Jandy Nelson: Neked adom a napot

Azt hallottam, hogy Jandy Nelson különleges hangvételű történeteivel elkápráztatja az olvasóit, és arra vágytam, hogy én is egy legyek közülük.

Jude és Noah ikrek, akik nem is lehetnének különbözőbbek. Más a külsejük, a személyiségük, az érdeklődési körük. A fiúkhoz vonzódásban és a hirtelen fellobbanó egészségtelen féltékenységükben viszont megegyeznek. Kettejük története 13 éves korukban olyan fordulatot vett, aminek következtében 16 évesen alig állnak szóba egymással. Teljesen levetkőzték önnön valójukat, mintha szerepet cseréltek volna. Az extrovertált Jude lett a magába forduló, fiúsan öltözködő lány, míg a korábban különc, művészi hajlamú Noah a könnyedén szocializálódó mintasrác. Vajon mi történt, ami miatt ilyen távolra sodródtak az ikrek egymástól?

Jandy Nelson olyan témához nyúlt, amit hajlamosak a történetekben elég sztereotip módon feldolgozni. Én speciel nem szeretem, ha nem adják meg az esélyt az ikreknek, ha egy entitásként ábrázolják őket, mintha ugyanaz az ember két példányban jött volna a világra.  Az égvilágon semmi sem indukálja, hogy az ikreknek hasonlítaniuk kell egymásra különböző személyiségjegyeikben, és a szerző mindent megtett, hogy ellentmondjon a skatulyázásnak. Persze eleinte megvan Jude és Noah között a szoros kötelék, amit csak ikrek élvezhetnek, de a konfliktusok táptalajául szolgáló ellentét alapján akármelyik egymással rivalizáló testvérpárról is szólhatna ez a sztori.

 

A gyarló emberi érzelmek állnak a Neked adom a napot középpontjában: a féltékenység, az önzőség, a hazugság, az árulás. Valahol megdöbbentő volt számomra, és végig szörnyülködtem olvasás közben, hogyan bánik Jude és Noah egymással pusztán azért, mert nem tudnak osztozni az édesanyjuk szeretetén. A saját butaságuk végül odáig fajul, hogy nem csak egymással, hanem saját magukkal is kiszúrnak; évekig tartó önsanyargatásba taszítják magukat, csak mert nem beszélik meg a problémáikat. Mindketten vezekelnek valamiért, amiről nem tehetnek, csak a körülmények szerencsétlen áldozatai. Szántam őket, hogy ideig jutottak, hogy némán nyalogatták a saját sebeiket, ahelyett, hogy támaszt nyújtottak volna egymásnak.

A könyv szerkesztése kreatív, és nekem újszerű volt. A történetet Noah és Jude szemszögéből követhetjük végig, aminek érdekességét az adja, hogy Noah 13 éves korában, a múltban meséli az eseményeket, míg Jude 16 évesen a jelenben. Egyszerre kapjuk az előzményeket és a következményeket; kirakósként adódnak össze a részletek, mígnem a végére láthatóvá válik a teljes kép, és mindent megértünk. Folyamatosan piszkálja az embert az a furcsa ellentét, ahogy a két idősíkon a karakterek viselkedését megtapasztaljuk, ahogy a múlt és a jelen ütközteti a megváltozott személyiségeket.

Noah nézőpontját az első betűtől az utolsóig imádtam. Művész beállítottsága visszaköszön a narrációjában, gondolatainak mindegyike tömör gyönyör, imádom, mikor ilyen földtől elrugaszkodottan él meg mindent egy karakter. Olvastam véleményeket, és sokan panaszkodtak arra, hogy minden mondatára jut egy metafora, de szerintem ez így volt tökéletes. Nagyon tetszettek a drámaian beillesztett önarcképek, amik egyetlen mondatban összefoglaltak érzelmileg egy-egy jelenetet. Példák:

“Utolsó benyomás a Csendes-óceán fölött léggömbjével nyugat felé sodródó fiúról”

“Az időben eszeveszetten visszafelé evező fiú”

„A fiú, aki figyelte a fiút, aki hipnotizálta a világot”

„Ikrek: a fényszóró és az árnyszóró”

„A fiúban rejtőző fiúban rejtőző fiú”

(Sajnos a fordító mindent megtett, hogy tönkretegye a szerző lenyűgöző hangját. Már az első oldalon érződött, hogy ki követte el a magyarítást, és eddigi élményeim alapján tudtam, hogy sok jóra nem számíthatok. Bocsánat, hogy nem értem, miért nem zavar senkit az, amit a fordító leművel, és miért nem tudja senki átfutni, és kijavítani, hogy például a távcső ne legyen kukker, mert a 100 éves papákon kívül senki nem használja ezt a szót (persze a kukker még oké, mert arról még tudtam is, hogy mi, ellentétben például a kiszaszerollal és társaival). Értem én, hogy választékosan fogalmaz, de a probléma forrása, hogy régiesen is, és szerintem röhej, hogy értelmező szótárban kell keresgetnem a szavak jelentését, mikor tíz évet ráverek a célközönségre. De ha az a cél, hogy a szöveg olyan legyen, ahogy tinédzserek nem beszélnek a 21. században, és meg akarjuk velük utáltatni az olvasást, akkor erre nagy az esély. A szleng meg egyenesen katasztrófa. Az biztos, hogy többet egyetlen könyvet sem olvasok el, ami a fordítóhoz kötődik.)

Noah elbűvölt, Jude-ot viszont egyáltalán nem szerettem. A 13 éves énjét főleg nem, amit Jude-dal tett, az valami egészen hihetetlen és felfoghatatlan. A 16 éves énje egy fokkal elviselhetőbb, de mikor az ő részeinél tartottam, alig vártam, hogy nézőpontot váltsunk. Vele kapcsolatban inkább az érdekes, ahogy a bűntudata hipochondria és babonák formájában manifesztálódik, és még szellemekkel is beszélget. A babonák például jópofák voltak, és megszínesítették a történetet.

Jude és Noah is romantikázik, amit én soknak éreztem, főleg, hogy Noah szerelmi szála messze elnyomta Jude-ét, ami inkább instalove jelleget öltött. Nem igazán jött nekem át ez a nagy lelki társas dolog Oscarral, vagy hogy egyáltalán miért vonzódtak ennyire egymáshoz azon kívül, hogy jól néznek ki. Bőven elég lett volna, ha csak Jude és Guillermo tanár-diák kapcsolata bontakozik ki a történetben, és hozzájárulnak egymás személyiségfejlődéséhez, illetve a múlttal való megbékéléshez. Noah homoszexualitása, az ebből fakadó dilemmák viszont megkapó részei a regénynek; a Briannel kialakuló kapcsolata nagyon szépen van felépítve, noha a coming out minden esetben elég idillien kivitelezett. Én legalábbis biztosan nem úgy reagálnám le az apa helyében, hogy „ja jó, ez mindent megmagyaráz”, mert minimum az ember zavarban érzi magát, ha ilyen dolgok kiderülnek.

A cselekmény egyetlen baja az, hogy a kapcsolati hálóban hihetetlenül sok a véletlen, mindenki találkozik mindenkivel és ismer mindenkit, és ez még úgy is van tálalva, hogy mire megtörténik a nagy feltárás, az olvasó már rég összekötötte a kapcsolódási pontokat. Illetve van még egy szerkesztési apróság, ami zavart: rémesen hosszúak a fejezetek, és alig van jelzésileg jelenetekre tagolva, összetorlódik az egész, mintha legalábbis Noah csapongó gondolataira reflektálna az egész szöveg.

Az tény, hogy ha nincs ilyen líraian megírva a történet, feleennyire sem élveztem volna. Szóval engem mindenképpen a különleges stílus, és az általa keltett érzelmek ejtettek rabul, és állítom, hogy emiatt emelkedik ki magasan a hasonló realista történetek garmadájából. Úgyhogy ajánlom a Neked adom a napot mindenkinek, aki valami másra, valami kivételes olvasmányra vágyik.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I’ll Give You the Sun

Kiadó: Libri

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 424

Fordította: Komáromy Rudolf

Pár héttel ezelőtt készítettem egy könyvborítót, nem specifikusan ehhez a könyvhöz, hanem csak úgy. Beugrott ez az elképzelés, ahol egy aranyló nap áll a középpontban, amit a lány meg akar ragadni. De mivel úgy érzem, passzol a Neked adom a napothoz, megmutatom nektek is, talán még kicsit tetszik is.