John Corey Whaley: Highly Illogical Behavior (Nagyon logikátlan barátság)

Hamarosan megjelenik a Maxim kiadó gondozásában John Corey Whaley legújabb regénye Nagyon logikátlan barátság címmel. A könyvet még a nyáron olvastam, a témája azonnal felkeltette az érdeklődésem.

A 16 éves Solomon szorongásos zavarban szenved, pánikbeteg és agorafóbiás, három éve ki sem tette a lábát az otthonából. Lisa mindenáron be akar jutni a választott egyetemére, hogy pszichológiát tanulhasson. Kitalálja, hogy meggyógyítja Solomont, és az erről készült dokumentációval pályázik. A fiúját, Clarkot is belerángatja a hadműveletbe, és végül mindhárman jó barátok lesznek. De ahogy az idő múlásával Sol és Clark egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Lisa elkezdi megkérdőjelezni a saját kapcsolatát Clarkkal, és az erkölcs kérdése is fenyegetően merül fel.

A Highly Illogical Behavior kellemes kikapcsolódást nyújt, jó a hangulata, az olvasót beszippantják a lapok, rövidsége miatt gyorsan olvasható. Az írónak van egyfajta kellemes stílusa, amitől a karakterek megelevenednek, a beszélgetéseiket élvezet olvasni. E/3-ban két nézőpontból követhetjük végig a történéseket: Lisáéból és Solomonéból.

Lisát egyáltalán nem kedveltem. Az a fajta ambiciózus embertípus, aki a céljai elérése érdekében mindenen és mindenkin átgázol, és egy pillanatra sem fordul meg a fejében, mennyire helytelen, amit tesz. Solt az orránál fogva vezeti, a barátjának tetteti magát, és az nem mentség, hogy a színjáték egy idő után valódi barátsággá alakul. Mondhatjuk úgy is, hogy Lisa az egész társadalmat testesíti meg egy személyben, azokat, akik nem tudják, és igazából nem is akarják megérteni az agorafóbiát és a vele járó szorongást. Szerintük minden csak az akaraton múlik, és aki nem tud az elvárásoknak megfelelően viselkedni, az gyenge.

 Sol egy aranyos, kedvelhető srác. Ami a legjobb, hogy kocka, imádja a Star Treket, és bár nem hagyja el a házat, nem érzi úgy, hogy valami mélységesen hiányzik az életéből.  

Ezt furcsának találtam. Persze nem minden ember egyforma, de azért lássuk be, ha valaki három éve képtelen elhagyni a házat, akkor óhatatlanul is felmerülnek bizonyos gondolatok. Hogy mások milyen életet élnek, és ezzel szemben Sol milyen életet él. Hogy lemarad olyan dolgokról, amik a tinédzserlét elengedhetetlen, örömteli velejárói. Az otthon menedéke biztonságérzetet nyújt, a kinti világban csak rossz érné. Így ha elkerüli a negatív tapasztalatokat, akkor minden rendben lesz – egyfajta önjutalmazás ez, ami állandósítja a problémát. Mégis hihetetlennek tartom, hogy az agorafóbiája, a szorongása és a pánikrohamai összessége nem vezetett depresszióhoz, hanem Sol egy életvidám srác maradt. Ugyanezen okból furcsa, hogy nulla szociális élettel ilyen könnyen beengedi Lisát és Clarkot az életébe. Egyáltalán nem is gátlásos ilyen téren. Akkor meg mégis miért nem meri elhagyni a házat?

Whaley annyira a jelenre koncentrált, hogy nem is törődött a magyarázattal. Sosem derül ki, hogy mi a betegség katalizátora. Talán lehetne az, hogy Solomon meleg, és emiatt nem bír megmaradni emberek között, mert fél, mit gondolnak róla. De ha ez így lenne, nem vállalná fel nyíltan a családja és az újdonsült barátai előtt. Hiányoltam a kiváltó okokat.

Jó pont, hogy Whaley nem próbálta meg nevetségesen idealizálni az agorafóbia és a pánikbetegség problémáját. Általában a hasonló könyvekben, ha jön az első szerelem vagy a főszereplő találkozik valakivel, aki óriási benyomást gyakorol rá, a mentális betegsége egy szempillantás alatt felszívódik. De ez a valóságban nincs így. És ebben a történetben sem. Sol nem gyógyul meg csak azért, mert barátai lettek. Whaley valóságosan ábrázolja a pánikrohamok nyomasztó eluralkodását, és a házból kilépés miatti félelmet. Kívülről nevetségesnek tűnhet ez a viselkedés, de a történet Sol karaktere révén segít jobban megérteni, hogy milyen érzés lehet azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek. Gondolhatnánk, hogy a könyv végére előrelépés történik Sol „ügyében”, de mivel ebbe évek munkáját kell feccölni, ez nem történik meg, és emiatt elveszik a könyv üzenete.

De ez valószínűleg tudatosan van így, specifikus céllal, hogy se előzmény, se végkimenetel, és ez egyediséget kölcsönöz a regénynek. Akit ez nem zavar különösebben, annak nem lesz hiányérzete.

A szülők miatt méltatlankodva csóváltam a fejem. Struccpolitikát folytatnak, Sol betegségét kezeletlenül hagyják. A fiú nem szed gyógyszert, nem jár pszichoterápiára, nem sportol, nem csinál semmit annak érdekében, hogy gyógyuljon. Élik a saját kis életüket, randizni járnak, amikor a gyerekük három éve a négy fal között rekedt, mindennap meg kell küzdenie a rohamaival, és ignorálják, hogy a pánikrohamok milyen egészségügyi károsodást okozhatnak Solban. (Bár a tünetei valódi szervi kárral nem járnak, csak borzasztó érzésként éli meg, ám hosszútávon a testre gyakorolt folyamatos stressz már igen.) A történetben viszont jófejnek vannak feltüntetve, akik lazán fogadják, ahogy a fiúk coming outol nekik. Olvastam egy interjút Whaley-vel, amiben azt mesélte, hogy direkt írt normális szülőket Solnak, mert a legtöbb YA regényben a szülők defektesek vagy csak kellékek. Bevallom, ezen megdöbbentem, mert mondhatjuk azt, hogy milyen jó, hogy tiszteletben tartják Sol arra vonatkozó igényét, hogy ne kelljen szenvednie a kinti világban, de az előbb említett okok miatt bátran kijelenthetjük, hogy ez felelősségteljes szülőnél nem így működik.  

Kapunk még egy furcsa szerelmi háromszöget is. Ez igazából nem definiálható klasszikus idegőrlős háromszögnek, szerencsére a könyv inkább a barátságra helyezi a hangsúlyt, semmint a romantikára, úgyhogy ez senkit se ijesszen meg. A Sol és Clarke közötti interakciók jópofák és szórakoztatóak, Lisa vergődése pedig már-már komikumba hajlik.

Összességében ez egy korrekt regény, ami betekintést enged bizonyos mentális betegségekbe, és mindezt jó stílusban teszi. A néhol hiteltelen ábrázolások, mint Sol személyisége vagy a szülők viselkedése viszont annyira zavart, hogy nem lett kedvenc.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dial Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256