Az alapötlet egészen figyelemfelkeltően érdekes: az öngyilkosság járványként terjed a tinédzserek között, immúnissá váltak az antidepresszánsokra. Emiatt jött létre a Program, amely kigyógyítja a betegeket a fertőzésből, úgy, hogy elveszi az emlékeket, amik a betegséget kiváltják. Értelemszerűen a tiniknek kordában kell tartaniuk az érzelmeiket az iskolában, sőt, még a szüleik előtt is, mert ha a legkisebb jele mutatkozik annak, hogy valami nincs rendben, maguk a szülők is feladhatják a gyereküket. Nem egyszerű elviselni a nyomást. Sloane barátnője, Lacey nemrég jött vissza a Program kezeléséből, és nem emlékszik semmire. Lacey barátja, Miller nehezen viseli a dolgot, és szentül hiszi, hogy Lacey belül mélyen tudja, ki ő. Amikor végül meggyőződik, hogy minden elveszett, olyan események láncolatát indítja el, mely végül a főhőst, Sloane-t is a Programba juttatja.
A szerző Sloane-t különböző fázisokba helyezi, egyszer ő az, aki támogatásra szorul, és össze van törve, majd neki kell erősnek lennie, és támaszt nyújtania, majd amikor már semmije és senkije nem maradt, nem bírja tovább és összeomlik. Eleinte elég önző módon csak magára gondol, el sem jut a tudatáig, hogy milyen érzés lehet a barátjának, Jamesnek, hogy örökösen rázúdítja a lelki szennyesét, mintha James fából lenne, és nem lennének érzelmei attól függetlenül, hogy a srác erős oldalát mutatja a külvilág számára. Talán pont ettől olyan megdöbbentő, mikor felcserélődnek a szerepek, és Sloane-nak be kell bizonyítania, hogy elég érett ahhoz, hogy más érdekei kerüljenek az előtérbe. Megpróbálkozik a lehetetlennel, szembeszáll a nehézségekkel, de mindhiába. Miután egyedül marad, meglepő, hogy összetörik, hogy hagyja, hogy elsodorja az ár?
"Nincs már senkim, akinek elmondhatnám, senki, akiben megbízhatnék. Olyan egyedül vagyok, mintha meghaltam volna, mégis a tudatomnál lennék."
Az írónő nagyszerűen festi fel az érzelmi változások palettáját, ahogy Sloane egyik végletből a másikba kerül. Végig jelen van egy nyomasztó, szomorkás, fojtogató atmoszféra, ami egyre negatívabb tartományokban teljesedik ki, míg Sloane végleg a depresszió fogságába kerül. Hűen adja vissza a depresszió tüneteit, mikor már az embert nem érdekli semmi és senki, nem foglalkozik a külsejével, csak legszívesebben bemászna az ágyba, és sose kelne fel, nincs motivációja és nem látja már értelmét az életnek. Sloane fokozatosan egyre mélyebbre süllyed az érzelmei tavában, hogy a végén megfulladjon, és nem is küzd ellene. És nem csak ott próbál megfulladni.
Suzanne Young-nak úgy látszik az a specialitása, hogy nem klasszikus meglátjuk-egymást-majd-összejövünk szerelmi szálat alkalmaz, hanem a könyv kezdetén egy hosszú ideje tartó kapcsolatba ugrunk fejest. A Need sorozatában is ugyanez volt, és itt is hasonló a helyzet. Persze megmutatja az olvasónak flashback formájában, hogy a szereplők hogyan jutottak el odáig, ahol most tartanak. Ezek a visszaemlékezések már csak azért is hatásosak, mert párhuzamba állítja a szerző a múltat, mikor a lehetőségekhez mérten minden szép és jó volt, a szomorú, kilátástalan jelennel, így jobban felnagyítja az érzést, hogy mennyire fáj az, ami elveszett. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet ez a megoldás, mert a nem lineáris adagolás miatt sokkal érdekesebb ez a módszer, és a lényegtelen részek kimaradnak általa.
A Programmal kapcsolatban sok érdekes kérdés merül fel. Egyrészt a hatékonyságuk egyelőre 100%-os, ezért mindenki teljesen odáig van (más országok is adaptálják a saját variációjukat), ugyanakkor a módszereik eléggé megkérdőjelezhetőek. Ki dönti el, hogy melyik emlék megy? Nem csak rossz emlékeket törölnek, hanem olyanokat, amikhez erőteljes érzelmek kötődnek, legyenek pozitívak, őket az sem érdekli. Ha az egyén életének szerves részét képezik, kit érdekel? Az ember akarata ellen cselekszenek, nem számít, ráadásul a szülők mindezt támogatják, úgy, hogy nincsenek is tisztában azzal, hogy mi folyik ott. A lényeg, hogy a kamaszgyerekük ne akarja megölni magát, és ők mindennap hálát adhassanak az égieknek, hogy a gyerek él és egészéges. A könyv morális kérdések feltevésére készteti az olvasót: Mit ér az élet, ha nincs célja? Ha üres bábok vagyunk, akik csak teszik a dolgukat, de meg vannak fosztva az érzésektől? Hát nem az érzések tesznek minket emberré, még ha szenvedünk is tőlük? Helyes-e úgy tengődni a világban, ha az embert megfosztják a személyiségétől, minden apró szikrájától, ami azzá tette, aki? Mert bár valóban, a kitűzött célt eléri a Program, megakadályozza, hogy az alany fejében megforduljon az öngyilkosság gondolata, de az már nem ugyanaz az ember, aki egykoron volt, csak az eredeti üres lenyomata.
A könyv második felében nem éreztem határozott irányvonalat, az írónő inkább azt próbálta meg megmutatni, hogy attól, hogy megfosztanak valakit az emlékeitől, még nem vehetik el tőle mindazt, ami az övé volt. Azon van a hangsúly, hogy az ember elméje és szíve két külön tényező, és attól, hogy eltávolítják a fejéből a tudást, még nem biztos, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat, amiket korábban, még ha nem is tud róluk. Mert az emberi természet már csak ilyen.
Így igazából nem is tudom, mit várhatunk a folytatásban. Az biztos, hogy a Program körül valami nem stimmel, és egy szerelmi háromszög jellegű valami is felsejlett halvány vonalakban, bár nem érzem úgy, hogy ez megvalósulna. Ugyanakkor a harmadik fél személye is sok elvarratlan szálat tartogat. Mindenesetre már nagyon várom.
Értékelés: 5/5
Borító: 4/5
Sorozat: The Program #1
Kiadó: Simon Pulse
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám:408
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése