A Helyőrség legérdekesebb része az új társadalmi berendezkedés és a szereplők viszonya hozzá, végigkövetni, hogyan illeszkednek be egy olyan közösségbe, ami teljesen más szabályok szerint működik, mint amik eddig meghatározták az életüket és a cselekedeteiket. Ann Aguirre vallási megközelítéssel teremtette meg Megváltást, ahol az emberek a hitben, Isten jó szándékában keresik a feloldozást a bűneikért, amit elődeik elkövettek. Valahol furcsa belegondolni, hogy egy modern ember önként választja azt, hogy feladja az önállóságát, és alárendeli magát egy a fejében formált elképzelésnek abban bízva, hogy az majd mindent megold. Vegyük csak a nőket. Hosszú időbe telt, míg kivívták a függetlenségüket a férfiakkal szemben, Megváltás első lakói viszont belementek abba, hogy ismét alacsonyrendűnek tüntessék fel magukat az erősebb nemmel szemben. Mert attól aztán huss, eltűnnek a korcsok, az élet kivirágzik és minden csodálatos lesz. A vallási fanatizmus számomra felfoghatatlan fogalom. Így hát ebben a könyvben Megváltás hierarchiája is megemészthetetlen.
Pikk, aki az enklávé védelmére tette fel az életét, belecsöppen ebbe a világba, és képtelen arra, hogy alkalmazkodjon. Rajta kívül Kószának sem tetszik ez a tétlenség, míg látszólag Teagan és Fakó örülnek az ittlétnek. A nőknek az a dolga, hogy a házimunkát végezzék, mossák a szennyest az urukra, főzzenek, varrjanak, engedelmeskedjenek. Még nadrágot sem viselhetnek, ha a szoknyájukat feljebb húzzák, az szégyenletes tevékenység, tisztára, mint a középkorban. Ez már csak azért is kissé érthetetlen, mert a folyamatos veszélynek kitéve a nők önként választották azt, hogy meggyengítik magukat, és a homokba dugják a fejüket. Vajon a férfiak miért hagyták ezt? Tudom, a hit erősebb, mint a józan ész.
Ami még kiábrándítóbb Megváltás helyzetével kapcsolatban, ahogy a lakók beleringatták magukat ebbe az álomvilágba, amibe az életük beszűkült. Pikk jelenléte rávilágít arra, hogy az emberek mennyire nem veszik komolyan a helyzetüket, a biztonság illúziójának áldozatául estek. Azt már megállapítottuk, hogy a nők milyen gyengék, de az érem másik oldala, hogy mellette a férfiak is puhányok. Nem harcosok, nem képzik magukat, nem úgy állnak hozzá az egészhez, hogy az életük forog kockán, ahogy Pikk teszi.
Tehát Pikk a makrancosságával felborzolja a kedélyeket a kolóniában, a nők kígyót-békát kiáltanak rá. Érdekes aspektusa a regények, hogy míg a férfiak egy része befogadja őt, addig a nők kényelmes megoldásként a saját szemhunyásuk helyett Pikket átkozzák a történtekért azzal érvelve, hogy Istent kiakasztotta a lázadás, amit Pikk a női feladatkörök ellen folytat. Persze a férfiak közül is vannak olyanok, akik örömmel nézik le a nőket. Ismét előkerül a nemi erőszak, ami Pikkel kapcsolatban is felvetődik, így akarják neki bizonyítani, hogy hol a helye, és hogy többre nem való, sosem lehet egyenrangú egy férfival. Ezeknek a férfiaknak és a nőknek a viselkedése megmutatja, hogy mennyire a hitükre támaszkodnak, mennyire elvesztették a fókuszt. A korcs csorda a puszta létüket fenyegeti, és ők még mindig Istentől és a tiszteletére szánt társadalmi berendezkedéstől várják a megváltást, nem a két kezük munkájától.
A gyerekeket is olyan környezetben nevelik, ahol az elméleti tudás a fontos. Elkényeztetik őket, nem készítik fel semmire, támadás esetén a kolónia képtelen lenne arra, hogy megvédje magát, mert senkit sem képeznek ki. Pedig az lenne a logikus, nem? A félrenevelés kiütközik abban is, ahogy a gyerekek Pikket kezelik, csúfolják és kinézik maguk közül azért, mert nem tud a babérjain ülni, és szerinte az iskolapad koptatása csak elvesztegetett idő.
A történet úgy kezdődik, hogy a szereplők már alaposan benne járnak az új életükben, ugyanis több hónap telt el. Felvont szemöldökkel fogadtam a tényt, hogy Pikk és Fakó nincsenek együtt, sőt a megérkezésük óta nem is beszéltek egymással, mert a fiú kerüli Pikk társaságát. Ez már intő jele volt annak, hogy Fakótól mennyire karakteridegen viselkedést várhatunk ebben a könyvben, de akkor még nem gondoltam, hogy ennyire. A szerelmi háromszögnek folytatódnia kell, nemde? Ellenben Kósza mindig ott van Pikknek, és már megint többet képzel bele az edzésbe, mint amit, látszik, hogy lányokkal nem volt még dolga. Fakó ezért olyan távolságtartó, ahelyett, hogy kerek perec kérdőre vonná Pikket, feltételezésekbe bocsátkozik őt és Kószát illetően. Merthogy Pikk delíriumos állapotban nem reagált a szerelmi vallomására, és ezt Fakó nemnek vette. Ez nem erőltetett ok egy kicsit?
Örülhetnénk, amikor Pikk és Fakó ismét összejönnek, de a szerelmi háromszögek betegsége, hogy úgyis tudjuk, hogy kitartanak a harmadik részre, szóval Fakóval kellett kezdeni valamit. Ez a srác nyomokban sem hasonlított arra, akit a Menedékben megismertünk. Az enklávéban a legerősebb vadász volt, a fiú, aki egyedül elvergődött a föld alá, miután az apja meghalt. Most viszont megtört, egyedül van, Pikk sem elég neki. Kósza figyelmezteti is Pikket, hogy hiába választja Fakót, nem passzol hozzá, mert össze fogja törni. Sokat levon a könyv élvezeti értékéből a szerelmi háromszög erőltetése. Fakó durcija idegőrlő, és bosszantott az is, hogy Pikk állítólag semmit sem akar Kószától, de mikor a fiú megkéri, hogy csókolja meg, ő megteszi, utána pedig bűntudata van, hogy már megint bátorítja.
Pikk ebben a részben halálra idegesített a belső monológjaival. Egyrészt a szerelmi háromszög miatti nyűglődéssel, másrészt azzal, hogy mennyire sajnálnom kellett volna, hogy szegénynek semmi sem kell csinálnia, csak gyereknek lennie, és ez mennyire rossz. Nem ám örülne, hogy egy kicsit fellélegezhetne a kötelességek alól. Az viszont tetszett, ahogy rájött, mit jelent az, ha vannak emberek, akiknek sokat jelent, akik szeretik, és bármit megtennének érte, és támogatják, hogy menjen szembe azzal, amiben az egész falu hisz. A Helyőrségben Pikk szert tesz egy családra.
A belső monológ más miatt is idegesített, és ezért pontozom le a könyvet is. Az író stílusa csapnivaló. Már az előző részben is problémás volt a gyakori ismétlés, de ez az egész könyv egy ismétlésfolyam. Részletesen felidézi az első részt. Nem csak képbe helyezi az olvasót, hanem minden apró részletet megoszt, ami abba a könyvben történt. Nem túlzok! Olyan, mintha elolvastam volna a Menedék kivonatát, és így felesleges volt az idő, amit beleöltem. Az elején szó szerint jeleneteket ragad ki a Menedékből. Ráadásul mindent, ami Pikkel történik, folyamatosan az enklávébeli életéhez hasonlít. Olyasmiket, amikről olvastunk már, és magunk is le tudjuk szűrni a különbséget Pikk új élményei alapján, de ő külön magyarázza nekünk. És az a baj, hogy a leglényegtelenebb dolgokkal is párhuzamot von. Egy ponton még azt is megtudjuk, hogy a levegő is mennyire különbözött. Most komolyan?
„Az enklávéban éjjel-nappal dohos és állott volt a levegő, a felszínen viszont rengeteg kellemes illattal ismerkedtem meg. A vadonban mindennek tiszta és friss szaga van, mint a hajnali esőnek.”
Ismétlés ismétlés hátán. Féltávnál már elkezdtem kiírni egy-két példát, csak hogy megmutathassam, mire gondolok.
„Az erdő valósággal bűzlött a korcsoktól – a rothatdó hulláknak van ilyen bukéja, a fertőzött gennyező sebeknek.”
1 oldallal később:
„A tűz fölött nyársra húzott szarvast pörköltek, az égett hús bűze és a korcsok testszaga az egész tisztást betöltötte.”
„Erre a munkára a kolónia valamennyi épkézláb lakója is kevés lett volna, mégsem küldhették velünk az összes őrt, hiszen valakinek az asszonyokra és gyerekekre is vigyázni kellett.”
„A vetés felügyelete emberpróbáló munkának bizonyult, amihez kétszer-háromszor nagyobb létszámú őrgárda is kevés lett volna.”
„Nekem sose volt vezetéknevem, odalent az ilyesmi nem számított. Kevesen voltunk, és a neveinket a leghétköznapibb tárgyakról kaptuk, amikből sose volt hiány. A szavak őre kölyökkorunktól azt sulykolta belénk, hogy a névadó életünk legfontosabb eseménye, és amelyik tárgyra a vérünk első cseppje hullik, az varázserejű talizmánná válik.
Ma már tudom, hogy az egész mesét ő találta ki, a kártyalapomat mégis megőriztem, biztos, ami biztos. Edmund szerint – neki az ideérkezésünk utáni első napokban mutattam meg a talizmánomat – egy régi kártyapakliból való; múzeumi ritkaság. Az enklávéban azzal fenyegettek minket, hogy ha elveszítjük, a halálnál is rosszabb dolgok történnek velünk.”
„Ezekben a napokban sokat babráltam a vérfoltos kártyalappal a zsebemben; amíg ez megvan, semmi baj nem történhet velem. Az enklávéban legalábbis így hittük. Hogy mit hiszek most? Fogas kérdés. Talán babona volt ez is, mint minden más; kollektív önbecsapás.
Ha odalent valamiben igazán erősen hittünk, az a névadó amulettünk volt. Mintha abba volna zárva a lelkünk, és aki elveszti az amulettjét, az menthetetlenül elkárhozik.
Elkárhozik – a Megváltásban megismert vallási fogalmakkal valahogy így tudnám leírni az enkláve „törvényét”. Csakhogy Kószának és a megváltásbelieknek sosem volt az enyémhez hasonló amulettjük. Vagyis ezeknek az embereknek... nincsen halhatatlan lelkük? Vagy ha mégis van, őket semmi sem védi a kárhozattól? Mégiscsak ostobaság az egész amulett-dolog. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a szavak őre találta ki az egészet.”
„Zachben megvolt az a fajta naiv ártatlanság, amit én régen elvesztettem.”
4 oldallal később:
„Zach olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek; az ő lelkébe még senki se taposott bele.”
A szerző a stílusával önmagának lőtt öngólt. Pikk egyfolytában azt szajkózza, hogy az iskolában mennyire kinézik a diákok és a tanár is úgy kezeli, mint egy idiótát, mert egy csomó kifejezést nem ismer. Mégis a belső monológjában olyan szavakat használt, amiket EGY MAI TIZENÖTÉVES NEM! Pár példa a teljesség igénye nélkül: stilisztika, lokálpatrióta, komplexitás, monopólium, nüánsz, tendencia, konstruktív, autonómia, prominens, privilégium, inkompetencia, szofisztikált, impulzív, kapitulál.
Sajnos az írói stílus meg a szerelmi háromszög redukálta a szórakozási faktort, pedig maga a történet, a megváltozott helyszet, Pikk ismerkedési fázisa, a korcsokkal kapcsolatos új fordulatok mind-mind tetszettek. Az egész könyvet feszültség jellemzi, tudjuk, hogy az idill átmeneti, és a korcsok valamire készülnek. A szerző sosem hagyna leülepedni a sztorit, a nyugodtabb pillanatokat mindig egy-egy akciójelenet dobja fel, szereplők hullanak el, és Pikk kolóniabeli helyzete is egyre nagyobb feszültségeket szül. Végig izgalmas a cselekmény, ha nem így lett volna, meg is őrültem volna a sok ismétléstől. Viszont a világfelépítés továbbra is hézagos, kíváncsi vagyok meg fogunk-e többet tudni a korcsok, azaz mutánsok létrejöttéről, és arról, hogyan költözött le az emberiség egy része a föld alá, és hogy legfőképpen miért hazudtak nekik. Bár mivel az a szál már nem létezik, nem vagyok olyan biztos, hogy választ kapok-e arra, ami nem hagy nyugodni. A mutánsokról most már azt is tudjuk, hogy mik ők, eddig csak sejtéseink lehettek, és e két embercsoport összeütközése biztos vagyok benne, hogy sok meglepetést fog tartogatni a folytatásban.
Egy dologgal még mindig nem tudok mit kezdeni, a fantasy elemmel, amit a szerző behozott a Menedékben. Itt volt egy hasonló jelenet, de Pikk csak a képzelete szüleményének tudja be az egészet, míg a tűz táplálásával kapcsolatos intelem nagyon is valós volt. Vajon az csak egy kétségbeesett írói eszköz volt mégis, nem fantasy szál? Vagy az volt, csak most nem lett foglalkozva vele, majd legközelebb? Kíváncsi leszek.
Értékelés: 3/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: Outpost
Sorozat: Razorland-trilógia
Kiadó: Fumax
Megjelenés
éve: 2013
Oldalszám: 334
Fordította: Gálla NóraA kritika írása óta túl vagyok a harmadik részen is, amiről nem fog külön írás születni, úgyhogy álljon itt egy összegzés:
Az is biztos, hogy a szerzőtől nem olvasok többet.
Egyszerűen nem tudtam belehelyezkedni Pikk nézőpontjába. Olyan, mint egy robot, végigdarálja a történéseket, amikhez semennyire sem tudok kötődni, mindent agyonmagyaráz, mintha az olvasó retardált lenne, olyan dolgokra emlékszik vissza, amiket mi is tudunk, mert százszor elmondta már, rengeteget ismétel, mindent összehasonlít mindennel, és ő még azt is világosan tudja, hogy mások mit éreznek egy-egy cselekedetük közben.
Például irtózatosan fontos, hogy Pikk megismerkedik egy új wc típussal. Nekünk tudnunk kell, hogy Soldier-tónál más a wc, mint a korábbi lakhelyein, enélkül az infó nélkül nem tudunk élni!
A romantikától az összes agysejtem elsorvadt, tocsogtam a nyálban.
Az írásmód ellenére a cselekmény még tetszett az előző kötetben, itt viszont? Nem elég, hogy halálra untam magam az egész könyv alatt, és a szemem forgattam, hogy mindenki egy 16 éves kislányt követ, ő egy sereg parancsnoka (muhahahaha, az év vicce, de most komolyan, ezt minek kell erőltetni? Annyira röhejes.), de még a történetvezetés is rossz volt. Megtudtuk, hogyan alakultak ki a mutánsok, aha. És akkor elrendeztük ennyivel, aha. A halálesetek egy fikarcnyit se érdekeltek, súlytalan és közömbös volt az egész könyv.
(Ja, a fantasy szál, ahogy sejtettem, nem volt fantasy szál…)
Akit nem idegesít halálba a szerző stílusa, és szereti a műfajt, annak érdemes bepróbálkozni vele, máskülönben meneküljetek messze.
Értékelés: 2/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: Horde
Sorozat: Razorland-trilógia
Kiadó:Fumax
Megjelenés
éve: 2014
Oldalszám: 480
Fordította: Holló-Vaskó Péter
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése