Lena egy érző, aki érintésével bele tud látni mások gondolataiba, érzéseibe és még a jövőbe is. A képessége hosszú ideig szunnyadt benne, ám amikor a szülei meghalnak, átszakad a gát, és újra teljesen birtokában van ez az erő, ami megnehezíti az életét. A szülei végrendeletének értelmében Lenának sosem látott nagybátyjához, Victorhoz kell költöznie. A lánynak meg kell birkóznia az új helyzettel, fel kell dolgoznia a szülei halálát, és mindennek tetejébe itt van a jóképű Alex, aki ellenségesen fogadja az új jövevényt Victor életében.Nem is tudom, hol kezdjem. Nem akarok nagyon szőrszálhasogató lenni, de ami legeslegelőször szemet szúrt már a fülszövegben, az a két főszereplő neve. Lena és Alex. Mint a Delíriumban. Hihetném azt, hogy ez csupán véletlen, de nem akaródzik elfogadnom a hasonlóságot. Nyilván azt, aki nem olvasta Lauren Oliver disztópiáját, egyáltalán nem zavarja ez az apró névátvétel, de nekem állandóan ott motoszkált az agyamban, hogy DelíriumDelíriumDelírium. A most következő megjegyzés után pedig biztosan rám lehet húzni, hogy feleslegesen kötözködő vagyok, de kérem szépen, mik voltak ezek a vezetéknevek? A két főszereplő család neve Wall és Tree. Ami már angolul is elég röhejesen hangzik, de egyszerűen képtelen voltam nem lefordítani őket, már pedig magyarul ezeknek a jelentése Fal és Fa. Ugye, hogy ez nagyon bizarr? Ezenkívül volt még más vezetéknév is, amin húzogattam a szemöldököm, pl: Word vagy Klops. Biztos fel lehetett volna szebben hangzó családnevekkel is ruházni a karaktereket.
Az elején még minden rendben ment, bár egy idő után kezdtem érezni, hogy elég lassan csordogál előre a történetfolyam. Mindezt viszont megfelelő mértékben kompenzálják a leírások és a hangulatábrázolás. Egyfajta kellemes, melankolikus atmoszféra szövi át a történetet, és ez amolyan szívszorongató érzést kelt az olvasóban, természetesen jó értelemben. Az mondjuk érdekes, hogy ezt a hangulatot elsősorban nem Lena gyásza teremti meg, hanem inkább a képességével kapcsolatos terhek váltják ki. Nekem legalábbis maga a gyász nem volt olyan letaglózó Lena szemszögéből, mint amennyire kellett volna lennie. Itt még megvolt bennem az illúzió, miszerint ezt a könyvet szeretni fogom, aztán elkezdődött a lejtmenet, eleinte lassú tempóban, fokozatosan, majd éles zuhanásokkal, meredeken.
A hangulatábrázolásra kellett volna építeni, nem pedig a sok, időnként felesleges, máskor életidegen párbeszédekkel operálni. Nem figyeltem, de talán majdnem minden beszélgetést tartalmazó oldalon akadt egy vagy több becézés, ami elképesztően unalmassá és szörnyen idegesítővé vált egy idő után. Ezeket a becézéseket a való életben nem használja senki (legalábbis az én környezetemben biztosan.) Victor állandóan kölyközött, Alex hercegnőzött, viszont amin a leginkább fennakadtam, az a nyuszkózás, nyuszifülezés Zoe szájából. Zoe egy tinédzserlány. Ismétlem, tinédzserlány. Azok nem beszélnek így, ennyi. De volt itt még egy, ami annyira kicsapta nálam a biztosítékot, hogy jó időre sötétbe borult minden, míg fel tudtam dolgozni a dolgot. Ez pedig az a momentum volt, amikor Alex édesanyja méhem szép gyümölcsének nevezi a fiát. Komolyan mondom, megkérem anyukámat, hogy ezentúl csak így szólítson. Kíváncsi vagyok, mit szólna. Lehet, szívszélhűdést kapna azon szent pillanatban.
A karakterek közül talán Victor és Zoe került a legközelebb hozzám. Lenát nem tudtam megszeretni, Alex meg kezdettől fogva úgy viselkedett, mint egy tapló. Ez elég nagy anomália, hiszen ő szándékozna lenni a jóképű főhős, akibe nemcsak a főhősnő, hanem maga az olvasó is beleszeret, de én ki nem állhattam ezt az embert. Az elején az előítéleteire hagyatkozó fazon, aki mindezt civilizálatlan módon borítja Lenára, aztán az ellenségeskedése az idő múlásával elvileg szerelemmé változik, miután ráeszmél, hogy félreismeri a lányt. Nos, a szerelmi szálat abszolút nem sikerült jól kibontakoztatni, egyik fél részéről sem éreztem a bimbózó érzelmeket. Alex egy bunkó, aztán hirtelen csak úgy bele van zúgva Lenába, Lena részéről viszont még annyi vonzalom sem érződik, mint Alexéről, csak úgy gondol egyet, és kitalálja, hogy jé, neki tetszik a srác, mikor az bevallja az érzelmeit. Pedig addig utálta. Sebaj, összejönnek, dúl a láv, ergo a kapcsolatukba belegázoló fordulat várható. Ezen a ponton a hullámvasúton felértünk a pálya tetejére, hogy aztán onnan sebesen száguldva zuhanjunk alá, és ragadjunk meg a feneketlen mélységben, ahonnan újra a csúcsra jutni, de még minimálisan felfelé kapaszkodni már nem sikerül. Tényleg, az elején a sofőr is szimpatikusnak tűnt, ő miért nem bukkant fel a későbbiekben?
Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy egy olyan grandiózus momentum következik be, ami elszakítja egymástól a "szerelmeseket". Muszáj idézőjelet használnom, mert a főszereplők között szemernyi kémia sincs, mégis csöpögősen nyálas kapcsolat az övék, ami már megfeküdte a gyomromat. Nos, ez a fordulat volt az, amitől az addig erősen közepes regény a szememben jócskán veszített a vonzerejéből. Ó, ha akkor tudtam volna még, mi vár rám! Nem találtam elég összeszedettnek az egész történetet, inkább olyan véletlenszerűnek, mintha meglett volna egy váz, és a lyukakat az épp felbukkanó ötletmorzsákkal sikerült volna kitömködni. Mikor már kezd leülni a sztori, vagy elveszik az irányvonal, jön egy random történés, hogy haladjon valamerre a történet. De ezek az ötletek egyre rosszabbak és rosszabbak, a cselekmény pedig egyre szappanoperásabb jelleget vesz fel. Ki kell emelnem az előbb említett fordulat nevetséges feloldását illetve a pár oldallal későbbi Lena családjára vonatkozó részt, ez volt az a pillanat, amikor sajnáltam, hogy egyáltalán belekezdtem az Enigmába. Szinte az összes karakternek egy külön szappanoperára való túlkombinált és cifrázott múltja van, ami még hozzácsapódik ehhez az egész Esmeralda-Marimar-Vad angyal feelinghez. (Ezeket a telenovellákat láttam utoljára, ezek jutottak eszembe.)
Nem akarom tovább fecsérelni a szavakat, feleslegesnek tartom. Sajnálom, hogy ez így alakult, pedig ígéretesnek tűnt, de az ilyenfajta történetvezetés és fordulatok tipikusan olyanok, amiktől felforr az agyam. Sokan szeretik ezt a könyvet, őket biztos nem zavarják ezek a dolgok, nem vagyunk egyformák.
Értékelés: 1/5
Borító: 4/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 360
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése