Melissa West: Hover

Dinamikus történet, badass főhősnő és UFÓK! Minden adott volt ahhoz, hogy a Taking sorozat első részét, a Gravityt imádjam. Így hát iszonyatosan vártam már a folytatást, és bár nem nagyon emlékeztem az előző részre, szerencsére simán fel tudtam venni a fonalat.

Eltelt egy kis idő, mióta Jackson a Lodge-ra menekítette a most már félig ember-félig ős Arit, különben az emberek visszájára sült támadása miatt életét vesztette volna a Földön. Az emberek ugyanis elbízták magukat, és az ideggázzal, amivel meg akarták ölni az Ősöket, végül a saját fajtájuk tagjainak halálos ítéletét írták alá. Arinek még mindig fáj, hogy Jackson eltitkolta azt az aprócska tényt, hogy az Ősök vezetőjének, Zeusnak az unokája. Jackson szánja-bánja a dolgot, de Ari makacs, önfejú teremtés, aki egyszerűen nem tud ismét megbízni a fiúban, romantikázni vele meg még annyira sem. Zeuson egyre jobban eluralkodik az őrület, embereket tart fogva, és mindenáron le akarja igázni a Földet, hogy az Ősök ott kezdhessenek új életet, de az emberek nem hajlandóak kompromisszumot kötni vele. Ehelyett Arire hárul a feladat, hogy megszabaduljon az Ősök vezérétől - végleg.

Bár mint említettem, nem sokra emlékszem már a Gravityből, de annyi megmaradt, hogy pattogós lendületű, intenzív tempójú cselekménye volt, csak kapkodtam a fejem, annyi minden történt. Ezzel szemben a Hover visszavett a sebességből, és igazából egyetlen probléma köré összpontosul, Arinak meg kell ölni Zeust, pont. Míg minderre sor kerülhet, különböző kitöltő tevékenységeket jelenít meg a szerző a lapokon, leginkább azt próbálja bemutatni, hogy Ari miként állja meg a helyét ebben az új szerepben, hogy többé már nem ember, és az Ősök között, az ő szokásaik szerint kell élnie. Mindemellett persze terveket szövöget az emberiség megmentésére, és ezt a kettőt kell összeegyeztetni. Jackson folyamatosan mellette van, de ugyebár el kell húzni, hogy nem lehetnek együtt. Mégis csak átvezető kötetről van szó, Ari folyamatosan ellöki magától a srácot, míg egyszercsak megvilágosodik, hogy Jackson bár abszolút nem tökéletes, neki mégiscsak tökéletes, fejemben pedig ekkor szólalt meg egy nyálas popzene. Gonosz vagyok, na. Nem cukormázas ám meg ilyesmi, csak kicsit bosszantó, mikor eltaszítja, pedig igazából csak hülye kifogásai vannak, egy icipicit erőltetettnek érzem az ilyesmit. De tudom, az egyszerű lenne, és nem generálna konfliktust, ha a főhősnő egyszerűen csak megbocsátana és továbblépne.

Ezenkívül kiderül, hogy bizonyos Ősök rejtegetnek valamit, és Arinak nagy szerepe lesz mindenben, csak elárulni nem hajlandóak, hogy miben. Többször végigjárjuk ugyanazokat az utakat, és a végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy bár meg kell szabadítani a világot Zeustól, ez egyelőre nem jön össze, de továbbra is tervben van a napi rutinok és fenyegetések közé beiktatva. Másrészt viszont a Földön sem klappol minden, és Ari patthelyzetbe kerül, kénytelen a bizalmát könnyelműen osztogatni anélkül, hogy pozitív visszajelzéseket kapna. Az otthoniak is terelik a szót, és egyszerűen már nem lehet tudni, hogy mi van, csak, hogy háború lesz. Amivel csak az a probléma, hogy itt bizonyos vezetők akarják mindenáron a háborút, a nép tagjai nem.

Kár, hogy a sztori vesztett a dinamikájából. Nem mondom, hogy ez baj lenne, mert attól, hogy most kicsit lassabban folytak az események, még élveztem a könyvet, csak a Gravity ebből a szempontból sokkal jobb volt. Azt viszont még mindig tartom, hogy van némi Divergent beütése, ezek a szimulációk, az RES edzések állandóan arra emlékeztettek, Ari viselkedése erősen hasonlatos volt Triséhez, ráadásul ez a kapcsolati huzavona Ari és Jackson között eszembe juttatta Tris indokolatlan dacolását Négyessel szemben az Insurgentben.

Kicsit hiányoztak a régi karakterek, de az újakat is megkedveltem, különösen Villt, remélem még több szerepe lesz a továbbiakban.

Már nem tudom nagyon hova ragozni a mondandómat, szóval még egy dologra térnék ki. A VÉGE! A vége kegyetlen, komolyan mondom büntetni kéne az ilyen cliffhangeröket. Mintha az ember képébe vágnák az ajtót, csak olvas, olvas, bedobnak elé egy olyan infót, hogy csak néz ki a fejéből és vége. Utána meg legszívesebben törne-zúzna, annyira kész van idegileg, mert így nem lehet abbahagyni egy könyvet!

Összegezve, ez a sorozat immáron a kedvenceim közé lépett, amiben nagy szerepe van a remek a háttérvilágnak és az erős női főszereplőnek (mondjuk Jackson nem lett book boyfriend, hm, érdekes), és hát ufók, imádom az ufókat!

Értékelés: 4/5
Borító: 4/5

Sorozat: The Taking #2
Kiadó: Entangled Teen
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám:352

Olvass tovább!

Suzanne Young: The Program

Suzanne Young-gal a Need c. sorozata kapcsán ismerkedtem meg, amit egészen megszerettem. Tulajdonképpen nem a történetvezetésének dinamikája, hanem inkább hangulatteremtő képessége az, ami megnyert magának, úgyhogy úgy álltam neki a Programnak, hogy jó lesz, bármit is hoz ki a történetből.

Az alapötlet egészen figyelemfelkeltően érdekes: az öngyilkosság járványként terjed a tinédzserek között, immúnissá váltak az antidepresszánsokra. Emiatt jött létre a Program, amely kigyógyítja a betegeket a fertőzésből, úgy, hogy elveszi az emlékeket, amik a betegséget kiváltják. Értelemszerűen a tiniknek kordában kell tartaniuk az érzelmeiket az iskolában, sőt, még a szüleik előtt is, mert ha a legkisebb jele mutatkozik annak, hogy valami nincs rendben, maguk a szülők is feladhatják a gyereküket. Nem egyszerű elviselni a nyomást.

Sloane barátnője, Lacey nemrég jött vissza a Program kezeléséből, és nem emlékszik semmire. Lacey barátja, Miller nehezen viseli a dolgot, és szentül hiszi, hogy Lacey belül mélyen tudja, ki ő. Amikor végül meggyőződik, hogy minden elveszett, olyan események láncolatát indítja el, mely végül a főhőst, Sloane-t is a Programba juttatja.

A szerző Sloane-t különböző fázisokba helyezi, egyszer ő az, aki támogatásra szorul, és össze van törve, majd neki kell erősnek lennie, és támaszt nyújtania, majd amikor már semmije és senkije nem maradt, nem bírja tovább és összeomlik. Eleinte elég önző módon csak magára gondol, el sem jut a tudatáig, hogy milyen érzés lehet a barátjának, Jamesnek, hogy örökösen rázúdítja a lelki szennyesét, mintha James fából lenne, és nem lennének érzelmei attól függetlenül, hogy a srác erős oldalát mutatja a külvilág számára. Talán pont ettől olyan megdöbbentő, mikor felcserélődnek a szerepek, és Sloane-nak be kell bizonyítania, hogy elég érett ahhoz, hogy más érdekei kerüljenek az előtérbe. Megpróbálkozik a lehetetlennel, szembeszáll a nehézségekkel, de mindhiába. Miután egyedül marad, meglepő, hogy összetörik, hogy hagyja, hogy elsodorja az ár?

"Nincs már senkim, akinek elmondhatnám, senki, akiben megbízhatnék. Olyan egyedül vagyok, mintha meghaltam volna, mégis a tudatomnál lennék."

Az írónő nagyszerűen festi fel az érzelmi változások palettáját, ahogy Sloane egyik végletből a másikba kerül. Végig jelen van egy nyomasztó, szomorkás, fojtogató atmoszféra, ami egyre negatívabb tartományokban teljesedik ki, míg Sloane végleg a depresszió fogságába kerül. Hűen adja vissza a depresszió tüneteit, mikor már az embert nem érdekli semmi és senki, nem foglalkozik a külsejével, csak legszívesebben bemászna az ágyba, és sose kelne fel, nincs motivációja és nem látja már értelmét az életnek. Sloane fokozatosan egyre mélyebbre süllyed az érzelmei tavában, hogy a végén megfulladjon, és nem is küzd ellene. És nem csak ott próbál megfulladni.

Suzanne Young-nak úgy látszik az a specialitása, hogy nem klasszikus meglátjuk-egymást-majd-összejövünk szerelmi szálat alkalmaz, hanem a könyv kezdetén egy hosszú ideje tartó kapcsolatba ugrunk fejest. A Need sorozatában is ugyanez volt, és itt is hasonló a helyzet. Persze megmutatja az olvasónak flashback formájában, hogy a szereplők hogyan jutottak el odáig, ahol most tartanak. Ezek a visszaemlékezések már csak azért is hatásosak, mert párhuzamba állítja a szerző a múltat, mikor a lehetőségekhez mérten minden szép és jó volt, a szomorú, kilátástalan jelennel, így jobban felnagyítja az érzést, hogy mennyire fáj az, ami elveszett. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet ez a megoldás, mert a nem lineáris adagolás miatt sokkal érdekesebb ez a módszer, és a lényegtelen részek kimaradnak általa.

A Programmal kapcsolatban sok érdekes kérdés merül fel. Egyrészt a hatékonyságuk egyelőre 100%-os, ezért mindenki teljesen odáig van (más országok is adaptálják a saját variációjukat), ugyanakkor a módszereik eléggé megkérdőjelezhetőek. Ki dönti el, hogy melyik emlék megy? Nem csak rossz emlékeket törölnek, hanem olyanokat, amikhez erőteljes érzelmek kötődnek, legyenek pozitívak, őket az sem érdekli. Ha az egyén életének szerves részét képezik, kit érdekel? Az ember akarata ellen cselekszenek, nem számít, ráadásul a szülők mindezt támogatják, úgy, hogy nincsenek is tisztában azzal, hogy mi folyik ott. A lényeg, hogy a kamaszgyerekük ne akarja megölni magát, és ők mindennap hálát adhassanak az égieknek, hogy a gyerek él és egészéges. A könyv morális kérdések feltevésére készteti az olvasót: Mit ér az élet, ha nincs célja? Ha üres bábok vagyunk, akik csak teszik a dolgukat, de meg vannak fosztva az érzésektől? Hát nem az érzések tesznek minket emberré, még ha szenvedünk is tőlük? Helyes-e úgy tengődni a világban, ha az embert megfosztják a személyiségétől, minden apró szikrájától, ami azzá tette, aki? Mert bár valóban, a kitűzött célt eléri a Program, megakadályozza, hogy az alany fejében megforduljon az öngyilkosság gondolata, de az már nem ugyanaz az ember, aki egykoron volt, csak az eredeti üres lenyomata.

A könyv második felében nem éreztem határozott irányvonalat, az írónő inkább azt próbálta meg megmutatni, hogy attól, hogy megfosztanak valakit az emlékeitől, még nem vehetik el tőle mindazt, ami az övé volt. Azon van a hangsúly, hogy az ember elméje és szíve két külön tényező, és attól, hogy eltávolítják a fejéből a tudást, még nem biztos, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat, amiket korábban, még ha nem is tud róluk. Mert az emberi természet már csak ilyen.

Így igazából nem is tudom, mit várhatunk a folytatásban. Az biztos, hogy a Program körül valami nem stimmel, és egy szerelmi háromszög jellegű valami is felsejlett halvány vonalakban, bár nem érzem úgy, hogy ez megvalósulna. Ugyanakkor a harmadik fél személye is sok elvarratlan szálat tartogat. Mindenesetre már nagyon várom.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Sorozat: The Program #1
Kiadó: Simon Pulse
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám:408

Olvass tovább!

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Eredetileg sosem szándékoztam elolvasni ezt a könyvet a témája miatt. Valószínűleg az én szegénységi bizonyítványom, de ha meglátom azokat a szavakat, hogy világháború meg diktatúra meg áldozatok, szinte ki tudnék futni a világból. Úgy kerülöm ezt a témát, mint a pestist, mert rosszul esik. Néhány szó, de mégis annyi negatív jelentéstartalommal bírnak, amitől egyszerűen rosszul leszek, és nem bírom elviselni.

Ily ártatlan lélek volnék én, aki egyszerűen nem tudja felfogni ép ésszel, hogy milyen teremtmények az emberek. Hogy mit tettek a múltban. Vagy mit tesznek most. Akár a leghétköznapibb tetteikben megnyilvánul a gonoszságuk. Pedig mind egyformák vagyunk, és mégis ott ártunk a másiknak, ahol csak tudunk, és saját önös érdekeink vezérelnek, időnként egészen felfoghatatlan. Csak azt tudom kérdezni, hogy MIÉRT? Miért és hogyan voltak képesek erre? Miért, és hogyan képesek erre most is? De ismételgethetem újra és újra, akkor sem lesznek válaszok, soha. Pusztán ilyen az emberi természet. Hogy visszakanyarodjak a lényegre, végül is csak azért olvastam el az Árnyalatnyi reményt, mert szembejött velem a könyvtárban. És ha egy szépséges könyvet találok a kezemben (nem is értem hogyan, valahogy odakeveredett a könyvtári polcról), akkor nem tudom otthagyni. Persze fel kellett magam készíteni lelkiekben.

A történetről annyit, hogy Linát, az édesanyját és az öccsét az éjszaka közepén elhurcolják az otthonukból, és egy vagonba zárják őket sok más emberrel összezsúfolva, hogy elszállítsák őket egy munkatáborba. Gondolom, nagyon nem kell részletezni, hogy mi történik ezután.

Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy sokkal kevésbé volt nyomasztó a könyv, mint vártam. Emlékszem, amikor Orwelltől az 1984-et olvastam, úgy terpeszkedett a gombóc a torkomba, mintha valaki a nyakamat szorongatná, és nem kapnék levegőt, olyan nyomasztó súllyal nehezedtek rám az olvasottak. Mindez társítva azzal, hogy valós eseményeken alapul, és nem csak fikció, elképzelt világ, a legrosszabb elképzeléseket hozta ki belőlem. Persze Orwell könyve teljesen más kategória, vétek lenne egy kalap alá venni a kettőt, de YA könyvnek is sikerült már kikészítenie. És ismétlem, ez igazából megtörtént! Tehát ebben a tekintetben pozitívan csalódtam, mert bár a történtek rátelepednek az ember mellkasára, és összetörik olvasás közben a szíve, mégsem lettem tőle olyan depressziós, mint amire számítottam. Mondjuk ez talán nem is csoda, hiszen ez egy ifjúsági könyv, így a szerző valószínűleg nem is akartam a témát olyan vehemensen tálalni, csak épp annyira, hogy ennek a korosztálynak megfelelő legyen, és hasson rájuk, nyilván mélyebben, mint egy felnőtt olvasóra.

Szerintem azért nem éreztem a vállamon a mázsás súlyt, mert kicsit olyan leírásszerűek voltak a borzalmak. Lina mindig elmondta, hogy ki halt meg, meg hogyan, részletesen körülírta a látottakat, de hiányzott a rettegése, hogy bármikor meghalhatnak, hogy mi lesz. Lina egy erős női karakter, de a gyerekessége és az ebből adódó naivitás érződik a lapokon, mintha nem fogná fel a helyzet súlyosságát, annak ellenére, hogy átlátja a dolgokat, bármily ellentétesen hangzik mindez. Vagy csak a reménybe való kapaszkodás, ami miatt elmaradt ez az egész nyomasztó jelleg, mert Linának egy percig nem fordult meg a fejében, hogy meghalnak. Ezt megfelelően egészítették ki a flashback jelenetek, amelyek kellően megadták a kontrasztot, hogy milyen volt az az időszak, mikor még minden rendben ment, ugyanakkor segített megérteni, hogy Lináéknak miért kell elszenvedniük azt, amit. Lena öccse is egy küzdőszellem, úgyhogy tényleg lehet abban valami, amit az előbb írtam, a sziklaszilárd elhatározásuk, hogy túléljék, hogy belekapaszkodnak a legkisebb reménysugárba is, tükröződik a lapokon, és hiába van ott az a sok borzalom, mi is hiszünk benne, hogy sikerülni fog.

Azért romantika is akad, bár nem túl sok, én viszont még így is feleslegesnek éreztem. Bár Lina is megkérdezi magától, hogy normális körülmények között egymásra találtak volna, szóval ez nem is a gyengéd érzelmekről szól, hanem a támaszról, egymás megsegítéséről, a túlélésről közösen, mert ebben a nehéz helyzetben is kell valaki, akinek a szeretet osztogathatják. Szerény véleményem szerint ezt erős barátsággal is megoldhatták volna, mint ahogy sikerült kovácsolni egy összetartó közösséget, akik együtt ünnepelték a karácsonyt meg Lina szülinapját is.

Tulajdonképpen ugyanoda tudok kilyukadni, ahova belevágtam, megemészthetetlen, hogy ez valaha valóság volt, és túlélni ezt a kegyetlenséget sok éven át, maga a csoda. Ehhez tényleg rendkívüli akaraterő és személyiség kell, máshogy nem lehet.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Between Shades of Gray
Kiadó: Maxim
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 351
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Olvass tovább!

Jessica Sorensen: The Secret of Ella & Micha

Valaki tiltson már le a Goodreadsről! Mindig megfogadom, hogy nem nézegetem a nekem szóló ajánlásokat, sem az új megjelenéseket, sem a listákat, de rosszabb vagyok, mint egy alkoholista, esküszöm. És az olyanoknak, mint én, még elvonó sincs! 

Még ilyen kacifántos sztorit sem hallottatok szerintem, mint a közös történetünk ezzel a könyvvel. Szóval az úgy volt, hogy a nyavalyás Goodreadsen kattintgattam ide-oda, aztán valahogy rábukkantam Jessica Sorensen The Coincidence of Callie and Kayden c. könyvére, ami nagyon jó értékeléseket kapott. Hát jól van, gondoltam, akkor várólistára tesszük. Pedig semmi extra nincs a fülszövegben, ami rávett volna arra, hogy olvasni akarjam, szóval az értelem meg én nem egy lapon említendő fogalom. Főleg, hogy utánanéztem milyen más könyveket írt még az írónő, és erre kiszúrtam ezt a sorozatát, amiben szintén semmi hű, de érdekes nincs, erre elkezdtem olvasni! Ki érti ezt? Mostantól ünnepélyesen megfogadom, hogy fél évig a Goodreads felé sem nézek. (Hiszi a piszi.)

Ella valaha egy nagyszájú, szélsőséges megnyilvánulású, öntörvényű lány volt. Ám az anyja öngyilkossága után önmagát hibáztatja, és attól retteg, hogy olyanná válik, mint az anyja volt, ezért egyetemre menekül. Drasztikusan megváltoztatja a külsejét és a viselkedését, mindenkivel szemben távolságtartóan viselkedik, még a kollégiumi szobatársa sem ismeri a valódi énjét. Ella egy szó nélkül hagyta ott legjobb barátját, Michát, aki már több volt, mint csupán barát, mert a kapcsolatukban kezdtek elmosódni a határok. Nyolc hónap múlva Ella visszatér és a kérdés, hogy képes-e megbirkózni azzal, ami elől elhúzta a csíkot.

Sokat gondolkoztam azon, hogy hány pontosra értékeljem (az első felében megvolt az négy is), végül a három mellett döntöttem, mert nem akartam lehúzni sem.Tulajdonképpen nem nyújtott sem többet, sem kevesebbet, mint vártam, egy átlagos történet, tele klisékkel, amiket a szerző nem alkalmaz jól, sőt, a vége felé egyre jobban halmozódnak és idegesítettek. Mindettől függetlenül azonban kellemes kikapcsolódást nyújtott, mert titkon reménytelenül romantikus lélek vagyok, és imádok arról olvasni, ahogy két ember összejön, és ez ugyebár váltott szemszögből, E/1-ben általában telitalálat. Még a szöveg letisztult mivolta és a leírások hiánya sem zavart különösebben, pedig észrevettem ám a sas szememmel, és nagyon háklis vagyok az ilyesmire. Szerintem ha magyarul olvastam volna, akkor a végére sem érek. Az érzelemábrázolás is lehetett volna több, jobb, érzelgősebb, de akkor az már nem ilyen könnyű limonádé lett volna, és ez nem lett többnek szánva. Arra jó, hogy az ember kicsit ilyen átszellemült állapotba kerüljön, és izgulhasson, hogy ezek végre mikor jönnek össze, addig meg futó érintésekkel és hasonlókkal birizgálják a fantáziáját.

Kicsit hasonlított a Pushing The Limitsre, itt is mindkét főhős múltjában akad valami, ami kihatással van a jelenlegi életükre, de elég langyosan sikerült ezt a dolgot tálalni. Micha részéről különösen erőltetettnek éreztem, és olyan hangsúlyos nem is volt, inkább csak kellett dísznek. Ella az, aki teljesen elcseszett, megvannak a maga démonai, amiken nem tud felülkerekedni, és ezért eltaszít magától mindenkit. Én megértem azt, hogy nehéz dolgokon ment keresztül, de ez nem magyarázta meg a Michával szemben folytatott viselkedését. Alapból örülnie kellett volna, hogy ott van neki valaki, aki bármit, ismétlem bármit megtenne érte (sokan nem ilyen szerencsések), és ő ahelyett, hogy ezt a maga javára fordítaná, inkább folyamatosan ellöki magától, ezzel folyamatosan problémát generálva. Nem pont az lenne a lényeg, hogy elvonja valami a figyelmét, és jól érezze magát? De lehet, hogy ez csak olyan dolog, amit beszűkült látásmódom miatt nem tudok felfogni, sosem értettem, hogy miért mondják emberek, hogy félnek elveszíteni azt, akit szeretnek, és végül emiatt veszítik el őket végleg. És ha egyszer véget is ér, nem érik meg közben az addig gyűjtögetett emlékek? Nem éri meg a pillanatnak élni?

Ez a baj a szerelmi szállal, hogy bonyolult, ami egyszerű. Ella szerelmes Michába, Micha szerelmes Ellába, ennyi. 1+1=2. De Ella nem hiszi el, hogy Micha iránta való érzései ilyen komolyak. Vagyis talán nem az a gondja, hogy nem hiszi el, hanem nem akarja elhinni vagy nem tudom. Törtem ezen a fejen, de nem igazán jöttem rá az okra, Ellának szimplán nincs ki a négy kereke. Szóval ott van a legjobb barátja, akiről teljesen nyilvánvalóan süt, hogy szerelmes belé, el is mondja neki állandóan, ki is fejezi a megnyilvánulásaival, akkor nem tudom, még mi kell neki, írja a homlokára? Mármint, ha a legjobb barátja minden lehetséges egyezményes jellel tudomására hozza, hogy ELLA, SZERETLEK, akkor ne már, hogy ő ezt viccnek fogja fel. A legjobb barátja nem egy random pasi, egy ismerős, aki azért mond ilyeneket, mert ágyba akarja dugni. A legjobb barátja, könyörgöm, ha az ő szájából hangzik el, az vajon nem a színtiszta igazság? Ella nyilvánvalóan nem lett a szívem csücske, viszont Michát nagyon kedveltem. (Amúgy mostanában ezekre a tetkós, piercinges rosszfiúkra buknak a nők, hogy minden második könyvben ilyen a főszereplő? Hát ez fura.)

Az a rémesen nehéz és rettenetes titok, amire néha-néha utalgatnak, nagyon súlytalan, el is veszik a történetben, aztán egyszer csak véletlenül felbukkan. Mármint hirtelen csak úgy megtörik a cselekmény, és kapunk egy fejezetet, ami a múltban játszódik. A kiesett emlékre, ami a hidas incidens után történt, és a telefonüzenetre is nagyobb durranást vártam, ahhoz képest, hogy milyen erőteljesen odázza el a szerző mindkettőt. De mint mondtam, az egész könyv olyan kis átlagos, annyi, hogy kellemes kémia van a főszereplők között.

Természetesen ez is sorozat, de én úgy döntöttem, nem folytatom, kerek, egész, lezárt ez a könyv, a képzeletemben tovább élnek boldogan, míg meg nem halnak. Meg kell említenem Ella barátnőjét, Lilát és Micha haverját, Ethant, akik a háttérben funkcionáltak mellékszereplőként, sok vizet nem zavartak, de köztük is elindult valami, ami majd kibontakozhat a sorozat egyik kötetében. Ez sem hoz lázba igazán, viszont az írónő másik sorozatára, amit eredetileg kinéztem magamnak, nagyon kíváncsi vagyok.

Értékelés: 3/5
Borító: 3/5

Sorozat: The Secret #1
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 313

Olvass tovább!

John Green: Csillagainkban a hiba

John Green könyve legelőször a Goodreadsen került a szemem elé. Rengeteg lista élén szerepelt mint legjobb realista regény, ezáltal feléledt bennem a kíváncsiság. Csillagainkban a hiba, hát milyen gyönyörűségesen hangzó címe van, szinte megpendíti lelkem húrjait.

Csakhogy a tartalom elvette a kedvemet az egésztől, nem mondhatnám, hogy azzal telnek napjaim, hogy rákos tinikről szóló szerelmi történetek után vágyakoznék. Így rásütöttem a majd egyszer talán bélyeget, és félretettem a szándékot, amíg meg nem tudtam, hogy ki nem adják magyarul. Utána már csak az az érzés munkálkodott bennem, hogy akaromakaromakarom, mert azért ami ennyi embernek tetszik, az csak jó lehet, ugye? UGYE.

Hazel egy 16 éves lány, aki évek óta harcol a rákkal, egy ideje már "sikeresen" a Phalanxifor gyógyszernek köszönhetően, ami egyelőre haladékot ad neki. A szülei elküldik a támaszcsoportba, ahol megismerkedik a YA irodalom egyik legimádnivalóbb férfi főhősével, Augustus Waters-szel, akinek fél lába hiányzik, de már sikeresen kigyógyult a rákból. Beszédbe elegyednek, és onnantól kezdve abba se hagyják.

Bevallom őszintén, rettegtem attól, hogy nem fog tetszeni, mert hajlamos vagyok a sikerkönyvekkel kapcsolatban másként érezni, mint a többség. Utáltam a Tökéletes kémiát, a Gyönyörű sorscsapást még jobban, a Csontvároson sem tudom, mit esznek annyian. Amikor elkezdtem olvasni, beigazolódni látszódtak a félelmeim, annyira nem éreztem hitelesnek a karakterek reakcióit. Hazel és Augustus megismerkednek, oké. Aztán elruccannak Hollandiába csak úgy, oké. Szerelmesek is egymásba, oké. Magam sem tudom, mikor és hogy történt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a párbeszédeiket. És ekkor rájöttem, hogy nem számít, hogy mit gondoltam addig. Nem számít, hogy gyors a folyamat, mert az is, de igaz. Mert akik ilyen szintű, végtelenbe nyúló beszélgetéseket képesek lefolytatni, azok között ott van az a megfoghatatlan kötelék, aminek lennie kell, ráadásul egy rákosnak nem az idő a legjobb barátja. Komolyan, azok a dialógusok! A dialógusok oly élővé teszik az egész történetet, pedig az elmúlás árnyéka vetül a karakterekre. Hiába lebeg Hazel feje felett Damoklész kardja, hiába tudjuk, hogy nem következik be a hepiend, elveszünk a két fiatal eszmefuttatásában, és szurkolunk nekik, hogy minden oké legyen. Egyáltalán nem éreztem depresszívnek, ahogy a halálról folytattak eszmecserét vagy éppen ahogy a helyzetükkel viccelődtek. Pedig ez morbidnak és kiakasztónak tűnhet, de aki volt már nehéz helyzetben, az pontosan tudja, hogy ez is egy módja a helyzet elviselésének. Ellenpéldának az Amíg éleket tudom felhozni, ott az elejétől a végéig fojtogatott a szorongás, amit itt egyáltalán nem éreztem a könyv első felében.

Talán furcsa, hogy rák a központi téma, és aköré szerveződik egy szerelmi szál. Mintha történetek már nem is lehetnének meg romantika nélkül, pedig a való életben ha összezárnak két embert, nem szökken szárba szerelem közöttük. Mégis, ez azt hiszem így volt jó. Főleg, hogy férfi írta, és az egész olyan letisztult, magától értetődő, nincsenek benne túlmisztifikált érzelmi gondolatok, megnyilvánulások, amik elviselhetetlenné tennék, és ezért sem nevezhetném tipikusan instant szerelemnek, mert ez nem az. Ez így tökéletes.

Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen emberekkel az utcán, mint Ő? A metaforikus cigizése nagyon tetszett, sőt, valamilyen szinten hatással is volt rám. Nem, nem cigizek metaforikusan, se sehogy, de maradt bennem lenyomata. Hazel is teljesen rendben volt, kedvelhető, aranyos lány.

Viszont John Green, azt tudnod kell, hogy UTÁLLAK. HOGY TEHETTED EZT? Hogy? Miért? Miért kellett? Sejtettem, hogy fájdalmas lesz a könyv második fele, hiába próbáltam elhitetni magam a sziporkázó beszélgetéseket olvasva, hogy fennmarad ez az állapot, de én erre nem számítottam. Ez nagyon gonosz, nagyon kegyetlen és nagyon megrázó húzás volt. ÉS DIREKT CSINÁLTAD! Igazságtalanság. John Green, érzelmileg tönkre tettél, megríkattál, és elérted, hogy egy időre ne térjek magamhoz a döbbenettől. Augustus bölcsessége pont ideillik: "Nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat."

Mindenkinek bátran ajánlom a Csillagainkban a hibát, nem véletlenül van ennyi rajongója szerte a világban és kis hazánkban is. Remek gondolatok, megmosolyogtató beszélgetések elegye a rák háttérben megbújó nyomasztó súlyával. Egyszerre fogtok sírni és nevetni (vagy inkább fordított sorrendben), ezt garantálom.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5 (Nagyon tetszik, hogy az eredetire hasonlító borítót ügyködtek össze, ráadásul még jobb is lett a magyar verzió)

Eredeti cím: The Fault In Our Stars
Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 296
Fordította: Bihari György

Olvass tovább!