Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Nehézkesen veszek agyonajnározott könyvet a kezembe, mert úgy érzem, velem van a baj, ha nem látom meg benne azt, amit mások. Az Eleanor és Parkot is ezért halogattam sokáig, ami lássuk be nevetséges.

Eleanor nem szép és nem is vékony, ócska göncöket hord és vörös a lobonca. Jó egy év után költözik vissza az édesanyjához, a testvéreihez, és a mostohaapjához, aki korábban kirúgta otthonról. Nincs semmije és senkije, már az első napján kigúnyolják a buszon. De a busz végül olyan hely lesz, ahol rátalál a nyugalom és a szerelem az ázsiai srác, Park személyében, akivel képregényeket olvasnak, és zenét hallgatnak. De a kapcsolatukat beárnyékolja Eleanor borzalmas családi környezete, amiből úgy tűnik, nincs kiút.

Értem én, mit esznek annyian az Eleanor és Parkon. Tényleg. Értem, hogy az tetszik az embereknek, hogy a szerelem valódinak érződik, nincs túllihegve, sem romantikus pátoszba csomagolva, hanem egyszerű, hétköznapi, mint amilyen a való élet. Én is imádom az ilyen cuki történeteket, ahol nem fontos a cselekmény, csak a bimbózó románc. De nekem ebből a könyvből egyszerűen hiányzott az a plusz, amitől rózsaszín ködben lebegek, és teljesen odáig vagyok.

Most kicsit ellentmondok a fentieknek, ami a valóságosságot illeti. Nekem az, ahogy összejöttek, totálisan hiteltelennek érződött. Eleanor és Park között nincs meg a külsőségek miatti vonzalom (bár Park relatíve helyes, Eleanor viszont egyáltalán nem szép, nem csak azt gondolja magáról, mint a YA főhősnők zöme). Ez persze sosem gond, inkább plusz pont a szerzőnek, hiszen a belső a lényeg, de ők igazából már azelőtt elkezdenek járni, hogy valamennyire is megismernék egymást. Park képregényekkel tölti a buszút idejét, és rajtakapja Eleanort, ahogy suttyomban beleolvas a füzetekbe, aztán a csajnak, akit amúgy nem bír, akivel nem is beszél, csak úgy lazán kölcsönadja a képregényeit minden egyes nap. Lehet, hogy ebből a szempontból a 80-as években nagyobb bizalommal fordultak társaikhoz az emberek, de nekem ez hihetetlen. Azt elfogadtam volna, ha szép lassan elkezdenek beszélgetni, és beszélgetnek és beszélgetnek, és abból szökken szárba barátság, de csak minimálisan sikerül ezt  a folyamatot mutatni, utána már a vonzalom kész tény.

Miután ezen túltettem magam, szerettem a kapcsolatukat, ahogy szép lassan megtapasztalták a dolgokat, az első érintést, az első csókot, az első szeretleket, az első még többet. Különösen szerettem az éles szemszögváltásokat, mikor ugyanazon jelenetben Rowell hirtelen nézőpontot cserél, és mindkettejük érzéseit megismerhetjük. Mondjuk Park nekem túlságosan feminim beállítottságú, így annyira nem tudtam érte rajongani, de azért lányosan megpendült bennem valami az ilyen romantikus momentumok közben.

Valamiért Eleanor sem volt éppen a szívem csücske, pedig a bizonytalansága idegesíthetett volna, de nem így történt. Ez a másik gondom a könyvvel, hogy a karakterek túl távol állnak tőlem, egyikhez sem tudtam kötődni. Egyértelműen Eleanor hányattatott sorsa, a sajnálatfaktor lenne az a tényező, ami erős kapcsot képez az olvasó és a karakter között, de engem nem csigázott fel különösebben. Eleanor anyját dühvel telve szántam, a testvéreket meg csak sajnáltam, és a könyv eszembe jutatta, hány ilyen korcs család létezik a világban. Nem vagyok érzéketlen, és szörnyű volt ilyesmiről olvasni, de csak kívülről, olyan tárgyilagosan vizslattam az egészet. Park családját viszont kedveltem, bár nem értem, a sminkelős rész minek kellett bele (oké, kihegyezte Park női oldalát, csak kicsit fura volt, hogy emiatt balhéztak az apjával). 

Az sem túl jó pont, hogy cselekmény zéró, de tényleg, teljesen a romantikán van a hangsúly, és mindössze egyetlen kulcsfontosságú kérdés van a könyvben, hogy ki firkálja össze Eleanor tankönyveit, aminek kitalálása kispiskóta. Nem zavart volna a történetnélküliség, ha teljesen magával tud ragadni a páros, de mivel ez nem történt meg, így kissé nehezményeztem, hogy ennyivel kellett megelégednem. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy rendkívül olvastatja magát a könyv, és nem is unatkoztam közben, csak jó lett volna, ha történik is benne valami. A végére pörgött fel némileg, és szerintem sokkal jobb lehetett volna, ha végig ilyen. Sokakkal ellentétben én elégedett voltam a lezárással, tetszett benne ez a nyitottság, hogy az olvasó kezébe adja a továbbgondolás lehetőségét.

Bevallom, néha elfelejtettem, hogy a történet a 80-as években játszódik, és csak akkor ugrott be, mikor Rowell bedobott egy-egy popkult utalást (köztük a világ legjobb filmjének címét, ó, je), na meg persze, mikor előkerültek a kazetták és a magnó. Ez az egyetlen tárgy erős nosztalgiahullámot indított el bennem, és kvázi sajnálom a mai srácokat, hogy ilyen dolgokból kimaradtak. Emlékszem, milyen boldog voltam, mikor valaki csinált nekem válogatáskazettát, az a világot jelentette gyerekkoromban.

Összességében nem volt ez rossz olvasmány, csak nem érte el azt a szintet, amit a híre alapján vártam tőle. Tegyetek vele nyugodtan próbát a gyenge zsörtölődésem ellenére.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Eleanor & Park

Kiadó: Scolar

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 334

Fordította: Simonyi Ágnes