Ennél
hosszabban le sem lehet írni a cselekményt, a történet összvissz ennyi. Na de
akkor mi tölti ki a lapokat?
Norah
mindent elárasztó gondolatcunamija.
Újra és újra
megemlítem, hogy nagyon érdekelnek a mentális betegségek, és ezt a könyvet is
azért választottam, hogy az agorafóbiáról olvashassak. Bevallom, én is eléggé
otthonülő típus vagyok, és csak akkor lépek ki az utcára, ha bemegyek busszal a városba,
vagy muszáj. Faluban lakom, és hülyét kapok attól, hogy minden jöttmentnek,
akit nem ismerek, köszönni kell. Lehet, hogy ez másoknak nem nagy dolog, de
engem feszélyez, ilyen vagyok, ez van. Nemrég volt szerencsém John Corey Whaley könyvéhez, ami jól körbejárta a betegséget, de elmulasztotta felvázolni az
előzményeket és a következményeket. Előtte pedig Marisa Reichardt Underwater c. könyvét olvastam a témában, ami szintén döcögött
bizonyos pontokon, de összességében e három történet közül az volt a legjobban
kidolgozott. Az Under Rose-Tainted Sky-jal
viszont nem tudok mit kezdeni.
Norah sok(k)
volt. Túlságosan. Általában lenyűgöz, mennyire máshogy járnak egy mentális
betegséggel küszködő karakter gondolatai, de még soha, egyszer sem éreztem azt,
hogy az illető halálba idegesít a furcsa gondolkozásmódjával. Most megtörtént.
Norah szorong, ez rendben van, de nem kellett volna ezt ilyen mértékben, aprólékosan,
szó szerint visszaadni. Még a legkisebb akármin is parázik, a gondolatai csak
úgy áramlanak, és az egész regény nem más, mint a belső nyavalygása. Nem az a
gond, hogy parázik, hanem hogy ez annyira tömény, hogy rátelepszik az emberre,
megüli a gyomrát, keserű ízt okoz a szájában – félre kellett tennem napokra a
könyvet, annyira zavart. Ráadásul Nora úgy viseli a betegségét, mint valami
jelvényt. Végig úgy éreztem, mintha menet közben megállna, elővenné a
pompomjait és nekiállna őket lengetni, miközben azt skandálja: „mentális beteg,
mentális beteg”. Csinál valamit, és közben kinyilatkoztatja, hogy ő mentális
beteg, mert azt csinálja, amit nem kéne, de ha valamit csinálsz, akkor az
esetek nagy részében nem vagy tudatában annak, hogy csinálod.
Annyira
hihetetlen és irreális a betegség ábrázolása, ami azért érdekes, mert állítólag
maga a szerző is ezektől a tünetektől szenved. Norah-t azért sem tudtam sajnálni, mert a
bajainak kiváltó oka az, hogy nem akart fizika dolgozatot írni. Ezért lett
pánikbeteg, és ezért nem jár el otthonról. Hogy is van az az angol kifejezés?
Ja, white people’s problem. Úgy jön le a könyvből, hogy Norah egyik nap még jól
volt, a következő nap pedig úgy kapta el a mentális betegséget, mint más az
influenzát. Nem évek során alakult ki. Nem volt valami traumatikus esemény az
életében. Amúgy meg szép is, meg vékony is, nem bántották a suliban, voltak
barátai. Én meg nem kapok magyarázatot arra, honnan jönnek Norah-nak az olyan
abszolút elborult gondolatai, hogy ha iszol a pohárból, akkor széttörik a
szádban, és lenyeled az üvegdarabokat. Mert az ilyesmi krónikus eset, és biztos
nem hétfőről keddre alakul ki.
De persze
azon kívül, hogy terapeutához jár, Norah és az anyja nem tesz ellene semmit.
Nem szed gyógyszert, nem sportol, jógázik, meditál, akármi, hanem otthon
ücsörög. Ez mindenkinek oké, és közben a pánikrohamok és a folyamatos stressz
lassan emészti a testét. Mert igen, hosszútávon még mindig szervi károsodást
okoz ám, de nem baj. Meg se próbáljunk tenni ellene. Sőt, anyu simán otthon
hagyja a lányát egyedül, mikor az ilyen gondolatokkal 0-24-es felügyeletet
érdemel. Norah úgy vezeti le a feszültséget, hogy vagdossa magát és addig
kaparja a bőrét, míg vért nem fakaszt. Elhiszitek, hogy a terapeutája az
öncsonkítás témáját négy év után hozza csak szóba, addig hagyják hogy csinálja?
(És észrevették ám.)
Aztán megjön
Luke. Persze nem szalad ki Norah virágszirmokat hullatva egyből az utcára, de
miatta bizony mindjárt fogékony a változásra. Mondanom sem kell, hogy olyan
srác, mint Luke, nem létezik. Elhiszi valaki, hogy a helyes fiú, aki után a
suli legklisésebb, legmenőbb csaja ácsingózik, majd pont az otthonülő
penészvirágot akarja, akihez hozzá sem érhet, mert a lány halálosan retteg a
baktériumoktól? Jó, ez nem a valóság, de sajnos a romantika inkább kínos,
semmint édesaranyosbájos. Semmi kémiát nem éreztem Norah és Luke között.
A végén a
fordulat, ami cselekvésre sarkallja Norah-t, valami hihetetlen béna, és a
megoldás? Jaj. Norah beszedi a Xanaxot, és akkor minden hűdeszupijó lesz. Na
most az a testi tüneteket blokkolja maximum, az abszurd gondolatokat nem, ergo
nem értem, honnan jön a megváltás? És tényleg, eddig miért is nem szedte a
gyógyszert? (Van ám rá egymondatos magyarázat.) Mert azt nem láttam egyébként a
könyvben, hogy a terapeutájával való munka bármilyen eredményt is fel tudott
mutatni eddig. A lényeg, hogy nincs konkrét lezárás, csak kapunk egy
bepillantást abba, hogy Norah elindul a gyógyulás útján, és ki tudja, egyszer
majd jobban lehet. Visszatérve a gyógyszerre: az nem gyógyít semmit, csak
elfedi a tüneteket. Tehát Norah helyzete mennyiben változik ezáltal?
Egyébként a
könyv a nehéz téma ellenére próbál szellemes lenni Norah „humoros”
személyiségével és túlzó hasonlataival, de nekem ez az egyveleg ebben a
formában nem jött be, idegesített.
Összességében
nagy csalódást okozott a könyv, sokkal többet vártam. Ha olvasni akartok a
témában, ajánlom az Underwatert,
amiben szintén ott a fiú, és emiatt meseszerű, de sokkal hitelesebben adja
vissza a betegséget, és értelmes kiváltó okot is szolgáltat.
Értékelés: 2/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Clarion Books
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
320
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése