Ez a tavasz is hamar elröppent, de nem
tétlenkedtem ezúttal sem, sőt, ami azt illeti, sikerül is meglepődnöm az
olvasási mennyiségen.
Merthogy 18
könyvet lenyomtam e három hónapban, ami azért furcsa, mert jóval kevesebbnek
érződött. Mostanában olvasási válságban szenvedek, ami esetemben inkább
dekoncentráltság okozta válság, érzem, hogy akarok olvasni, adott esetben
tetszik is, amit olvasok, de elkalandozik a szemem és a figyelmem. Ebben
mondjuk nagy szerepe van annak is, hogy papír alapú könyv ritkábban jut most a
kezembe, az egyéb technikai eszközök meg nem éppen a kényelmet testesítik meg
(életem legszebb napja lesz, mikor elmondhatom, hogy egy Kindle tulajdonosa
vagyok, de az arrébb van még). Mostanában valahogy sokkal szívesebben nézek
valami sorozatot, mert ráadásul még filmeket se nagyon bírok nézni, ami nagyon
durva, még sosem volt ilyenem. Még mindig nem láttam A THG 3. részének első
felét, elhiszitek? Mert én nem. A passzív tevékenységek űzése helyett
visszatértem régi hobbimhoz, a Photoshophoz, amit azért nem szeretek, mert
baromi időigényes, a legkisebb részleteken is el tudok szöszmötölni, mert nem
vagyok elégedett azzal a kreációval. Mutatok 1-2-t, hogy miket alkottam, és halkan megsúgom, hogy egyszer új design is lesz, amint eljutok addig, hogy a sorozatlogós képet megcsináljam, mert a mostani már eléggé nem aktuális.
Szóval ehhez képest a 18 könyvet tök jó eredménynek könyvelem el. (Ja, a Holdon a kutyám csücsül.)
Szóval ehhez képest a 18 könyvet tök jó eredménynek könyvelem el. (Ja, a Holdon a kutyám csücsül.)
Márciusban
folytattam Jennifer Rush Altered című
sorozatát a harmadik kötettel, a Rebornnal,
amiről azt hittem, hogy a
trilógia lezárása, csakhogy ez már nem úgy néz ki, hogy trilógia lenne. Így a
sorsa számomra még kérdéses, mert az első két részt, a világot és a
karaktereket nagyon szeretem, de több ilyen kaliberű történetet, mint a Reborn, nem tudnék elviselni. Egyrészt
nem az volt a főszereplő, aki az első két kötetben, pedig én Anna szemszögéből
olvastam volna, másrészt egy olyan karakter nézőpontját kaptuk meg Nické mellé,
akiről eddig azt sem tudtuk, hogy a világon van. Nem hozta ez a kötet azt a
színvonalat, amit megszokhattunk, a történet összehányt, béna megoldásokat
alkalmaz (a főhős nem ismeri fel az egyik karaktert, akivel mindennap
találkozik, hogy látta már korábban, de valakinek a hangját 6 év távlatából
igen, úgy, hogy csak egyszer hallotta…), instalove, és még sorolhatnám a
hibáit. Csalódás volt.
J. R.
Johansson Álmatlansága már izgatottan
várta a polcomon, hogy levegyem, végigsimítsak a borítón és elvesszek a sorok
között. Azt elmondhatom, hogy az álomképekben, a belső küzdelem okozta
feszültségben sikerült. A történet nem teljesen nyerte el a tetszésemet, elég
sok problémás pontja volt (miért találja ki Parker hirtelen, hogy a halálán
van? Az egyik szál félelmetesen idomult a főszálhoz, csak éppen az adott
karakternek fogalma sem volt róla, milyen képessége van Parkernek), és sajnos a
csavarok is eléggé kiszámíthatóak voltak.
Ezután
Courtney Summerstől az Éles helyzet
került sorra, amitől nem vártam sokat, lévén zombis könyv, de mivel egyáltalán
nem a zombikról szólt, hanem az emberi természetről nyomás alatt, hihetetlenül
imádtam. Szeretem az ilyesmit, amikor a történéseket nem az akció felől, hanem
a pszichológia felől közelítik meg.
A nyomasztó
zombis cucc után egy könnyed chick-lit könyvet vettem a kezembe, Sophie
Kinsellától a Segítség, kísértet!-et,
ami éppen olyan Kinsellás volt, mint vártam, és kellemes órákat okozott, míg az
ágyamban fetrengve nevetgéltem.
Látszik,
mennyire csapongtam a stílusok között, mert ezután egy olyan fura könyvet
olvastam, ami azóta is csak kérdőjeleket szül bennem, ha rágondolok. A Don’t You Forget About Me kiemelkedő
darabja volt a tavaszi olvasmányaimnak, annyira szokatlan, annyira bizarr,
annyira furcsa, hogy nem is kategorizálható, és annak ellenére, hogy az elején
alig bírtam haladni vele, a végére annyira kiakasztott – jó értelemben persze
–, hogy azóta is eszembe jut néha.
Kelly Oram Szívzűrterápia strébereknek című könyve
a molyos áradozás miatt teljesen spontán módon került elolvasásra. Nem
várólistáztam, nem agyaltam rajta, 2-3 napon belül csak pozitív értékeléseket
olvastam a követettjeimtől, és hát úgy voltam vele, miért ne. Egy könnyed,
aranyos, vicces YA sztori bármikor képes feldobni a napomat. És nyújtotta is
azt, amit vártam.
Alessandro
D’Avenia Fehér, mint a tej, piros, mint a
vér című könyve újraolvasás volt, nézegettem a polcomat, és vágytam azokra
a gondolatokra, amiket e könyvecske tartalmaz, így hát megadtam magamat a
késztetésnek. Másodszorra is ugyanúgy elvarázsoltak a szavak.
Április
közepén fejeztem be Joss Stirling Lélektársak
– Sky regényét, ami fantasztikusan indult, azt hittem ilyen aranyos, gimis
lávsztori lesz egy kis természetfeletti plusszal, aztán átcsapott egy szörnyen
béna akcióregénybe, ami bűzlött az irrealitástól. A jó könyvnek az a dolga,
hogy elhitesse velem, hogy ez bármikor megtörténhet, ennek a könyvnek ez nem
sikerült. Meg is rekedtem vele, és az olvasással is, majdnem 3 hét alatt
sikerült befejeznem.
Kody
Keplingertől a The DUFF – A pótkerék
című könyvet azért olvastam el, mert felkeltette az érdeklődésem a film.
Igazából nem mondom, hogy rossz volt, de nem volt jó sem, és a film sokkal
jobban tetszett. Mondjuk tény, hogy a szereplők nevein meg a DUFF-lét elvén
kívül semmi egyezés sincs a kettő között. A film sem váltja meg a világot,
egyike a tucat tinivígjátékoknak, de ezek nálam mindig is guilty pleasure-nek
számítottak, ez van. Régen azt hittem, kinövöm őket, de úgy látszik, nem.
Ezután rám
jött, hogy disztópiát akarok, azonnal! Így hát elkezdtem darálni a Razorland-trilógiát, aminek az első
része a Menedék a világfelépítés hibái
ellenére is tetszett a posztapok hangulat miatt, a második része viszont eléggé
a bögyömbe kerül azáltal, hogy 1, a szerző egy óvodás értelmi képességeivel
ruházza fel az olvasóit, ezért mindent agyonismétel 2, az egész első részt
felelevenítette, ergo minek is olvastam el az első részt, nem tudom. Ezért
félre is raktam kicsit, még nem tudom, mikor kerítek sort az epic(?) fináléra.
Még ebben a
hónapban elkezdtem Moira Youngtól a Blood Red Road-ot, mert a disztópia éhségemet még mindig csillapítanom kellett,
és ez a könyv fenn van Goodreadsen a legnépszerűbb olvasások között. Nézegettem
mostanában, hogy a populáris könyvek nagy részét már olvastam, és most célul
tűztem ki pótolni a hiányosságokat. Nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet, hogy
aztán…
… májusban a
folytatása, ami olyan volt, mint egy falat kenyér az éhezőnek, mérhetetlen
csalódást okozzon. Komolyan mondom, nagyon ritkán van szerencsém ilyesmit
átélni (legutóbb The Program és a
folytatása), és nem jó érzés, nagyon nem. Young olyan szappanoperát kreált az
egész sztoriból, hogy azt még egy telenovella is megirigyelné, a kedvenc
szereplőm alig szerepelt, Sabát és Lugh-t pedig úgy utáltam, hogy arra szavak
nincsenek. Annyira felhúztam magam, hogy a 3. résznek is utánanéztem, mi lesz
benne (ilyet sose csinálok), és annyira kiborultam, hogy még azt sem tudom, mi
lesz vele.
