2016. februári megjelenések

Jeffry W. Johnston: The Truth

Megjelenés: február 2.

Kiadó: Sourcebooks Fire

Amikor Chris egy székhez kötözve ébred egy sötét alagsorban, tudja, hogy csapdába esett, és azt is, hogy miért. Lelőtte és megölte Derek öccsét. Megvoltak az okai, de nem számít, Derek meddig megy el, hogy lerántsa a leplet arról az éjszakáról, Chris sztorija nem változik. Nem változhat. Túl sok minden forog kockán…

Derek kétségbeesetten igyekszik bizonyítani, hogy az öcs nem érdemelt halált. És ha az igazság egyetlen módja, hogy elrabolja az öccse gyilkosát, akkor a legextrémebb szintig is képes elmenni. De Chris igazsága sokkal veszélyesebb, mint Derek képzelte, és a tudás mindkettejük életébe kerülhet…

Most mondjátok, hogy nem hangzik jól ez a fülszöveg. Bár sikerült már kritikákat olvasnom róla, amik nem túl biztatóak, szóval még meglátjuk.

Victoria Aveyard: Glass Sword (Red Queen #2)

Megjelenés: február 9.

Kiadó: HarperTeen

Mare Barrow vére vörös – ez átlagban az emberek színe –, de Ezüst képessége, a villámlás irányítása olyan fegyverré változtatta, amit a királyi udvar irányítani akar.

A korona lehetetlennek titulálja, hazugnak. Miközben sikerül elmenekülnie Maventől, a hercegtől, a baráttól, aki elárulta őt, Mare felfedez valami elképesztőt: nem ő az egyetlen a fajtájából.

Miközben Maven, a bosszúálló király üldözőbe veszi, Mare toborozni akarja a többi Vörös-Ezüst harcost, hogy csatlakozzanak az elnyomóik ellen.

De Mare halálos úton találja magát, azt kockáztatja, hogy ő maga is olyan szörnyeteggé válik, mint akiket le akar verni.

Vajon összetöri a sok élet súlya, ami a rebellió ára? Vagy az árulás megkeményítette őt örökre?

Az első rész bár nem váltotta meg a világot, de kategóriáján belül szórakoztató  darabnak bizonyult, úgyhogy kíváncsian várom, mi történik a folytatásban.

Heidi Heilig: The Girl From Everywhere (The Girl From Everywhere #1)

Megjelenés: február 16.

Kiadó: Greenwillow Books

A tizenhat éves Nix Song időutazó. Ő, az apja, és az időmenekültek a Kísértés nevű, hagyományos és mitikus kincsekkel teli kalózhajó fedélzetén szelik át a világot. Régi térképek révén Nix és az apja nemcsak távoli helyekre tudnak elnavigálni, de messzi időkbe is, noha a térkép minden helyre csak egyszer visz el. Nix apját egyetlen időszak érdekli és egyetlen hely: Honolulu 1868-ban. A Nix születése előtti idő, amikor az anyja még életben volt. Valami, ami Nix létezését veszélyesen megkérdőjelezi.

Nix már hozzászokott az apja megszállottságához; meg van győződve arról, hogy nem fog működni. De aztán egy olyan térkép hullik az apja ölébe, ami mindent megváltoztat. És amikor Nix megtagadja a segítséget, az apja azzal fenyegetőzik, hogy kirakja Kashmirt, az egyetlen barátját (és talán az egyetlen szerelmét) az időben, ahol Nix sosem lesz képes rálelni. És ha Nix egy dolgot megtanult az az, hogy elveszteni azt, akit szeretsz, olyan kín, amint nem lehet kibírni. Nixnek rá kell jönnie, mit akar, hogy ki ő, és valójában hova tartozik, mielőtt az idő elhagyja őt örökre.

Kulcsszó: időutazás.

Veronica Rossi: Riders (Riders #1)

Megjelenés: február 16.

Kiadó: Tor Teen

A tizennyolc éves Gideon Blake-t csak a halál választhatja el a célja elérésétől, hogy az amerikai szárazföldi haderő rangerévé váljon. Mint kiderül, a halál elválasztja.

Gyógyulóban a balesetéből, ami megölte, Gideon különös új erőkre tesz szert, és egy bizarr mandzsettára, amit nem tud eltávolítani. A halála életre keltette az igazi végzetét. Ő lett Háború, az apokalipszis egyik legendás lovasa.

Az elkövetkező hetekben, őt és a többi lovast – Hódítást, Éhínséget és Halált –, összehozza egy gyönyörű, de idegesítően titkolózó lány, hogy megmentse az emberiséget a felbukkanó ősi gonosztól.

Elbuknak.

Most a megkötött, vérrel borított, és bedrogozott Gideont hatóságok hallgatják ki a háborúban betöltött szerepéről, ami nemzetköz incidenssé vált. Ha bármi esélye van, hogy megmentse a barátait, és a lányt, akibe belezúgott – az emberiségről nem is beszélve –, meg kell győznie a szkeptikus kormányzat hivatalnokait, hogy a világ közelgő veszélyben van.

Mondanom sem kell, rögtön a Supernatural jutott eszembe, aminek ez a téma volt a legjobb időszaka, és mindjárt meg is teremtette a gondolat az alaphangulatot. Egyébként iszonyat jó ez az ötlet, kíváncsi vagyok, mit sikerül belőle kihozni.

Dan Wells: Bluescreen (Mirador #1)

Megjelenés: február 16.

Kiadó: Balzer & Bray

Los Angeles 2050-ben a nyitott ajtók városa, addig, míg megvannak a megfelelő kapcsolatok. Ez a kapcsolat a djinni, egy okosszerkezet, amit közvetlenül az ember fejébe ültetnek. Egy világban, ahol virtuálisan 24 órán át online mindenki, ez a kapcsolat olyan, mint az oxigén, és egy ilyen világ számos lehetőséget kínál azok számára, akik tudják, hogyan manipulálják.

Marisa Carneseca egyike ezeknek az embereknek. Lehet, hogy a napjait Miradorban, a kicsi, vibráló LA szomszédságban tölti, ahol a családja éttermet üzemeltet, de a neten él, ott jár iskolába, ott játszik, ott lóg vagy legálisan megkérdőjelezhető dolgokat művel a barátaival, Saharával és Anjával. Anja az első, aki ráteszi a kezét a Bluescreenre, egy virtuális drogra, amit közvetlen az ember djinnijébe dugnak, és egy nem kémiai eredetű, teljesen biztonságos elszállt érzetet nyújt. De ebben a városban, amikor valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az általában úgy is van, és Mari a barátaival együtt egy olyan összeesküvés kellős közepén találja magát, ami sokkal nagyobb szabású, mint gyanították.

Igazából tök mindegy, miről szól, Dan Wells könyv instant olvasós (hmm, pedig még a Partials-t nem is olvastam.)

Olvass tovább!

Josh Malerman: Madarak a dobozban

A Madarak a dobozban-t már angolul is kiszúrtam magamnak, és nagyon örültem, hogy a Fumax kiadó megjelentette kis hazánkban. A kiadót nem érheti panasz; bár még nem olvastam tőlük sok könyvet, eddig mindegyikkel elégedett voltam, és a sorba ez a könyv is csatlakozott.

Bizarr gyilkos-öngyilkos esetek történnek Oroszországban, de főhősünk, Malorie egészen addig nem veszi komolyan a helyzetet, míg a környéküket is érinteni nem kezdi az emberekben végbemenő különös viselkedéshullám. Állítólag mielőtt az emberek megőrülnek, és kárt tesznek magukban és másokban, mindig látnak valamit, de senki sem tudja, hogy pontosan mit. Ez a tény vírusként terjed; vannak, akik elköltöznek, míg mások maradnak. Csak behunyt szemmel merészkednek ki az utcára, és a házukat pillantásbiztossá teszik takarókkal, függönyökkel, miegyébbel. Végül odajutnak, hogy egyáltalán nem teszik ki a lábukat a házból. Malorie pont akkor tudja meg, hogy terhes, mikor kezdetét veszik a furcsa események; a nővérével együtt próbál túlélni. Végül egy vadidegenekkel teli házban köt ki, ahol terhesen próbálja átvészelni a világvégét, ám ha emberek vannak összezárva sokáig egy szűk helyen, biztos, hogy a saját vesztüket okozzák.

Nem volt nehéz dolga ennek a könyvnek, még megdolgoznia sem kellett engem, eleve előnnyel indult, hiszen imádom az ilyen erős felütésű történeteket. A megvalósításban persze elhasalhatott volna, és noha voltak megkérdőjelezhető pontjai a könyvnek, ezeket egy vállrándítással elintéztem, és minden egyes pillanatát élveztem. Ami nem semmi teljesítmény, mert Josh Malerman debütáló regényéről van szó.

Még úgy is, hogy Malerman öngólt lőtt magának azzal, hogy két szálon fut a történet. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Malorie két négyéves gyerekkel próbálja elhagyni a házat, és a folyón eljutni valahová. A többi történés a múltban zajlik, a jelenbe vezető utat mutatja be, és ez a megoldás azért öngól, mert a szerző a feszültség nagy részét ki is oltotta. Tudjuk, hogy Malorie egyedül van a gyerekekkel, és nem kell nagyon agyalni rajta, hogy mi történt a többiekkel. A tudás elvett mindent, amit nagyszabásúbb érdemben nyújthatott volna.

Sokan mondják, hogy nyomasztó a Madarak a dobozban, de én nem féltem meg ilyesmi, nem tartott a könyv feszültségben. Pedig a szerző próbálkozott erősen, érződött a stílusán, megnyilvánult a pattogós tőmondatokban, amikből az én ízlésemnek kissé sok is volt, de nem rontott az olvasási élményen. Érződött az olyan jeleneteken, amikben felerősítette, milyen, amikor megfosztják az embert a látásától, és a vaksötétben minden egyes rezzenésre megrándul, mert fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Ezt próbálja átragasztani az olvasóra. Mindkét szálat hatásosan oldotta meg, pedig a jelenben lényegében csak a folyón eveznek, de mindent bevetett, hogy izgalmassá tegye azt is, a múltban pedig több mindent is boncolgatott, sosem ülepedett le a történet. Mégis, annak ellenére, hogy nem tartott a markában, azt el kell ismernem, hogy amikor elérte a csúcspontját a történet, ott rendesen belém szorult a szusz, ott megvolt az a robbanás. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Ahogy mindent egyetlen pillanatra fókuszált, és a helyükre kerültek a darabkák, az generálta mindazt a feszültséget, amit addig nem tudtam átélni.

Sok olyan véleménnyel találkoztam, amik nehezményezték, hogy nincsenek válaszok, hogy nem tudjuk, mik a lények, amik az őrületet okozzák, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, hogy néznek ki. Én ezt így éreztem autentikusnak, hiszen nem nézhetnek rájuk, és abban a pillanatban, mikor megteszik, nekik lőttek. Tehát sosem fog kiderülni, és nem is fontos szempont szerintem, a központi kérdés a túlélés.

Én egyébként azt hittem, hogy a madarak azért szerepelnek a címben, mert közük van a jelenséghez, de nem, csak elemei a történetnek, és ötletesnek tartom, hogy ez az elem köszön vissza a címválasztásban.

A könyv vége nyitott vég, de én tökéletes lezárásnak éreztem, hiszen a kitűzött cél elérésének mikéntjét mutatja be, nem pedig a jövőt, vagy egy tálcán kínált megoldást, ami valljuk be, egy ilyen világban, mint ez, nem lehetséges.

Azért nem tudtam jó szívvel öt pontot adni a könyvnek, mert volt egy-két dolog, ami zavart. Például nehezen fogadtam el, hogy a szereplők egy vadidegen környéken szemfedőkkel nem tévednek el, és gond nélkül visszatalálnak a házba. Ugyanez vonatkozik a több km-es útra meg a kocsival vezetésre is. Logikailag megkérdőjelezhető az az ötlet, hogy a szereplőknek kutyákra van szükségük, mikor fogyóban az ételkészlet. Nem hogy az nem fordult meg a fejükben, hogy a meglévő kutyájukat szélnek eresztik, ők még beújítanak mellé kettőt, és senkit sem zavar, hogy nincs kaja, de megetetik a kutyákkal. A Gary-ügy is sántít egy kicsit, de oké, legyen, viszont az egyszerre szül a két nő jelenetet szörnyen hatásvadásznak éreztem, főleg, hogy Malerman erre hegyezte ki az egészet, és ha nem tette volna ilyen jól, akkor nehezebben nyeltem volna le.

Viszont e szőrszálhasogatás ellenére ez egy tényleg jó könyv a műfaj kedvelőinek, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szereti a nyomasztó apokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Bird Box

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 262

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Népszerű(tlen) vélemény

Több blogon is láttam ezt népszerű népszerűtlen taget, és mivel nagyon megtetszett, elhatároztam, hogy én is kitöltöm.

1. Egy népszerű könyv vagy sorozat, amit te nem szerettél.
Marie Lu: Legenda. Már az angol megjelenéskor kipécéztem magamnak, akkora hype-ja volt, no meg disztópia is. Nem tetszett sem a stílus, sem a világ, még csak fordulatos sem volt, a karakterek olyan távol álltak tőlem, mint ide Japán, az instalove-ról meg ne is beszéljünk. Azóta is próbálok rájönni, mások mit esznek rajta.
Ez egyébként elég gyakori jelenség, sokszor tűnődöm is azon, hogy én vagyok-e rosszul bekötve vagy az univerzum szórakozik velem. De már tanultam a hibámból, nem veszek meg mások ajnározására alapozva semmit.

Olvass tovább!

Martine Leavitt: Calvin

A Goodreadsen kalandozva bukkantam rá erre a könyvre, és amint elolvastam a fülszöveget, azonnal el is kezdtem olvasni. KÁZMÉR ÉS HUBA, ÉRTITEK?

A 17 éves Calvin aznap született, amikor Bill Watterson az utolsó Kázmér és Huba képregényt publikálta. Az okos srácnak a házijait kéne megcsinálni, de nincs hozzá affinitása. Gyerekkorában volt egy Hobbes nevű plüsstigrise, mely halálát lelte a mosógépben. Most a tigris színre lép, Calvin a hangját hallja a fejében. A suliban heves kitörés uralkodik el rajta, és kórházban köt ki. Kiderül, hogy skizofréniája van, ez az oka Hobbes jelenlétének. A kórteremben váratlanul felbukkan Susie, aki régebben Calvin legjobb barátja volt, de most már nem beszélnek, és ketten együtt elindulnak, hogy átszeljék az Erie-tavat, amin túl Calvin elképzelése szerint Bill Watterson várja majd egy új képregénnyel, aminek a 17 éves Calvin a főszereplője.

A Kázmér és Huba konkrétan a kedvenc képregényem. Mióta az eszemet tudom, jót kuncogtam a három képkockás sorokon, gyerekkoromban ezeket kivágtam újságokból, és gyűjtöttem (még meg is vannak). Mindig sajnáltam, hogy rendes képregényfüzetben nem jelent meg, mert nagyobb terjedelemben olvasni maga lett volna a mennyország akkoriban. Martine Leavitt fogta ezt az alapanyagot, és összedolgozta a mentális betegség témával. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből a mixből.

„Így történt Bill. Az egyik percben egy srác voltam, aki használja az eszét, a következő percben meg átalakultam egy sráccá, akit az esze használ.”

Az egész könyv tulajdonképpen egy Bill Wattersonnak címzett levél, amiben utólag meséli el Calvin töviről hegyire a kalandját attól kezdve, hogy először jelentkeztek rajta a skizofrénia tünetei. Calvin azt a tévképzetet veszi a fejébe, hogy kapcsolatban áll a Kázmér és Huba alkotójával, szerinte minden jel erre utal. Ha Watterson rajzol egy új képregényt, amiben a 17 éves Calvin normális gyerek, és nem hallucinálja Hobbest, akkor nem lesz beteg többé.

Az elejétől kezdve volt egy aprócska gondom a könyvvel: a két főszereplő, Calvin és Susie egyáltalán nem érződött végzősnek, sokkal inkább 14-15 évesnek, és ettől nem sikerült elvonatkoztatnom. Ezen túllépve viszont a szerző jól alkalmazta a hallucinációban rejlő eszköztárat: a történet során az olvasó végig kétkedik, hogy Susie valóságos-e vagy sem, az események megtörténnek-e vagy sem. Bár teljesen más a kettő, de kissé emlékeztetett Neal Shusterman Deep Challenger című könyvére.

Rövidsége ellenére a könyv nem bővelkedik túlzott izgalmakban, inkább az elmélkedésen, a gondolatokon van a hangsúly, akadtak figyelemfelkeltő példák:

„Nem tök jó, hogy a világ különösebb ok nélkül gyönyörű? Mintha a szépségnek saját titkos oka volna. Nincs szüksége emberi szemre, ami észreveszi. Csak tündökölni akar és hihetetlennek lenni.”

Másrészt próbálja bemutatni a skizofréniát, megértetni az olvasóval, hogy ezen a betegségen túl is van élet, meg lehet vele birkózni, és a környezetünkben élő emberek alkalmazkodnak hozzá. A tavon való átkelés lényegében az út, amelynek során Calvin tényként fogadja el, hogy a skizofrénia immáron a részévé vált. Mivel egy 182 oldalas könyvről beszélünk, nem kell nagy esettanulmányt várni, inkább csak belekap a dologba, és próbálja pozitív színben feltüntetni, hogy ettől a betegségtől csak nehezedik az élet, de nem dől össze a világ.

Sajnos a könyv vége csalódást keltő. Teljesen másra számítottam, valami többre, valami mélyebbre, és úgy érzem, hogy talán a szerző is úgy vélte, hogy mindenki másra gondol majd, és a megoldás a meglepetés erejével üt. De a befejezés fényében az odavezető út irreálisnak és totál hihetetlennek tűnik, és a karakterek józansága is erősen megkérdőjelezhető (Calvin még oké, de Susie? 17 évesen?). Hiába akar itt valami köteléket lefektetni Susie és Calvin között, annyira erőtlen és megalapozatlan, hogy csak értetlenséget szül.

Kázmér és Huba rajongóknak feltétlenül ajánlott, mert összességében jó olvasmány, és a végétől eltekintve kellemes perceket okozott.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Kiadó: Farrar, Straus and Giroux

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 182

Olvass tovább!

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded

Sorozat: A Vasdruida krónikái #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 286

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!