Veronica Roth: Árnyak és jelek

Annak idején szerettem A beavatott-trilógiát – igen, még az ominózus végkifejlet miatt leszólt harmadik részt is –, így értelemszerűen érdekelt Veronica Roth következő műve is. A sztoriban benne volt a potenciál, az viszont már más kérdés, hogy mennyire sikerült kiaknázni azt.

Fülszöveg: Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.
CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.
AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.
Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

A beavatott nem volt éppen egy magasröptű mű, de a maga idejében kitűnt disztópiák tucatjai közül a furcsa csoportrendszerével. Összességében kellemes pillanatokat okozott, így nehezemre esik elhinni, hogy egy ilyen regény következik Veronica Roth életművében.

Lerántom a ragtapaszt: az Árnyak és jelek rossz. Nincs mit szépíteni rajta; olyan, mintha egy nagyratörő elsőkönyves író hozta volna össze, az ő minden lelkesedésével és hibájával. Tényleg nem értem, hogy tudott Roth egy ilyen könyvet kiadni a keze alól. Bőven lett volna még dolgozni rajta. Egész pontosan kidolgozni.

A világfelépítés katasztrófa. Roth ad hoc szerűen dobálja be az elemeket, de elfelejti őket összegyúrni, hogy érezhető legyen, ezek az általa megteremtett világ részei. Lényegében transzcendens jelleggel mutatnak a saját világukon kívül, lebegnek valahol az éterben. Első blikkre az olvasónak nem kell töviről hegyire vágnia a törvényszerűségeket, de idővel jó lenne átlátni az összefüggéseket. Itt viszont azt éreztem, hogy Roth versenyfutott önmagával, hogy minél több menő, újszerű sci-fi elem legyen, de nem akkor lesz valami sci-fi, ha telezsúfoljuk, és nem magyarázunk el normálisan semmit.

Már az elején fennakadtam azon, hogy egyszer évszakokban, aztán meg években mérik a korukat, és akkor nekem kell kitalálnom, hogy mégis hány évszak van egy évben (de ha tovább gondolom, akkor hány napos egy év?). És ez még csak az első oldal volt, jóformán minden oldalra jutottak ilyenek.

Ilyen kaliberű műfaji eltévelyedést sem tapasztaltam eddig: a regény nagy részében úgy éreztem, fantasyt olvasok. Ehhez is kell aztán tehetség! Persze időnként sikerült felfognom, hogy nem így van, a történet sci-fi szeretne lenni, például, amikor űrhajóval repültek, de hangulatában képtelen volt elszakadni a fantasytől. Erre rájátszottak a „különleges” nevek, amik olyanok, mintha fantasykezdeménybe próbálgatták volna, és még rengeteg apróság. Olyanok, mint hogy kövekkel meg bogarakkal világítanak, a harci fegyverük a kés, arénában puszta kézzel harcolnak, állandóan gyógynövényekkel foglalkoznak, házilag készítenek főzeteket, tollfű ruhákban mászkálnak, és sorolhatnám a végtelenségig.  

Aztán ezeket az áramadományokat meg kötelező sorsokat is totális homály fedi. Az már egyéni szocproblem, micsoda szerencsétlen elnevezés ez. Folyamatosan az elektromos áramra asszociáltam róla, és persze köze nem volt hozzá. Talán áramlatnak kellett volna fordítani vagy folyamnak, de ez az áramozás engem folyamatosan kizökkentett. Akkor Roth még behozott egy olyat, hogy az áramadomány mindig az emberből ered, és Cyráé azért olyan fájdalmas, mert úgy véli, neki szenvednie kell. De ez az állítás is csak úgy lóg a levegőben, amolyan nesze nektek felkiáltással.

Az alapsztori abszolút ötletes, a történet izgalmasnak ígérkezik. De tipikusan bűzlik róla, hogy Roth nagyon egyedire, nagyon újszerűre akarta írni. Épp az ellenkezőjét érte el: zsúfolt, élvezhetetlen katyvasz, ami ráadásul bődületesen unalmas is. Hülyén éreztem magam, hogy mit összeszenvedek vele – az ilyen könyveket most már zokszó nélkül leteszem. De ott lebegett előttem A beavatott, és reménykedtem, hátha…

Mindhiába. Történik ez meg az, de nem sikerült bevonzania a történetnek, egy pillanatra sem tudtam élvezni az eseményeket, vagy szurkolni a szereplőkért. Néha felcsillant egy-egy halovány szikra, hogy talán most fordul a kocka, csak még egy kis idő… de nem. És meg kell osztanom a szomorú igazságot: semmi eredeti nincs a könyvben. Olyan népszerű YA-k szerelemgyereke, mint a Ne érints (Cyra képessége, nyavalygása, a körítés), a Vörös királynő (frázisok ismételgetése, harc az arénában) vagy a Sötét elmék (felvezetés). Ja és mennyire meglepő, hogy mindhárom könyvben szuperképességekről van szó, amit itt oly divatosan áramadománynak neveznek?

A fordulatoknak szánt valamik gond nélkül kikövetkeztethetőek. Felteszek egy találós kérdést( és nem, ez nem spoiler, mert az első fejezetekből kiderül): ha adott egy fiú és egy lány, de egyikük sem hasonlít a családtagjaira szemernyire sem, és a fiú úgy beszéli a shotet nyelvet, hogy előtte életében nem hallotta, vajon mit jelent mindez? Na vajon mit? Utoljára a Hó, mint hamu tudott ekkora gigantikus fordulattal meglepni, amikor az első két fejezetben kitaláltam a csattanót. (Itt egyébként csak egy részlet derül ki, a maradék a folytatásra marad.)

A könyv hemzseg a logikai hibáktól. Például vannak orákulumok, akik látják a jövőt, de ez az ellenállóknak vagy Cyrának meg sem fordul a fejében, Rothnak is csak akkor, amikor a története megkívánja. A másik, ami felett nem tudtam napirendre térni, az a Ryzek és Eijeh kapcsolat. Ryzek képessége, hogy emlékeket tud cserélni, nagyon tetszett, de Roth abszolút logikátlanul használja. Ha Ryzek átadja a rossz emlékeit Eijehnek, aki ettől felveszi Ryzek szokásait és „gonosz” lesz, akkor Ryzek a pozitív emlékektől miért nem lesz jó? Főleg, ha az évek során folyamatosan ezt csinálta? Még Cyrával is, és ő sem lett olyan, mint Ryzek? Hát ezt nem tudjuk.

A szöveg is gyenge. Magáról a sci-fi eszközökről alig van leírás, de mindenki által ismert teljesen jelentéktelen részletekről rengeteg. Az egész regény egyébként ilyen cselekvő leírásokat tartalmaz leginkább, aminek a következménye, hogy egyetlen magvas, idézhető gondolatot sem tud felmutatni. Viszont van egy félig jó hír is. Roth megfogadta a tanácsokat, hogy ő bizony nem tud megírni egy regényt két nézőpontban E/1-ben, így a narráció E/1-ben és E/3-ban váltakozik. Ezzel meg az a baj, hogy nagyon szerencsétlen megoldás, mert mit kell itt feleslegesen bonyolítani, legyen mindegyik E/3, és kész. Ráadásul a nézőpontok eloszlása sem egyenletes, Akos-szal kezdünk, majd egy csomó időre Cyra fejében ragadunk, az Akos-szal történtek egy részét meg képzeljük el. (És akkor még ott van a felcserélt fejezetcímek problémája is.)

A karakterek semlegesek maradtak. Cyra gondolkodását egyáltalán nem tudtam követni. Ráadásul a regény nagy hányadát nyavalygással töltötte, hogy így fáj, meg úgy fáj, ami roppant mód idegesített. Értem, hogy része a karakternek, de most komolyan, tegye fel az a kezét, aki szereti más nyavalygását olvasni! Cyra ezen a fronton egy az egyben olyan, mint Juliette a Ne érintsben, a hasonlóságok pedig folytatódnak, amikor megjelenik Akos, aki meg tudja érinteni. Pluszban még állandón ismételgeti (már a hajamat tudtam volna tépni), hogy ő Ryzek korbácsa. Azért Cyra minden kínja ellenére totál logikusan rengeteget tanul és képzett harcos. Annyira reális, de tényleg. Akos sem jobb, kábé olyan érdekes, mint egy darab farönk, pontosan ugyanannyi érzelemmel – mintha nem is a történet szereplője lenne, hanem valami báb. Tudom, hogy unalmas már, hogy újra és újra A beavatottal jövök, de abban az egyik legjobb indirekt YA szerelmi szál van, amit disztópiában valaha olvastam, így csak pislogni tudok, amit itt Roth leművelt. Szemernyi kémia sincs Cyra és Akos között, bár két ilyen semleges karakternél ez talán nem meglepő.

A kidolgozatlan karakterekkel való barátkozás problémáját a sok idióta név (ami szintén inkább fantasys, mint sci-fis) fokozta. Egy csomószor azt sem tudtam, kiről van szó, ráadásul hasonlítanak a nevek: Cyra, Cisi, Sifa, Ori stb. És az elnevezések is röhejesek voltak. Az ográt folyamatosan ogrének olvastam, és mindig elcsodálkoztam: mit keres itt Shrek?

De ami a legviccesebb, az a magyar vonatkozás. Akos teljes neve Akos Kereseth, amit nekem sikerült mindig „a kos keresett”-nek olvasnom. Sajna a regény végére sem jöttem rá, kit keresett a kos. A shotet (ilye hülye népnevet) simán sót ett lett nálam kiolvasva, de egyébként lehetséges, hogy a sötét szóból származik. Akkor ott volt még Vas is, amit nem így kell nyilván kiejteni, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle. És hogy lássátok, mindez nem humbug, a következő szó az ékes bizonyíték.

Sivbarat: az a személy, aki xy számára a legkedvesebb barát. Egyébként direkt olvasgattam, hogy külföldön hogyan vélekednek a névhasználatról, ők is nevetségesnek találták-e, és bizony, találtam olyan illetőket, akik igen. 

A poszt születése közben Veronica Roth közzétett egy tumblr bejegyzést, amiben megerősíti, hogy a kifejezések valóban magyar ihletésűek (hurrá, nem csak beképzeltem az egészet!). A kézirat születésekor Romániában élt, és olyan magyar szavakat vett alapul, amiknek a hangzását tetszetősnek találta, elsősorban a k-két, a hosszú ó-két és a nyers h-két. A helyiek úgy tartják a magyar nyelvről, hogy: „A magyar a mennyország nyelve, mert egy örökkévalóságig tart megtanulni.” Akos neve pedig tényleg az Ákosból származik.

Ha már szóba hoztam a külföldi kritikákat, megemlítem, hogy az Árnyak és jelek megjelenése előtt nagy botrány volt amiatt, hogy a regény rasszista. Ezekre a vádakra is választ ad a szerző a tumblr bejegyzésében. Ha engem kérdeztek, egy kicsit felfújták a dolgot, és direkt magyaráztak bele olyat, ami nincs ott. Arról nem beszélve, ha rasszista, akkor azzal párhuzamosan miért van benne meleg páros? Ami a krónikus fájdalom üzenetét illeti, na azzal már vannak problémák, és nem egészen tiszta számomra, hogy Roth mit szándékozott kihozni belőle.

Összességében az Árnyak és jelek egy be nem váltott ígéret, ami talán jobban kidolgozva működhetett volna, de jelen formájában nem. És azt hiszem, a folytatásra sem vagyok kíváncsi. 

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Carve The Mark

Sorozat: Árnyak és jelek #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Kleinheincz Csilla