Félre is
raktam egy időre a Rebel Heartot,
hogy belevethessem magam Kiera Cass tündérmeséjébe, a The Heirbe, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam, hiszen a 2.
résszel sem voltam elégedett, a 3. meg minden várakozásomat alulmúlta. Így hát
jól meglepődtem, hogy ugyanannyira élveztem, mint anno a The Selectiont.
Cally
Taylortól A mennyország várhat téves
helyen szerepelt az agyamban, én mindig azt hittem, hogy ez ilyen természetfeletti
misztikus sztori (a magyar kiadás borítója is ezt sugallja). Aztán
beleolvastam, és kiderült, hogy humoros. Ja, merthogy ez chick-lit? Jó tudni,
sose jöttem volna rá. De miután sikerült, pillanatok alatt lecsúszott, és
annyira jó volt. Szerintem gyakrabban kéne chick-litet olvasnom, csak eddig
eljutottam odáig, hogy a műfajon belül van Sophie Kinsella. A felnőtt női
irodalom nem az én világom, de ez a lazább válfaja bejönne szerintem.
Már
említettem korábban, hogy érdekelnek az írással kapcsolatos kulisszatitkok (az
utóbbi egy évben sikerült eljutnom odáig, hogy írogatok magamnak, nem
abbahagyom azzal a felkiáltással, hogy ez úgyis szar), úgyhogy a Kezdő írók kézikönyvében próbáltam
megtalálni a választ arra, miképpen születik egy történet. Igazából nem volt
rossz könyv, de azoknak szól inkább, akik minimális mennyiséget olvastak életük
folyamán, mert szerintem, aki több száz könyvön túl van, azért ha nem is precíz
mélységekig, de nagyjából tisztában van egy könyv szerkezeti felépítésével. Egyébként
azt szerettem még a példákban, hogy leírják mit hogyan nem szabad csinálni, és
erre ezer és ezer könyvet tudnék sorolni, hogy márpedig abban pontosan úgy van,
ahogy nem szabad csinálni. Azt hiszem abban kiegyeztünk, hogy mindennemű írás
olyan, mint a többi művészet, nem lehet skatulyázni, a befogadótól függ.
Jane Teller Semmi című könyve a pszichológiai
vonatkozás miatt érdekelt, és ami azt illeti, elég durva volt, csak kapkodtam a
fejem, hogy mennyi hülyegyerek van a könyvben. És valahol el is szomorított,
mert tudom, hogy az emberek a való életben is ugyanígy engednek a
csoportnyomásnak, és elveszítik a józan ítélőképességüket, ez mindennap
megmutatkozik akár a legapróbb dolgokban is.
Bár csak
június elején fejeztem be, de nagy részét májusban olvastam, úgyhogy idesorolom
Maria Dahvana Headleytől a Magoniát,
amit majdnem félbehagytam, annyira idegesítettek a narrátorok, a nulla
cselekmény, de szerencsére nem tettem, és egy olyan különleges élményben volt
részem, amiben nagyon ritkán.
Ezek mellett
még elkezdtem az Illustrator oktatókönyvet egy majd én jól megtanulom
felkiáltással, amivel nem nagyon haladok, és egyelőre kínainak érzem, pedig
Photoshop terén sok a tapasztalatom. Remélem, sikerül azzal is foglalkoznom,
végül is nincs benne sok lecke, csak lusta vagyok, mint a franc.
Elkezdett sorozatok: Álmatlanság, Blood Red Road, Lélektársak – Sky, This Is Not A Test –Éles helyzet, Menedék,
Legjobb könyvek: This Is Not A Test – Éles helyzet, Segítség, kísértet!, Don’t You Forget About Me, Fehér, mint a tej, piros, mint a vér, Menedék, Blood Red Road, The Heir, A mennyország várhat, Magonia, Semmi
Legrosszabb könyvek: Lélektársak – Sky, Rebel Heart
Legnagyobb csalódás: Rebel Heart, Reborn
Hűha, most nézem ez egy jó időszak volt, sikerült jó könyvekhez
nyúlnom, és csak egytől (Rebel Heart) akartam falnak menni.
Összesen tehát 18 darab könyvet olvastam, ebből 0 sorozatzáró, 5 új sorozat
nyitókötete (2-t folytattam, 2 kasza) 6 könyv angol, 12 magyar.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése