2015-ben is voltak sorozatok, micsoda
ténymegállapítás, ugye? Lássuk, mik tetszettek.
Bizonyos
szériáknak fix helye van a listán, de többségében újak kerültek fel.
Értelemszerűen nem mindegyik 2015-ös sorozat, hanem én láttam az évben.
10. Supergirl
Tisztázzuk:
a Supergirl nem jó sorozat. Néha
kissé gagyi, a CGI elég szörnyű tud lenni az elvárt színvonalhoz képest. De! A
főszereplő, Melissa Benoist annyira aranyos Kara szerepében, hogy az
hihetetlen, és voltaképpen miatta nézem és szeretem a magam módján ezt a
sorozatot.
9. Ascension
9. Ascension
A Syfy
minisorozatának pilotjától eldobtam az agyam, nem is emlékszem, mikor volt
utoljára, hogy egy sorozatepizód ekkora wtf élményt okozzon – visszasírom
azokat az időket, mert hiányzik ez az érzés. Összességében a három rész is
tetszett, és sajnálom, hogy végül nem kapta meg a berendelést, mert megvolt
benne a potenciál.
8. Supernatural
Itt írtam
róla, hogy az előző évadhoz képest jelentősen javult a színvonal, és újra
vannak olyan epizódok, amiken tényleg jól szórakozom. Remélem, ez így marad a
későbbiekben is. Amúgy meg Dean Winchester for president!
7. Chasing Life
Még mindig
nem tettem túl magam azon, hogy elkaszálták a kedvenc drámámat
*elmorzsolegykönnycseppet*. Csak ismételni tudom magam: annyira élő és
szerethető ez a sorozat, hogy hiányozni fog a belőle áradó feelgoodság. Mondjuk
bekövetkezett egy törés az évad második felében, amikor elkövették az
elkövethetetlent, azaz a sorozat legaljasabb húzását, ami okoktól függetlenül
baklövés volt, és pont. Újra is kéne nézni valamikor, mert Leo egy isten.
Én lepődtem
meg a legjobban, mennyire bejött ez a sorozat, igaz, hasonlóan éreztem a könyv
végén is. Nem az én műfajom, a történetvezetés lomha, minden, csak nem
akciódús, és mégis. A fülbemászó zene, a fantasztikus fényképezés és az
atmoszféra elegye berántott az első részben, és nem eresztett. Nem lehet
elmenni a nagyszerű színészek mellett sem, Sam Heughan életre keltette Jamie-t,
de egyébként a többiekre sem lehet panasz. A két főszereplő között izzott a
levegő, és számomra a naturalista elemek is újdonságnak hatottak, ami a durván
sokkoló utolsó részben csúcsosodott ki.
5. Jessica Jones
Ez a
legfrissebb élmény, olyannyira, hogy még folyamatban van, de már a végénél
járok. Eleinte annyira nem érdekelt, mivel képregény laikusként gőzöm sincs, ki
Jessica Jones, de a Daredevilből
kiindulva adott volt részemről a bizalom. És az a helyzet, hogy talán még jobban
is tetszik a Daredevilnél, ott Fisk engem
nagyon idegesített végig, de itt David Tennant valami zseniálisan hozza a
szociopata Kilgrave-t, minden jelenetben magára vonja a reflektorfényt. Azt is
kijelenthetjük, hogy a Marvel Netflix sorozatai simán lepipálják a
moziverzumukat, és ehhez nem kell CGI, akció, elég a kellemesen sötét tónusú
légkör, a pazar operatőri munka, és a lassú, mégis kiváló történetvezetés.
(Oké, elismerem, itt volt egy-két üresjárat, kevesebb részben is működhetett
volna, a Simpson szál totális időhúzás, mégsem unatkoztam egy percet sem.) Ja
és ne felejtsük el az intrót meg a zenét!
Évek óta
ajánlgatták nekem ezt a sorozatot, de mindig legyintettem rá, hogy kórházas,
nem nekem való. Szokás szerint nem volt mit néznem, és a Jane The Virgin kapcsán jött elő, hogy az Emily Owensben is szuper a narráció, és a JVT narrációja konkrétan
a legjobb része. Szóval adtam neki egy esélyt, és imádtam! Annyira feelgood és
aranyos ez is, hogy abba se tudtam hagyni, és pár nap alatt ledaráltam az
egésszel. A romantika olyan ahhwww volt, csak a cliffhangerrel nem voltam
kibékülve (fú, de utálom az ilyet). Nem is értem, miért nem készül több ilyen
alánarrálós film, de most tényleg. Karácsony körül néztem ezredszerre a Nicsak, ki beszél most-ot, és akkora
móka volt.
3. The Flash
Csak a
szokásos, de igazából legyen holtverseny a második helyezettel, mert tavaly óta
mindketten stabilan a kedvencek élmezőnyében vannak. És már csak azért is, mert
a Flash az, ami részről részre egyre
jobb, és nem gondoltam volna, hogy a tavalyi remekül átgondolt sztori után még
képesek növelni a tétet. (Csak nehogy úgy járjon, mint az Arrow!) Imádom ezt az új Wells-t, Zoom konkrétan ijesztő
főellenség, és iszonyatosan kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből. És még
mindig van hab a tortán: behoztak egy új karaktert Patty személyében, aki
bearanyozza az amúgy is nagyon kedvelt karakterekkel teli szériát. Nagy
szívfájdalmam, hogy az idei crossover borzasztó volt. Az Arrow készítői nem nagyon látják be azt, ami miatt már tavaly is
panaszkodtam, hogy túl nagy a szereplőgárda, amivel önmagában nem lenne gond,
ha nem egyszerre használnák őket. Na most fogták azt az amúgy is sok embert, és
összerakták Villámékkal, amitől még zsúfoltabb lett az egész, pluszba még
felvezették az újabb spin-off szereplőit, akiknek eredettörténete olyan
izgalmas volt, hogy úgy döntöttem nézni sem fogom.
Az idei
egyetlen szívproblémám, hogy megkezdődött a szerelmi háromszöges huzavona, a
hol így, hol úgy, amit fogalmam sincs hova akarnak kifuttatni. Közben volt egy
meglepő nagy időugrás, amire nem számítottam, de tök jól megoldották. Különösen
tetszik a karakterek változása, például Petráé, akit nem bírtam, de most, ahogy
barátkozni próbált Jane-nel, szimpatikus lett. Még mindig sírva röhögős, még
mindig remek fordulatokat tud felmutatni a krimiszál, még mindig remek
ötleteket vonultatnak fel (lásd az alászinkronizálás a félévadfináléban).
1. Hannibal
Úgy látszik,
a tőlem távoli zsánerekbe tett kalandozásom meghozta a gyümölcsét. A Hannibal gyomorforgató, nyomasztó,
rátelepszik az emberre, nem nekem való (néha oda sem bírtam nézni). Csakis a
pozitív kritikák miatt vágtam bele, és ó, mit kaptam! Ez a sorozat a témája
ellenére olyan művészi, olyan gyönyörű, színes, megkomponált (már a pilot
nyitójeleneténél ámultam és bámultam), és fantasztikus szimbolikával bír.
Mindehhez társulnak a nagyszerű színészek, Hannibal és Will beszélgetései
odaszögezik az embert, a sakkjátszmájuk, a gondolkodásuk lebilincselő. A
harmadik évad még várat magára, kissé tartok a negatív vélemények miatt, amik
az induláskor ostorozták.Természetesen ez is egy fájó kasza.
Legnagyobb
csalódás:
Zoo: A koncepció zseniális, de a
megvalósítás olyan, mint egy James Patterson könyv (amiből egyet olvastam, egy
életre elég volt). Öt részig jutottam belőle, aztán kasza, a pilot még
tetszett, de utána nem haladt a sztori semerre.
The Whispers: Ufók, akik gyerekeket kontrollálnak!
Micsoda egysoros! Hiába játszott benne a kedvencem a Revenge-ből meg Milo Ventimiglia, akit bírtam régen, annyira nem
tudott lekötni, annyira nem történt benne semmi, hogy csak az első öt részt
láttam, azt is pörgetve. Zavart, hogy a gyerekeket totál idiótának állította be
a sorozat.
Wayward Pines: Végignéztem. De minek.
Az ötödik részig még úgy, ahogy jó is volt, szeretem a rejtélyeskedést. Aztán
megkaptuk a válaszokat, és ez volt a szög a sorozat koporsójába. Semmi értelme
nem volt ilyen hamar ellőni. Arról nem beszélve, mekkora baromság a koncepció,
de ez már a könyv sara. Megnéztem a fennmaradó részeket, egyiket jobban untam,
mint a másikat, a végével abszolút nem voltam kibékülve, a második évadhoz
pedig közöm nem lesz, főleg, ha az irritáló gyerek avanzsál főszereplővé.
De örülök, hogy szeretted az Emily Owenst :)) Annyira cuki sorozat, tényleg a Jane meg szerintem még a Hart of Dixie cuki-szintjén van :D
VálaszTörlésPontosan egy kategória mindhárom, annyira szeretem az ilyeneket! Jó lenne még több hasonló. :)
VálaszTörlésNe is mond. Nem tudom, mi lesz velem, ha a Jane-nek is vége lesz :(
Törlés