Szóval van ez a Pat nevű tag, aki éppenséggel nemrég szabadult az elmegyógyintézetből, de mivel ez csúnyán hangzik, nevezzük csak egyszerűen borús helynek. Azt, hogy miért került oda, vagy az Ő Nikkije hol van, és mit csinál, nem tudjuk, csak annyit, hogy Pat megfogadta, hogy jobb emberré válik azért, hogy ismét Nikkivel lehessen. Változtatásokat eszközöl a viselkedésében, Ő az örök optimista, aki rózsaszínben látja a világot, és hisz a hepiendben. Szerinte az élet egy film, és a cselekménynek természetesen cukros véggel kell zárulnia, és mivel ő a főszereplő, ezért az út végén mi más várhatná, mint Nikki szerelme. Be kell vallanom, elsősorban Pat szemléletmódja ragadott meg, ugyanis én is filmszerűen látom a világot. Lehet nem kéne ilyeneket a nyilvánosság elé teregetnem? Még a végén én is a sárga épületben kötök ki. De ha már így megnyíltam, megmondom, hogy nálam ez miben nyilvánul meg: amikor úgy érzem, hogy az életem egy bizonyos vágányon van, vagy éppenséggel rosszabb már nem lehet, mindig jön egy fordulat, ami bebizonyítja, hogy mindig van rosszabb. Én meg ilyenkor azon agyalok, hogy ez valami rossz film, ami épp kezdett unalomba fulladni, ezért fel kell dobni egy kis drámával, hogy az a néző „ott fenn” jól szórakozzon.
Szóval úgy érzem Pat meg én picit rokonlelkek vagyunk, csak én nem hiszek a hepiendben, hanem pont ellenkezőleg. Mintha én meg örök pesszimista lennék, mi? Meglehet, hogy így van. Pat ugyanakkor számomra elég gyerekesnek tűnt olykor, és ez a fajta naiv hozzáállás egészen új perspektívában láttatta velem a történetet, mely nem volt kifejezetten eseménydús (szerintem jobban nem is lehetett volna), ezzel azonban befogadhatóvá tették számomra. Az egyszerűsége és az ismétlések ellenére is úgy érzem megfelelő mértékben próbált arra ösztönözni, hogy én is naposnak lássam a világot, még akkor is, mikor úgy érzem, minden összeesküszik ellenem.
A különidő okának kiderülése némi hiányérzetet okozott, kicsit jobban is ki lehetett volna dolgozni a végén azt a részt meg az egész emlékezetvesztés dolgot. Tulajdonképpen azt hittem, hogy maga a fordulat az lesz, hogy Nikki meghalt, így kicsit meglepett, hogy más áll a háttérben. A szerelmi szál sem volt az igazi Pat részéről, de egye fene, itt úgysem ez volt a lényeg. Tiffany karaktere lehetett volna némileg hangsúlyosabb, nem éreztem a személyét elég erőteljesnek.
Egyetlen negatívumot tudok megemlíteni, mégpedig a foci ennyire központba helyezését. Engem roppantul idegesített, hogy állandóan az ment, hogy Eagles így, Eagles úgy, de konkrétan nem is a sport szeretetével akadt problémám, hanem ennek primitív megnyilvánulásával. Mondom mindezt úgy, hogy én is sportszerető ember vagyok, csak én az autósportokat kedvelem, de így sem tudtam megemészteni ezeket az örökös csatakiáltásokat, táncokat meg énekeket, azt meg főleg nem, ahogy a meccseken viselkedtek. Pat apjának karaktere meg teljes egészében érthetetlen volt számomra.A funkcióját nyilván megértettem, csak kicsit furcsa volt a viselkedése, hogy a hangulata teljes egészében a meccsek kimenetelétől függött. Neki is kellett volna egy pszichológus, nem csak Patnek.
A könyv után megtekintettem a filmet is, és itt megragadnám az alkalmat, hogy figyelmeztessek mindenkit: előbb a könyvet olvassátok el! Döbbenten konstatáltam, hogy a film 13. percében lelőtték a könyv végét, és ezzel a főhős motivációja értelmét is veszítette, vagy maradjunk annyiban, hogy sokkal kevésbé volt értelme. Ráadásul bármennyire szeretem Bradley Coopert, Pat személyisége egyáltalán nem jött át...
A lényeg: a könyv ezúttal is jobb, mint a film, és tök mindegy, hogy optimisták vagy pesszimisták vagytok, olvassátok el, mert azzal csak nyerhettek.
Értékelés: 4/5
Borító: 5/5
Eredeti cím: The Silver Linings Playbook
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 321
Fordította: Stern Gábor
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése