A Goodreadsen kalandozva bukkantam rá erre
a könyvre, és amint elolvastam a fülszöveget, azonnal el is kezdtem olvasni.
KÁZMÉR ÉS HUBA, ÉRTITEK?
A Kázmér és Huba konkrétan a kedvenc
képregényem. Mióta az eszemet tudom, jót kuncogtam a három képkockás sorokon,
gyerekkoromban ezeket kivágtam újságokból, és gyűjtöttem (még meg is vannak).
Mindig sajnáltam, hogy rendes képregényfüzetben nem jelent meg, mert nagyobb
terjedelemben olvasni maga lett volna a mennyország akkoriban. Martine Leavitt fogta
ezt az alapanyagot, és összedolgozta a mentális betegség témával. Fúrta az
oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből a mixből.
„Így történt Bill. Az egyik percben egy srác voltam, aki használja az eszét, a következő percben meg átalakultam egy sráccá, akit az esze használ.”
Az egész
könyv tulajdonképpen egy Bill Wattersonnak címzett levél, amiben utólag meséli
el Calvin töviről hegyire a kalandját attól kezdve, hogy először jelentkeztek
rajta a skizofrénia tünetei. Calvin azt a tévképzetet veszi a fejébe, hogy
kapcsolatban áll a Kázmér és Huba
alkotójával, szerinte minden jel erre utal. Ha Watterson rajzol egy új
képregényt, amiben a 17 éves Calvin normális gyerek, és nem hallucinálja
Hobbest, akkor nem lesz beteg többé.
Az elejétől
kezdve volt egy aprócska gondom a könyvvel: a két főszereplő, Calvin és Susie
egyáltalán nem érződött végzősnek, sokkal inkább 14-15 évesnek, és ettől nem
sikerült elvonatkoztatnom. Ezen túllépve viszont a szerző jól alkalmazta a
hallucinációban rejlő eszköztárat: a történet során az olvasó végig kétkedik,
hogy Susie valóságos-e vagy sem, az események megtörténnek-e vagy sem. Bár
teljesen más a kettő, de kissé emlékeztetett Neal Shusterman Deep Challenger című könyvére.
Rövidsége
ellenére a könyv nem bővelkedik túlzott izgalmakban, inkább az elmélkedésen, a
gondolatokon van a hangsúly, akadtak figyelemfelkeltő példák:
„Nem tök jó, hogy a világ különösebb ok nélkül gyönyörű? Mintha a szépségnek saját titkos oka volna. Nincs szüksége emberi szemre, ami észreveszi. Csak tündökölni akar és hihetetlennek lenni.”
Másrészt próbálja
bemutatni a skizofréniát, megértetni az olvasóval, hogy ezen a betegségen túl
is van élet, meg lehet vele birkózni, és a környezetünkben élő emberek alkalmazkodnak
hozzá. A tavon való átkelés lényegében az út, amelynek során Calvin tényként
fogadja el, hogy a skizofrénia immáron a részévé vált. Mivel egy 182 oldalas
könyvről beszélünk, nem kell nagy esettanulmányt várni, inkább csak belekap a
dologba, és próbálja pozitív színben feltüntetni, hogy ettől a betegségtől csak
nehezedik az élet, de nem dől össze a világ.
Sajnos a
könyv vége csalódást keltő. Teljesen másra számítottam, valami többre, valami
mélyebbre, és úgy érzem, hogy talán a szerző is úgy vélte, hogy mindenki másra
gondol majd, és a megoldás a meglepetés erejével üt. De a befejezés fényében az
odavezető út irreálisnak és totál hihetetlennek tűnik, és a karakterek
józansága is erősen megkérdőjelezhető (Calvin még oké, de Susie? 17 évesen?).
Hiába akar itt valami köteléket lefektetni Susie és Calvin között, annyira erőtlen
és megalapozatlan, hogy csak értetlenséget szül.
Kázmér és Huba rajongóknak feltétlenül
ajánlott, mert összességében jó olvasmány, és a végétől eltekintve kellemes
perceket okozott.
Értékelés: 4/5
Borító: 3/5
Kiadó:
Farrar, Straus and Giroux
Megjelenés
éve: 2015
Oldalszám:
182
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése