a könyvből adaptált film, bár nem túl kecsegtető, hogy az amerikai mozikban siralmas nézőszámokkal nyitott, amiből már sejthető, hogy folytatás nem lesz. Azért kíváncsian várom.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 1/5

Eredeti cím: The Giver
Sorozat: Az emlékek őre #1

Kiadó: Animus

Megjelenés éve: 2001

Oldalszám: 238

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár