TOP 10: 2015 legjobb sorozatai

2015-ben is voltak sorozatok, micsoda ténymegállapítás, ugye? Lássuk, mik tetszettek.

Bizonyos szériáknak fix helye van a listán, de többségében újak kerültek fel. Értelemszerűen nem mindegyik 2015-ös sorozat, hanem én láttam az évben.

10. Supergirl

Tisztázzuk: a Supergirl nem jó sorozat. Néha kissé gagyi, a CGI elég szörnyű tud lenni az elvárt színvonalhoz képest. De! A főszereplő, Melissa Benoist annyira aranyos Kara szerepében, hogy az hihetetlen, és voltaképpen miatta nézem és szeretem a magam módján ezt a sorozatot.

9. Ascension

A Syfy minisorozatának pilotjától eldobtam az agyam, nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy egy sorozatepizód ekkora wtf élményt okozzon – visszasírom azokat az időket, mert hiányzik ez az érzés. Összességében a három rész is tetszett, és sajnálom, hogy végül nem kapta meg a berendelést, mert megvolt benne a potenciál.

8. Supernatural

Itt írtam róla, hogy az előző évadhoz képest jelentősen javult a színvonal, és újra vannak olyan epizódok, amiken tényleg jól szórakozom. Remélem, ez így marad a későbbiekben is. Amúgy meg Dean Winchester for president!

7. Chasing Life

Még mindig nem tettem túl magam azon, hogy elkaszálták a kedvenc drámámat *elmorzsolegykönnycseppet*. Csak ismételni tudom magam: annyira élő és szerethető ez a sorozat, hogy hiányozni fog a belőle áradó feelgoodság. Mondjuk bekövetkezett egy törés az évad második felében, amikor elkövették az elkövethetetlent, azaz a sorozat legaljasabb húzását, ami okoktól függetlenül baklövés volt, és pont. Újra is kéne nézni valamikor, mert Leo egy isten.

6. Outlander

Én lepődtem meg a legjobban, mennyire bejött ez a sorozat, igaz, hasonlóan éreztem a könyv végén is. Nem az én műfajom, a történetvezetés lomha, minden, csak nem akciódús, és mégis. A fülbemászó zene, a fantasztikus fényképezés és az atmoszféra elegye berántott az első részben, és nem eresztett. Nem lehet elmenni a nagyszerű színészek mellett sem, Sam Heughan életre keltette Jamie-t, de egyébként a többiekre sem lehet panasz. A két főszereplő között izzott a levegő, és számomra a naturalista elemek is újdonságnak hatottak, ami a durván sokkoló utolsó részben csúcsosodott ki.

5. Jessica Jones

Ez a legfrissebb élmény, olyannyira, hogy még folyamatban van, de már a végénél járok. Eleinte annyira nem érdekelt, mivel képregény laikusként gőzöm sincs, ki Jessica Jones, de a Daredevilből kiindulva adott volt részemről a bizalom. És az a helyzet, hogy talán még jobban is tetszik a Daredevilnél, ott Fisk engem nagyon idegesített végig, de itt David Tennant valami zseniálisan hozza a szociopata Kilgrave-t, minden jelenetben magára vonja a reflektorfényt. Azt is kijelenthetjük, hogy a Marvel Netflix sorozatai simán lepipálják a moziverzumukat, és ehhez nem kell CGI, akció, elég a kellemesen sötét tónusú légkör, a pazar operatőri munka, és a lassú, mégis kiváló történetvezetés. (Oké, elismerem, itt volt egy-két üresjárat, kevesebb részben is működhetett volna, a Simpson szál totális időhúzás, mégsem unatkoztam egy percet sem.) Ja és ne felejtsük el az intrót meg a zenét!

4. Emily Owens M.D.

Évek óta ajánlgatták nekem ezt a sorozatot, de mindig legyintettem rá, hogy kórházas, nem nekem való. Szokás szerint nem volt mit néznem, és a Jane The Virgin kapcsán jött elő, hogy az Emily Owensben is szuper a narráció, és a JVT narrációja konkrétan a legjobb része. Szóval adtam neki egy esélyt, és imádtam! Annyira feelgood és aranyos ez is, hogy abba se tudtam hagyni, és pár nap alatt ledaráltam az egésszel. A romantika olyan ahhwww volt, csak a cliffhangerrel nem voltam kibékülve (fú, de utálom az ilyet). Nem is értem, miért nem készül több ilyen alánarrálós film, de most tényleg. Karácsony körül néztem ezredszerre a Nicsak, ki beszél most-ot, és akkora móka volt.

3. The Flash

Csak a szokásos, de igazából legyen holtverseny a második helyezettel, mert tavaly óta mindketten stabilan a kedvencek élmezőnyében vannak. És már csak azért is, mert a Flash az, ami részről részre egyre jobb, és nem gondoltam volna, hogy a tavalyi remekül átgondolt sztori után még képesek növelni a tétet. (Csak nehogy úgy járjon, mint az Arrow!) Imádom ezt az új Wells-t, Zoom konkrétan ijesztő főellenség, és iszonyatosan kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből. És még mindig van hab a tortán: behoztak egy új karaktert Patty személyében, aki bearanyozza az amúgy is nagyon kedvelt karakterekkel teli szériát. Nagy szívfájdalmam, hogy az idei crossover borzasztó volt. Az Arrow készítői nem nagyon látják be azt, ami miatt már tavaly is panaszkodtam, hogy túl nagy a szereplőgárda, amivel önmagában nem lenne gond, ha nem egyszerre használnák őket. Na most fogták azt az amúgy is sok embert, és összerakták Villámékkal, amitől még zsúfoltabb lett az egész, pluszba még felvezették az újabb spin-off szereplőit, akiknek eredettörténete olyan izgalmas volt, hogy úgy döntöttem nézni sem fogom.

2. Jane The Virgin

Az idei egyetlen szívproblémám, hogy megkezdődött a szerelmi háromszöges huzavona, a hol így, hol úgy, amit fogalmam sincs hova akarnak kifuttatni. Közben volt egy meglepő nagy időugrás, amire nem számítottam, de tök jól megoldották. Különösen tetszik a karakterek változása, például Petráé, akit nem bírtam, de most, ahogy barátkozni próbált Jane-nel, szimpatikus lett. Még mindig sírva röhögős, még mindig remek fordulatokat tud felmutatni a krimiszál, még mindig remek ötleteket vonultatnak fel (lásd az alászinkronizálás a félévadfináléban).

1. Hannibal

Úgy látszik, a tőlem távoli zsánerekbe tett kalandozásom meghozta a gyümölcsét. A Hannibal gyomorforgató, nyomasztó, rátelepszik az emberre, nem nekem való (néha oda sem bírtam nézni). Csakis a pozitív kritikák miatt vágtam bele, és ó, mit kaptam! Ez a sorozat a témája ellenére olyan művészi, olyan gyönyörű, színes, megkomponált (már a pilot nyitójeleneténél ámultam és bámultam), és fantasztikus szimbolikával bír. Mindehhez társulnak a nagyszerű színészek, Hannibal és Will beszélgetései odaszögezik az embert, a sakkjátszmájuk, a gondolkodásuk lebilincselő. A harmadik évad még várat magára, kissé tartok a negatív vélemények miatt, amik az induláskor ostorozták.Természetesen ez is egy fájó kasza.

Legnagyobb csalódás:

Zoo: A koncepció zseniális, de a megvalósítás olyan, mint egy James Patterson könyv (amiből egyet olvastam, egy életre elég volt). Öt részig jutottam belőle, aztán kasza, a pilot még tetszett, de utána nem haladt a sztori semerre.

The Whispers: Ufók, akik gyerekeket kontrollálnak! Micsoda egysoros! Hiába játszott benne a kedvencem a Revenge-ből meg Milo Ventimiglia, akit bírtam régen, annyira nem tudott lekötni, annyira nem történt benne semmi, hogy csak az első öt részt láttam, azt is pörgetve. Zavart, hogy a gyerekeket totál idiótának állította be a sorozat.

Wayward Pines: Végignéztem. De minek. Az ötödik részig még úgy, ahogy jó is volt, szeretem a rejtélyeskedést. Aztán megkaptuk a válaszokat, és ez volt a szög a sorozat koporsójába. Semmi értelme nem volt ilyen hamar ellőni. Arról nem beszélve, mekkora baromság a koncepció, de ez már a könyv sara. Megnéztem a fennmaradó részeket, egyiket jobban untam, mint a másikat, a végével abszolút nem voltam kibékülve, a második évadhoz pedig közöm nem lesz, főleg, ha az irritáló gyerek avanzsál főszereplővé.