Lehet keresni az okokat, a felelőst, lehet dobálózni a mi lett volna ha kérdésekkel, de egy ilyen balesetre semmilyen magyarázat nincs. Nem azért történt, mert nem hozták előrébb a futamot, vagy mert azonnal be kellett volna küldeni a Safety Cart. Nem lehet minden pitiáner ügyért SC-zni, mert akkor nem lenne verseny. Esős körülmények között mindig fennáll az esélye, hogy a versenyző megcsúszik egy olyan helyen, ahol nem számít rá, és nem tud mit tenni ellene, mint ahogy száraz pályán is akármikor tönkremehet egy alkatrész, ami miatt tehetetlenül várja az autóban ülve, hol és hogyan fog megállni. Egyszerűen vannak olyan helyzetek, amiket nem lehet elkerülni.
Ez az incidens véletlenek egész sorozatán múlott: a Marussia véletlen pont oda csapódott, ahol Sutil autóját mentették, véletlen pont akkor tolatott oda a traktor, mikor a kicsúszás megtörtént. Csak pár másodperc kellett volna ahhoz, hogy elkerülhető legyen az ütközet, és sokkal kisebb károkkal végződjön (legalábbis azt gondolom, megúszhatta volna teljesen, ha beesik a "lyukba"). Pár másodperccel később viszont teljesen telibe trafálta volna a traktort. Bármennyire is biztonságosnak hisszük az F1-et, sosem lesz az, mint ahogy az élet sem az, csak illúzióba ringatjuk magunkat. Az ilyen esetek pontosan megmutatják, hogy az illúzióba kapaszkodunk, amiről egyszercsak lehull a lepel, hogy feltáruljon előttünk a kegyetlen valóság. Balesetek mindig is voltak, és mindig is lesznek, csak nem olyan gyakori időközönként, mint egykoron.
Egyetlen versenyzőnek sem kívánom, hogy ilyesmi történjen, de az én nézőpontomból az a legiszonyatosabb az egészben, hogy Jules Bianchi az egyik kedvencem. Az embernek akarva-akaratlanul mindig lesz egy vagy több olyan kedvence, akinek őszinte szívvel szurkol, magára ölti a csapatruházatát, és bármi történik, a pilótája mellett áll, és nekem Jules Bianchi ilyen. Persze mindig vannak az embernek kedveltjei a mezőnyben, de azok nem egyenértékűek az abszolút kedvenccel, és nekem Felipe Massa mellett ő a másik nagy favoritom. Igen, a „legnevetségesebb” az egész történetben, hogy egyszer ugyanez már megtörtént velem Massával kapcsolatban 2009-ben. Még mindig fáj, ha visszagondolok arra, amin keresztülment Ő, és miatta én is akkoriban (ráadásul fanoldalt is működtettem), azokra a kínkeserves órákra, napokra, mikor attól rettegtem, hogy meghal, aztán a hónapokra, mikor azt hittem, sosem épül fel teljesen. De átvészeltük azt az időszakot, és minden jóra fordult.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt még egyszer át kell élnem. Rosszul vagyok az egésztől, gyomorgörcsben töltöm az azóta eltelt napokat, a sírás kerülget. Az egész különösen azért fájó pont nekem, mert Jules-t 21 éves kora óta támogatom rajongóként. Végigkísértem a karrierje különböző állomásait, a különböző sorozatokban elért eredményeit, és ahogy feljebb és feljebb küzdötte magát a ranglétrán, és sikereket ért el, azokat a sikereket kicsit én is magaménak éreztem, és örültem, hogy egyre inkább azon van, hogy megvalósítsa az álmait. Ő volt az, aki megszerettette velem a régóta gyűlölt francia nyelvet, és motivált arra, hogy franciául tanuljak. 2011-ben kinn ültem a Hungaroringen és szorítottam neki a GP2-s versenyén. Ez egészen újszerű élmény volt számomra, mert korábban még sosem követtem így egy versenyzőt fiatal korától kezdve, mindig az F1-ben ismertem meg őket. Biztos voltam benne, hogy egy szép napon a Ferrarinál köt ki, és most ennek úgy néz ki örökre vége, és én nem hiszem el, hogy ezzel a 25 éves, kedves, mosolygós sráccal ezt műveli az élet.
De nem ez most az elsődleges, hanem az, hogy túlélje. Már az szerencse a vérfagyasztó felvételt látva, hogy egyáltalán egyben maradt, és nem halt szörnyet ott helyben, de hogy ebből mi lesz, azt el nem tudom képzelni. Állandóan párhuzamot vonok Michael Schumacherrel (aki meg a gyerekkori kedvencem, mi ez, ha nem átok?), aki egy kő miatt volt fél évig kómában, és még mindig kérdéses, hogy egyáltalán ép ember lesz. És az csak egy kő volt, nem pedig egy többtonnás fémszörny, ami megemelkedett a becsapódástól, és olyan erővisszahatást váltott ki, amit az emberi szervezet elviselni nem képes.
Félek, rettegek, reszketek, hogy mi lesz Jules-lel. A várakozáson kívül nem tehetek semmit, csak reménykedem, és imádkozom egy magasabb erőhöz, hogy kegyelmezzen meg ennek a fiatal francia srácnak. Már a karrierje sem számít, csak legyen egészséges, mert nem ezt érdemli. Kezdetnek nagyon örülnék már, ha annyi biztató jelet kapnánk, hogy az állapota nem kritikus. Csak ennyit kérek egyelőre, nem többet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése