Figyelemfelkeltő cím, figyelemfelkeltő
borító, figyelemfelkeltő tartalom, kizárt volt, hogy Jasmine Warga debütáló
regényét ne olvassam.
Bármennyire
is lehangoló a könyv kiinduló szituációja, azt meg kell hagyni, mindenképpen
ötletes és újszerű felütéssel operál. Lelkierő kell ahhoz, hogy egyáltalán
belevágjunk ebbe a történetbe, amit már az elejétől kezdve súlyosan depressziós
gondolatok szőnek át. Aysel borús gondolatai rátelepedtek a mellkasomra, és
kiszorították belőlem a levegőt, holott megértettem, miért akarja feladni. Azt
állítják öngyilkosnak lenni gyávaság, de akik nem ismerik a magányt, azok
könnyen osztják az észt. Ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy nem ítélem el
azokat, akik véget akarnak vetni az életüknek, mert lehet, tényleg van az a
pont.
„Gondoltál már rá? Mi van, ha ez nem a vég, és még egy ennél is rosszabb helyre kerülünk?”
A regény egy
oppozíción keresztül érzékelteti az öngyilkossági vágy különböző okait. Aysel
egyedül van, nincsenek barátai, a suliban pletykák keringenek róla. Ezzel
szemben Roman népszerű, a szülei szeretik, tehetséges a baseballban, mindene
meglehetne, de olyan bűntudata van, amivel nem képes együtt élni.
Aysel az én
életkedvemet is a feketelyukába nyelte el, de a kíváncsiság hajtott előre,
tudni akartam, mi történt, mit tett az apja, hogy a lánya élete ilyen mértékben
kisiklott. Ez a szándékos információ visszatartás sarkallt arra, hogy faljam a
sorokat, pedig néha kedvem lett volna félretenni és emészteni a rengeteg negativitást.
Ahogy
haladtam előre, egyszer csak rájöttem, hogy Aysel bemagyarázza magának az
egészet, és a saját félelmeit vetíti ki másokra, így szembesíti magát velük.
Minden, amit hisz, nem valós, csak a képzeletének terméke. Az őt körülvevő
emberek egyáltalán nem rekesztik ki, csak nem engedi be őket, és azt hiszi,
senkit sem érdekel. A félelme, hogy olyanná válik, mint az apja, legyűri, és
meg akarja szabadítani a világot attól a sötétségtől, ami benne lakozik, és
bármikor eluralkodhat rajta.
„A pályaválasztási tanácsadók imádják mondogatni: gondolkodj pozitívan, de ez lehetetlen, mikor ez a valami benned elfojt minden cseppnyi boldogságot, amit termelsz. A testem egy hatékony boldog-gondolat-gyilkoló gépezet.”
Roman bűne
viszont teherként nehezedik rá, és nem tud szabadulni tőle. Hiába részesül
osztatlan figyelemben, hiába magyarázzák el neki, hogy nem az ő hibája,
megbocsátanak, ő nem képes magának. És mivel nem tudja magát túltenni magát a felelőtlenségén,
úgy érzi, nem érdemli meg, hogy éljen. Úgy fair, ha ő is meghal, csak így
egyenlítheti ki a számlát.
Jól
érzékelhető a két véglet: Aysel nincs tisztában a környezetével, Roman viszont
nagyon is tisztában van vele, és ennek megfelelően hozzák meg ezt a súlyos
döntést.
Tehát adott
két depressziós tinédzser, az egyiküknél a halálvágy képzelt, a másikuknál
pedig valós okon alapul, akiket összeeresztünk. Vajon mi történik?
Összedolgoznak és a végén mindketten meghalnak? Vagy rájönnek, hogy élni mégis
érdemes?
Nyilvánvalóan
az együtt töltött idő során egy változási folyamat veszi kezdetét, amit Aysel
narrálásában követhetünk végig. Megkedveli Romant, fontos lesz neki a fiú,
valahogy ismét felbukkannak az örömteli pillanatok az életében, melyekért talán
mégis érdemes folytatni. A történet egy fokozatosan felfelé haladó íven halad,
ahogy Aysel egyre inkább kezdi máshogy látni a világot. Mert ez a kulcs: a
világ attól függően látszik szépnek, ahogyan nézzük.
Imádtam Aysel gondolataiban lubickolni, ahogy
a halálról elmélkedik, és ezeket a gondolatokat összeköti kedvenc tantárgyával,
a fizikával. A fizikával, ami sosem volt szívem csücske, de ebben a történetben
örömmel ízlelgettem a fizikai természetű gondolatokat. A potenciális energiánk
mozgási energiává alakul, és a mozgási energia visszaalakulhat potenciális
energiává, de vajon mi történik az energiánkkal a halálunk után? A fizika
törvényei szerint az energia sosem elenyészik el, hanem átalakul, ez pedig azt
jelenti, hogy halálunk után is itt maradunk. Nagyon tetszett az a rész, mikor
Aysel az élettel kapcsolatban párhuzamba vonja Einstein relativitáselméletét és
Milton Elveszett paradicsomát. Fizika
és irodalom egy kontextusban, az azért nem semmi.
„De igazából Milton és Einstein nagyjából ugyanazt mondta. Minden szubjektív az emberi elmében. Az érzelmeink, a véleményünk, mind relatívak. A nézőponttól függ.”
Lebilincselő
az út, amin Aysel keresztülmegy, és vele mi is. Reményt ad arra, hogy érdemes
küzdeni, és élni, mert van miért. Roman helyzete viszont teljesen más, mert nem
a koholt félelmei vezérlik. Érdekes, hogy tényleg, mindenki mellette áll, de
mindhiába, kizárja az embereket az életéből. Nincs senki sem, aki ki tudná
húzni a mélyvízből. Az a kérdés, hogy Aysel képes lesz-e rá, hiszen ott van a
saját romokban heverő élete, amit újra fel kell építeni.
A szerelmi
szál nem túl domináns, mégis nagyon szép, ahogy a szeretet kibontakozik e két
megtört fiatal között. Eljutnak arra a pontra, mikor meg akarnak halni, de azt
viszont nem akarják, hogy a másik meghaljon. Ez a könyv a szeretetről is
tartalmaz gondolatokat, elmondja, mik azok a tünetek, amik jelentkeznek, mikor
igazán törődünk valakivel. Hogy a legapróbb hülyesége is fontos lesz számunkra,
csak mert a szerettünk szereti.
A könyv hűen
mutatja be a depressziót tüneteit, amikor az ember annyira elhagyja magát, hogy
semmi sem érdekli, nincs életkedve, és csak otthon ül a négy fal között. Aysel
kívülről inkább egyszerűen csak zárkózottnak tűnik, aki állandóan viccelődik és
nevet, de őszintén, örömmel mosolyogni egyáltalán nem képes. És azt is jól
bemutatja, ahogy megindul a változás folyamata egyik napról a másikra.
A My Heart and Other Black Holes a szerző
debütáló regénye, és azt kell mondjam, hogy le a kalappal. Csodálatosan ír, a
stílusa gyönyörű, és végig az érzelmeimmel játszott. Olvassátok!
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
HarperCollins/Balzer + Bray
Megjelenés
éve: 2015
Oldal:
302
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése