Egy rész a célig!

Néha utálok sorozatokat olvasni. Persze egyrészt tök jó, hogy elnyújtják az élményt, tovább kalandozhatok ugyanabban a világban, belekukkanthatok a kedvelt szereplők életébe. De másrészt nyűg. Mert ha befejezek egy kötetet, számolgatom, hogy még hány van vissza a végéig. Mindig olyan soknak tűnik. És az esetek többségében úgy járok, hogy nem tetszik a sztori zárása, ami lássuk be, nagyon nem oké.

Ebben a posztban azokat a könyveket szeretném átvenni, ahol egyetlen könyv választ el a céltól. Olyan jó érzés – még ha a nem oké lezárás játszik is –, mikor befejez az ember egy sorozatot, mintha valami óriási eredményt ért volna el, mittudomén meghódította a Marsot. Na jó, ez talán kicsit túlzó hasonlat, de értitek a lényeget. 

Az a szerencse, hogy szemrebbenés nélkül kaszálok sorozatokat az első kötet után. Ha nem tetszik, hát nem tetszik, nem akarok arra várni, hogy később jobb lesz – kivéve ha egy olyan világban játszódik, vagy valami olyan elem van a sztoriban, ami miatt muszáj, mert az a része nagyon érdekel. Második-harmadik résznél akkor szoktam dobni a könyvet, hogy ha a halálba idegesít vagy tetszettek a korábbiak, de az idő múlásával érdektelenné válik, utóbbi eset is elég gyakori.

Talán, ha szép listába rendezem, és ejtek róluk egy-két szót, akkor végre nekiállok ezeknek a könyveknek, amiknek egy részéhez semmi kedvem, de vannak olyanok, amiket tényleg szeretnék a közeljövőben olvasni.

Most éppen a Severt olvasom Lauren DeStefanótól – ez ihlette a posztot –, és nem sietem el a trilógia bekebelezését. Három évre osztottam be, mintha csak megjelenés szerint olvasnám. Nem tudatosan történt, egyszerűen olyan depresszív ez a történet, hogy muszáj volt kipihennem a részeket. A harmadik részt is tovább halogattam volna, ám a minap jött egy hirtelen impulzus, hogy most megérett az idő rá, és a kedvem éppen megfelelő volt. Sajnos már most nyilvánvaló, hogy csalódás lesz ez a sorozat, mert annyira nem történik benne semmi.

Christopher Paolini: Örökség

Idén az Alexandra 60%-os akciójában megvettem Az örökség-tetralógia befejező kötetét, ha már az első három rész a polcomon ücsörög. Ezer éve, azaz 2007-ben olvastam el az Eragont, még a kollégiumi szobatársam cipelte el a második kötettel együtt, aztán kb. 3 nap alatt ledaráltam őket. Emlékszem, még bűntudatom is volt, hogy elhozta nekem, és ilyen hamar vihette vissza. Két év múlva saját példányokra tettem szert, és újraolvastam, és másodszorra is imádtam őket, majd 2011-ben került sor a 3. részre, ami az utolsó 100 oldalt eltekintve csalódást okozott. Azóta eltelt 5 év, és már semmire sem emlékszem a 3. részből, meg az egészből is csak ez meg az dereng (valószínűleg nem ártana legalább a filmet újranézni). Több száz könyvön túl vagyok azóta, úgyhogy ki tudja, most már hogyan fogom megítélni az Örökséget. Idén már biztosan nem veszem kézbe a könyvet, úgyhogy a 10 éves évforduló meglesz, ami de durva már, vén banyának érzem magam.

Alma Katsu: A szakadék

A Halhatatlan egy csodálatosan depresszív regény a viszonzatlan szerelemről, amit imádtam. A Megtorlást 2,5 évvel ezelőtt egy felesleges folytatásnak találtam, amit a stílusa és a hangulata adott el, de elődjének nyomába sem érhetett.. Riszpekt az Agavének, hogy a bevételi mínusz ellenére olvasói nyomásra bepróbálkozott a harmadik résszel (angolul valószínűleg nem olvastam volna el), de azóta sokan megbánták ezt a kérést. Az olvasott véleményekből kikristályosodik, hogy a leggyengébb kötetről van szó. Bevallom, eléggé tartok tőle, bár biztos vagyok benne, hogy a stílus ezúttal is képes lesz felhúzni a történetet.

Amie Kaufman – Meagan Spooner: Their Fractured Light

Ez tipikusan az a történet, amit a világ adott el, és bár a karakterek cserélődnek, a történet összefüggést mutat. De valahogy mégsem érzem a késztetést, hogy rohanjak olvasni. Ez már a második résszel is így volt. Hiába olvastam az elsőt friss megjelenésként, a másodikra csak nem sokkal a befejezés megjelenése előtt került sor. Hogy erre mikor fog? Ez egy olyan kérdés, amire jelen pillanatban nem tudom a választ.

Graeme Simsion: Rosie update

A Rosie projektet imádtam, olyan izgalmas volt egy aspergeres szemén keresztül szemügyre venni a dolgokat. A folytatásról viszont nem zengenek ódákat, és ez egyelőre elvette a kedvem attól, hogy belekezdjek. Sokak szerint nem is érdemes megpróbálkozni vele. Még nem döntöttem el, hogy hagyom, hogy lerombolja az első könyv élményét, vagy sem, hiszen történettől függetlenül továbbra is Don észjárása a lényeg.

Stephanie Perkins: Isla And The Happily Ever After

Ezt azért tartogattam, hogy megvárom a magyar megjelenést, ha már az első két kötetet is magyarul olvastam. Erre nem kiderült, hogy az a fordító, akivel kapcsolatban megfogadtam, hogy soha többé egyetlen munkáját sem szenvedem végig? Mondjuk nem annyira meglepő, mert a második részt is ő fordította – nem csoda, hogy olyan lett, amilyen, pedig az első rész nyelvileg is nagyon rendben volt –, csak ez akkoriban nem tudatosult bennem. Azt mondják, hogy jobb, mint Lola története, úgyhogy nagyon várom már.

Maria Dahvana Headley: Aerie

A Magoniát elsősorban a világfelépítése miatt szerettem, ezért nem volt kérdés, hogy benevezek a folytatásra, pláne, hogy az egész sorozat csak két kötetből áll. Ha lett volna eszem, nem olvasok kritikákat előtte, mert állítólag a karakterek végigrinyálják a fél könyvet, erről meg mégis ki szeret olvasni? Nem azért olvasunk, hogy a világ rinyálása elől elmeneküljünk?

Amy Kathleen Ryan: Láng

Ez egy kiváló, ötcsillagos YA sorozat, amit semmiképpen sem szeretnék sokáig elhúzni. Csak azért nem végeztem ki instant, mert még hiányzott a harmadik rész, de már megoldódott ez a probléma. Még várok egy kicsit (most megint inkább angolul olvasós funkcióban működöm), de aztán rohanok, hogy megtudjam, mi lesz Kieranék sorsa.

Meg Cabot: The Boy is Back

Nemrég futottam össze a Goodreadsen ezzel a könyvvel, és jöttem rá, hogy ez egy sorozat, aminek első két részét olvastam már – fordított sorrendben. A héten megvolt a 3. rész is, úgyhogy jöhet a következő, mert élvezem ezt a formátumot és a könnyed történetvezetést, plusz biztosan jót tett az a pár év kihagyás és írói fejlődés, amik miatt egy sokkal profibb könyv láthatott napvilágot. Egyáltalán ez befejező rész? Én most annak veszem, de simán jöhet még több kötet.

Hacsak nem felejtettem ki valamit, akkor 9 könyvvel növelhetném a befejezett sorozataim számát, ami jelenleg 45-nél tart, és az már 54 lenne, ami egy sokkal impozánsabb szám, nemde? Mennyivel fennhéjázóbb lenne azt mondani, ha valaki megkérdezné, hogy én már 54 sorozatot elolvastam! (Nem mintha valaki ilyesmiről faggatna).

Ezeket leszámítva még azok vannak, amik jövőre érkeznek: (A Nowhere Near You kérdőjeles, hogy zárókötet-e.)