
Bár mint említettem, nem sokra emlékszem már a Gravityből, de annyi megmaradt, hogy pattogós lendületű, intenzív tempójú cselekménye volt, csak kapkodtam a fejem, annyi minden történt. Ezzel szemben a Hover visszavett a sebességből, és igazából egyetlen probléma köré összpontosul, Arinak meg kell ölni Zeust, pont. Míg minderre sor kerülhet, különböző kitöltő tevékenységeket jelenít meg a szerző a lapokon, leginkább azt próbálja bemutatni, hogy Ari miként állja meg a helyét ebben az új szerepben, hogy többé már nem ember, és az Ősök között, az ő szokásaik szerint kell élnie. Mindemellett persze terveket szövöget az emberiség megmentésére, és ezt a kettőt kell összeegyeztetni. Jackson folyamatosan mellette van, de ugyebár el kell húzni, hogy nem lehetnek együtt. Mégis csak átvezető kötetről van szó, Ari folyamatosan ellöki magától a srácot, míg egyszercsak megvilágosodik, hogy Jackson bár abszolút nem tökéletes, neki mégiscsak tökéletes, fejemben pedig ekkor szólalt meg egy nyálas popzene. Gonosz vagyok, na. Nem cukormázas ám meg ilyesmi, csak kicsit bosszantó, mikor eltaszítja, pedig igazából csak hülye kifogásai vannak, egy icipicit erőltetettnek érzem az ilyesmit. De tudom, az egyszerű lenne, és nem generálna konfliktust, ha a főhősnő egyszerűen csak megbocsátana és továbblépne.
Ezenkívül kiderül, hogy bizonyos Ősök rejtegetnek valamit, és Arinak nagy szerepe lesz mindenben, csak elárulni nem hajlandóak, hogy miben. Többször végigjárjuk ugyanazokat az utakat, és a végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy bár meg kell szabadítani a világot Zeustól, ez egyelőre nem jön össze, de továbbra is tervben van a napi rutinok és fenyegetések közé beiktatva. Másrészt viszont a Földön sem klappol minden, és Ari patthelyzetbe kerül, kénytelen a bizalmát könnyelműen osztogatni anélkül, hogy pozitív visszajelzéseket kapna. Az otthoniak is terelik a szót, és egyszerűen már nem lehet tudni, hogy mi van, csak, hogy háború lesz. Amivel csak az a probléma, hogy itt bizonyos vezetők akarják mindenáron a háborút, a nép tagjai nem.
Kár, hogy a sztori vesztett a dinamikájából. Nem mondom, hogy ez baj lenne, mert attól, hogy most kicsit lassabban folytak az események, még élveztem a könyvet, csak a Gravity ebből a szempontból sokkal jobb volt. Azt viszont még mindig tartom, hogy van némi Divergent beütése, ezek a szimulációk, az RES edzések állandóan arra emlékeztettek, Ari viselkedése erősen hasonlatos volt Triséhez, ráadásul ez a kapcsolati huzavona Ari és Jackson között eszembe juttatta Tris indokolatlan dacolását Négyessel szemben az Insurgentben.
Kicsit hiányoztak a régi karakterek, de az újakat is megkedveltem, különösen Villt, remélem még több szerepe lesz a továbbiakban.
Már nem tudom nagyon hova ragozni a mondandómat, szóval még egy dologra térnék ki. A VÉGE! A vége kegyetlen, komolyan mondom büntetni kéne az ilyen cliffhangeröket. Mintha az ember képébe vágnák az ajtót, csak olvas, olvas, bedobnak elé egy olyan infót, hogy csak néz ki a fejéből és vége. Utána meg legszívesebben törne-zúzna, annyira kész van idegileg, mert így nem lehet abbahagyni egy könyvet!
Összegezve, ez a sorozat immáron a kedvenceim közé lépett, amiben nagy szerepe van a remek a háttérvilágnak és az erős női főszereplőnek (mondjuk Jackson nem lett book boyfriend, hm, érdekes), és hát ufók, imádom az ufókat!
Értékelés: 4/5
Borító: 4/5
Sorozat: The Taking #2
Kiadó: Entangled Teen
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám:352
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése