2014-es téli leltár

Hála Istennek, vége a télnek. Régen a kedvenc évszakom volt, hó, hangulat, karácsony, szülinap csodája, de manapság egyik sem okoz túlzott örömet (főleg az utóbbi nem, kétségbeesetten kapaszkodom a fiatalságomba, de mindhiába). A lelkem akkor nyugodna meg végre, ha az idő is a tavaszt tükrözné, és lehet velem vitatkozni, hogy így van, de jó lenne már, ha 20 fok közelében járnánk, hogy magamba szívjak egy kis meleget, ami ki is tart.

Szánom-bánom, hogy kissé megkésve hozom a téli olvasmánylistát (úgyse érdekel senkit), de még mindig felolvadós állapotban leledzem, hiába csodáltam meg a hóvirágokat.

A december roppant szánalmasra sikeredett, ugyanis egy, ismétlem egy darab könyvet olvastam, azt is közvetlen az új év előtt. Az a helyzet, hogy minden energiámat egy személyes projektre fordítottam, ami rajtam kívül senkinek nem jelent semmit, de engem boldogsággal töltött el a tudat, hogy végre megtettem. Nem csak álmodoztam, hanem valóra váltottam, és ez olyan jóleső érzés volt. Persze mások hozzám képest az ilyesmiben jóval előrébb tartanak, de a nulla önbizalmammal lassabb tempóban járok az élet rögös útjain. Na de nem terem el a lényegről a szót. Tehát a Hex Hall-lal búcsúztattam az évet, és meg kell mondjam, a választásom telitalálat volt. Akkoriban pont egy ilyen mókás, kacagtató könyvre volt szükségem, és csak dicsérni tudom, és ajánlgatni mindenkinek.

Januárban megállás nélkül folytattam a sorozatot: kivégeztem a második részét, ami nem ért fel az elsőhöz, de jó volt.
Folytattam 2014 legjobb könyvét is; a Szörnyeteg úr éppen olyan fantasztikus élményt nyújtott, mint elődje. A harmadik rész még mindig várat magára, de lassan ideje, hogy sorra kerüljön.
Ezután az Earth & Sky következett, merthogy ufók meg időutazás, amiket külön-külön is imádok, így egyben tömör gyönyörnek hangzott... hát nem lett az.
Ezt a Nil című ironikusan csodálatos remekmű követte, amiről egy csodaszép oltásokkal teli kritikát is rittyentettem. Annyira felcseszte az agyam, hogy valahol le kellett vezetni.
Két rossz könyv után éppen ideje volt valami jónak, és ezt az All The Bright Places szállította, ami lenyűgöző, szívettépő történet egy fiúról és egy lányról. Nemsokára film is készül belőle, kíváncsian várom, de valahogy nem hiszem, hogy vissza tudja adni ugyanazt az élményt, amit a könyv. (Aztán eszembe jut a Csillagainkban a hiba, és elkezdek kételkedni, mert igenis vannak kivételek.)
Colleen Hoovertől már régóta szerettem volna olvasni, és a Szívcsapással már régóta szemeztem a goodreadsen (tanár-diák szerelem, a kedvencem!), a gépemen csücsül angolul egynéhány éve, de csak most jutottam el az olvasásáig. Hát, a végeredmény az lett, hogy nem akarok többet a szerzőtől olvasni.
A Nyitótáncot anno még az Aranymosáson szúrtam ki, és azonnal beleszerettem a stílusába; egy aranyos, jó humorú ifjúsági történetet kaptam, ami egy picit hajaz az SZJG-re, de annál mérföldekkel jobb.
Ezt egy újabb agyonhypeolt könyv, az Egyszeregy követte, amit azóta sem tudok hova tenni. Számomra félelmetesen nem ugyanazt az üzenetet hordozza, mint mindenki másnak, és elképesztően rossz könyv volt minden szempontból. Ennek az értékelésénél is elborultam némelyest (ez leginkább akkor fordul elő, ha egy könyv irtózatosan felhúz.)
Az Egyszeregy után rákészülve az egyik kedvenc sorozatom következő kötetére, annak egyik kiegészítő novelláját olvastam el, a Betrayedet, ami éppen annyi élményt nyújtott, amennyire egy ilyen rövid kis iromány képes.

Februárban elsőként A legyek urát vettem kezembe, amire már kíváncsi voltam egy ideje. Nem volt rossz, de nem tudott megfelelni az elvárásaimnak, bár ez elsősorban nem a könyv hibája, hanem a hírverésé, ami övezi. Brutális meg sokkoló. Hát annyira nem.
A Hex Hall harmadik részét eltoltam, nem akartam azonnal ledarálni az egész sorozatot, hogy nyújtsam az élményt. Fordítás hiányában angolul láttam hozzá a Spell Boundhoz.  Sajnos a színvonal kötetről kötetre romlott, a harmadik részre érte el mélypontját, ami sajnálatos, ha sorozatzáróról beszélünk. Sajnos nem tudtam vele mit kezdeni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a szerző elrontotta az arányokat, és egész egyszerűen az egész könyvet elhülyülte.
A My Heart And Other Blackholes kellemesen depresszív regény debütáló szerzőtől újszerű alapötlettel, fizikával példálózva (utálom a fizikát, de itt érdeklődve olvastam a fejtegetéseket). Nagyon tetszett ez a történet, és ismét rájöttem, hogy nem szabad megtagadni az esélyt elsőkönyvesektől, ők is ugyanúgy alkothatnak maradandót, mint a tapasztaltabbak. Csak valahogy bennünk él ez az előítélet, nem tudom, miért.
Ezután szomorúsággal töltött el, ahogy az egyik kedvenc sorozatom, a Gravity végetért. A trilógia zárása, a Collide annyira rossz volt, fölösleges jelenetekkel, ismétlésekkel, értelmetlen halálesetekkel, banális lezárással, hogy nem értem, mi történt, és azóta sem tudom megemészteni.
Sajnos a másik kedvenc sorozatom harmadik része, a Reborn is ugyanilyen gyerekbetegségektől szenvedett, de azt már áttolom tavaszra, mert nagy részét akkor olvastam.

Befejezett sorozatok: Hex Hall, Gravity
Elkezdett sorozatok: Hex Hall,  Earth & Sky, Nil, Szívcsapás, Nyitótánc, Egyszeregy
Legjobb könyvek: Hex Hall, Démonüveg, Szörnyeteg úr, All The Bright Places, Nyitótánc, Betrayed, My Heart And Other Black Holes,
Legrosszabb könyvek: Earth & Sky, Nil, Szívcsapás, Egyszeregy
Legnagyobb csalódás: Spell Bound, Collide

Összesen 14 darab könyvet olvastam, ebből 2 sorozatzáró, 6 új sorozat nyitókötete (1-et ledaráltam, 1-et talán folytatok, 4 kasza). 7 könyv angol, 7 magyar, tehát fele-fele, ami szuper.