Nem, nem jobb. Régen lenézték azokat, akik képregényeket bújtak. Akkor, ha most tömegesen minden tini képregényekért fog rajongani (például a Marvel hatásból kiindulva), akkor azokat is kötelező olvasmánnyá teszik?
Laura az égvilágon semmilyen értéket nem közvetít a könyveivel. Próbál az olvasóiba sulykolni pár személyes gondolatot – ezt sem a karakter személyén keresztül, hanem a szerző szól ki az olvasójához –, mégis önellentmondásba kerül saját magával, lásd Facebook használat. Folyamatosan annak helytelenségét szajkózza, a karakterei viszont a Facebookon élik az életüket. Hogy is van ez? Laura rájött a tökéletesen eladható regény receptjére: minek ide értékközvetítés vagy burkolt tan, menjünk az igénytelenségre és a netfüggőségre, és a tévében futó IQ csökkentő tévéműsorok szöveges változatával traktáljuk a tiniket, hogy keressünk egy zsák pénz. (Persze fogalmam sincs, mennyit keres, de biztosan nem olyan szerény összeget, mint a nem agyonsztárolt hazai szerzők.)
És a tinik beveszik, és sokadszorra is bejön nekik a bevált recept, nem számít, hogy mindegyik könyve UGYANOLYAN. Ugyanolyan felszínes karakterekkel, ugyanolyan semmitmondó történettel, ugyanolyan „humorral”. És ez elsőre, a Szent Johanna Gimiben tényleg újszerűen hatott, tényleg vicces volt, tényleg faltam a sorokat. Ott még félre tudtam tenni ezt a sekélyességet, és elvonatkoztatni attól, hogy mennyire nem realista, mert a poénok megfogtak és elszórakoztattak… aztán 10 könyvvel később mindez önismétlővé, unalmassá és fárasztó vált.
Mert ha lecsupaszítjuk az egészet, akkor mi marad, ami élvezhetővé tehetné a Leiner könyveket? A humor. Csakhogy a humorban is újítani kell, nem maradhat a végtelenségig ugyanolyan, mert ha az marad, egy idő után már nem vicces lesz, hanem olyan igazi facepalm-effektust vált ki. És a Bábel után az Akkor szakítsunk is így járt. Humort már egyáltalán nem tartalmazott, nem vigyorogtam rajta, nevetés egyszer sem szakadt fel belőlem, leginkább csak fogtam a fejemet, és kérdeztem magamtól, hogy mi ez a rettenet.
A történet rém egyszerű: Lia és Norbi szakítottak karácsonykor, és Lia, aki szétbőgte a fejét, és totál befordult, megtudja, hogy Norbit abszolút nem viselte meg a kapcsolatuk elvesztése, így hát úgy dönt, nem mutatja meg neki, hogy ő viszont teljes letargiába süllyedt. Tervet forral, hogy Szánkó szilveszteri bulijában az új pasijával jelenik meg, ám a partira nem olyan könnyű eljutni, és Liával, Norbival, a barátaikkal; Esztivel és Csabival, illetve Lia bátyjával; Szilkóval számos kalamajka történik a buli felé menet.
Őszintén szólva már az rosszul hangzott, hogy az egész könyv egy este alatt játszódik, ez előrevetítette, hogy az egész idióta párbeszédekből áll majd, és igazam is lett. Ha négy év alatt nem sikerült az SZJG-ben karakterfejlődést bemutatni több ezer oldalszám intervallumában, akkor el lehet képzelni, hogy egy este alatt mennyire lehet mindezt kivitelezni. Oké, vannak benne visszatekintések, ami jobban kidomborítja egy-két karakter „jellemét”, de ezt leszámítva szokásosan random egymásra van dobálva pár viccesnek szánt jelenet, amiket poénosnak vélt beszólásokkal tűzdeltek meg.
Kezdjük a nevekkel. Annyira fantasztikus lenne, ha mellőznénk ezeket a nevetséges trendibendi neveket, amiktől feláll a szőr a hátamon. Mégis ki a jó halált hívnak Szánkónak vagy Szilkónak? És senkit nem zavart, hogy mennyire hasonló a két név csengése? Vagy a trendibendi nevek hiányában nem lesz elég menő a könyv, és nem cuppannak rá a trendibendiségre nyáladzó kislányok?
Laura nem tud új karaktereket alkotni, így hát megkaptuk Reni 3.0-t és Cortez 3.0-t is. Megkaptuk az idegesítően felbukkanó karaktert Ákos személyében, és a fölöslegesen jelenlévőt, aki Miklós volt. Emlékszünk a Bábelben a punkra, akinek a nevét sem tudták, de állandóan együtt „buliztak”? Szilkó hasonló stílust képviselt, mint Kolos vagy Arnold, bár sokat róla sem tudtunk meg azon kívül, hogy filozófiát hallgat, és lélegzése minden pillanatában Nietzschét olvas – igen, még szilveszterkor is. Felesleges mondanom, de azért tessék: egyik karakter sem került hozzám, hiszen egyiket sem ismertem meg közelebbről, mindegyik üresfejű papírmasé figura. Ráadásul nem tudom, miért menő főhősnek berakni egy ostoba tyúkot, akinek tényleg azon kell gondolkodnia, hogy a Vörösmarty téren milyen szobor áll. 17 évesen ennyire hülyének lenni inkább szégyenteljes, és egyáltalán nem vicces. De legalább majd a buta lányok jót vihorásznak azon, hogy ez milyen poén. Ha-ha. Pár sorral feljebb írtam, hogy Reni 3.0 és Cortez 3.0 a szerelmi párosunk – egyszerre emlékeztnek az SZJG álompárjára, ugyanakkor külön-külön Norbi megfeleltethető Corteznek, Lia viszont teljesen más jellem, távolról sem közelíti meg Reni szerénységét, inkább a Bábeles Zsófira hajazott.
A kiindulópont ígéretesnek tűnt: Lia be akarja bizonyítani a volt barátjának, hogy őt sem viselte meg a szakítást, és a féltékennyé tevési hadjárata szülhetett volna vicces szituációkat. Csakhogy főhősünk egy olyan nőszemély, akit csak gyűlölni lehet. Buta, sekélyes, a viselkedése egy óvodáséval vetekszik. És ezt megkoronázza, mikor végül lehull a lepel a szakítás okáról, amit tűkön ülve várnánk, hogy aztán kapjunk egy jó nagy büdös pontyot az arcunkba. Ez az ok? Így zajlik egy szakítás? És addig nem is valós, míg a Facebookon ki nem lesz írva?
A párkapcsolatok szembeállítása rettenetes: egyrészt van nekünk Lia és Norbi veszekedésektől terhes kapcsolata, és ellentétes pólusként Eszti és Csabi álompárosa. Lia és Norbi állandóan civakodnak, egymás fejét húzzák, nem tudnak megegyezni semmiben, és szerintük az igaz szerelem azon alapszik, hogy tudják egymás Facebook jelszavát, és a másik nevében írogatnak. Sokkolva olvastam ezeket a sorokat, remélem ezen felbuzdulva jó pár tini azonosul ennek helyességével, csak mert Laura azt mondja. Ez nagyon nem normális dolog! Miért kéne a párunknak megadni a személyes profilunkhoz kötődő belépési engedélyt, és ugyan már, miért lenne vicces, ha a másik a nevünkben trollkodik? És hogy ezt tanárok, szülők, ismerősök mind látják? Komoly probléma, hogy ez a gondolatsor megszülethetett. Arról már hadd ne beszéljek, hogy egy örökös vitákon alapuló kapcsolatot hogy lehet egészségesnek és boldognak beállítani, mert nagyon nem az. Eszti és Csabi viszont olyan idilli páros, hogy kézzel készített ajándékokat adnak egymásnak, soha nincs nézeteltérésük, és együtt eszik a sült krumplit (nekem meg hánynom kell). Megint csak teljesen szélsőséges helyzet áll fenn, és nem kell hozzá sok spiritusz, hogy kilogikázzuk, mi lesz itt ebből.
Lia csodálatosan undorító jelleme ebben a helyzetben mutatkozik meg a legjobban: egy apró botlás miatt elítéli a barátnőjét, Esztit, és beállítja, hogy ő, szegény Liácska volt végig a kiszolgáltatott áldozat, és konkrétan a barátság is megszakad ezzel. Érthetetlenül álltam az egész megnyilvánulás előtt, hiszen a könyv azzal indított, hogy Lia és Eszti legjobb barátnők, Lia neki sírja el búját-baját, aztán sikerül teljesen kifacsarni az egészet. Lia nem normális, az már biztos, főleg, hogy Eszti vétke még csak nem is ellene irányult. Igazából ezzel az egész kapcsolati szembeállítással azt a tanulságot akarja mondani a könyv, hogy nem a látszat a lényeg, és nem attól lesz egy kapcsolat tökéletes, ahogy a kívülállóknak megmutatkozik. De kérem szépen, ez mi volt? Ezt nem így kell!
A cselekmény mozgatórugója a buli, amire sosem sikerül odaérni, mert mindig közbejön valami. Ez is hangzatos, de egy idő után kifejezetten erőltetett, és a visszatérő „poénfaktorok” rém unalmasak. Ezredszerre Ákos felbukkanása és megszivatása egyáltalán nem volt vicces – elsőre sem –, és a Youtube sminktutorialtól is frászt kaptam. Ezt a jelenséget a korábbi Leiner könyvekben is tapasztaltam, és jó lenne, ha ezzel egy szerkesztő kezdene valamit, mert az agyoncsépelt és agyonismételt poén az nem poén.
Történet? Hol? Megérem egyszer, hogy lesz Laura valamelyik
könyvében történet? Mert ha legalább a karakterfejlődés lendítené előre a
történetet, de ahhoz kellenének épkézláb karakterek, akiknek van agyuk. A
konfliktusok teljesen random történnek, és a „történetvezetés” is nevetséges,
ahogy az egyik dolgot teljesen kifordítja, és mást csinál belőle. De ehhez
iszonyatos nagy tehetséggel rendelkezik, emlékszünk csak Reni nyakatekert
jövőképére vagy Arnold személyének csúfos degradálására?
Már ott kiakadtam, hogy a könyv azzal nyitott és ecsetelte oldalakon át, hogy Lia hogyan Facebookozik, annyira nagyon izgalmas, komolyan mondom. Aztán meg Norbi semmi mást nem csinál, amikor együtt töltia szilvesztert a barátaival, hogy folyamatosan a telefonját nyomkodja. Ja, tudom, hogy a mai tinik ezt csinálják, de ez akkor is parasztság a másikkal szemben, de legalább ők megerősítésként azt olvassák, hogy ez milyen menő. Meg úgy általában is olyan viselkedést állít be helyesnek, hogy dinnye méretű tágult a szemem. Mekiben kajával dobálózni, moziban végigpofázni a filmet, amiért mások pénzt adnak ki azért, hogy nyugodtan megnézhessék, tényleg annyira menő! De legalább bővült a szókincs, itt mindenki dögözi a másikat…
Egy valami tetszett a könyvben: Channing Tatum emlegetése. Mondjuk vicces ez sem volt, mert Laura a Twitteren is állandóan ilyeneket ír, csak George Clooneyval.
Ha nem olvastatok Laurától, és elmúltatok 14 évesek, a Szent Johanna Gimit vegyétek a kezetekbe, ezt felesleges. Ha 14 év alattiak vagytok, elképzelhető, hogy tetszeni fog. Én még fontolóra veszem, hogy elolvasom-e az új sorozatát, mert elmúlt már minden reményem, hogy a csökkenő színvonal tendenciája megfordul.
Értékelés: 1,5/5
Már ott kiakadtam, hogy a könyv azzal nyitott és ecsetelte oldalakon át, hogy Lia hogyan Facebookozik, annyira nagyon izgalmas, komolyan mondom. Aztán meg Norbi semmi mást nem csinál, amikor együtt töltia szilvesztert a barátaival, hogy folyamatosan a telefonját nyomkodja. Ja, tudom, hogy a mai tinik ezt csinálják, de ez akkor is parasztság a másikkal szemben, de legalább ők megerősítésként azt olvassák, hogy ez milyen menő. Meg úgy általában is olyan viselkedést állít be helyesnek, hogy dinnye méretű tágult a szemem. Mekiben kajával dobálózni, moziban végigpofázni a filmet, amiért mások pénzt adnak ki azért, hogy nyugodtan megnézhessék, tényleg annyira menő! De legalább bővült a szókincs, itt mindenki dögözi a másikat…
Egy valami tetszett a könyvben: Channing Tatum emlegetése. Mondjuk vicces ez sem volt, mert Laura a Twitteren is állandóan ilyeneket ír, csak George Clooneyval.
Ha nem olvastatok Laurától, és elmúltatok 14 évesek, a Szent Johanna Gimit vegyétek a kezetekbe, ezt felesleges. Ha 14 év alattiak vagytok, elképzelhető, hogy tetszeni fog. Én még fontolóra veszem, hogy elolvasom-e az új sorozatát, mert elmúlt már minden reményem, hogy a csökkenő színvonal tendenciája megfordul.
Értékelés: 1,5/5
Borító: 4/5
Kiadó: Gabo
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 336
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése