Supernatural 200. rész

Nem fogom elmondani kétszázadszorra, hogy mennyire imádom a Supernaturalt – hoppá, mégis megtettem –, de mindenképpen meg kell emlékeznem a jubileumi 200. részről. A kerek számok minden sorozat életében hatalmas mérföldkőnek számítanak, de 10 évadot nagyon kevés él meg. Úgyhogy bármi is történik, a Supernatural mindig különleges marad a televíziózás történelmében. 

Amikor bejelentették, hogy az ünnepi rész musical epizód lesz, döbbenten keresgéltem az állam a padlón. Egyrészt a musical mint műfaj nem a szívem csücske, mert nem szeretem, ha a dialógust megtöri az ének és a tánc, és egy ilyen kaliberű sorozatba passzírozva fájdalmas paródiának tűnhet, hiába szállítottak már a készítők remek különc epizódokat. Nagy tapasztalatom nincs ezzel, tulajdonképpen csak a Xenában emlékszem, hogy láttam ilyet nagyon régen, és nem mondhatni, hogy el voltam tőle ragadtatva. Mivel promókat nem nézek, és előzetesen sem tájékozódom, hogy az élmény minden pillanata meglepetésként hasson, el sem tudjátok képzelni, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem úgy lett musical.
  

Dean és Sam egy eltűnt tanárnő ügyében nyomoznak, és a gimiben, ahol az eset történt, pont a Carver Edlund könyvein alapuló Supernatural musicalt próbálják csupa lány szereplővel. Már itt éreztem, hogy ez a rész kecsegtető ígéretet hordoz magában, mert a metafikciós, rajongókhoz való kikacsintásokkal operáló epizódok mindegyikét imádom, emlékszünk még a könyvek létét leleplező epizódra vagy a Supernatural Con-ra. Az az arckifejezés, amit a srácok levágtak a musicalbe csöppenve (Dean meg úgy az egész részben), minden pénzt megér. 

Már a kezdés lefekteti, hogy egy ünnepi epizódról van szó: megjelenik a szokásos akkor felirat, és a pilot forgatókönyvének fedőlapja, hogy aztán a mostra váltson – honnan hova jutottunk 10 év és 199 rész alatt.

A Supernatural intróját imádom. Minden évben alig várom, hogy vajon milyen új felirattal rukkolnak elő, és minden évben eláll tőle a lélegzetem. Na, most el tudjátok képzelni, mit éreztem akkor, mikor összezsúfolták az eddig összes feliratot, és egyben megnézhettem őket. És nem csak az állandókat, hanem a speciális epizódokét is, mint amilyen ez is volt. 

A részen belüli musical kiváló eszköz arra, hogy felvonultassa azokat a pillanatokat, amik a sorozatot jellemzik, felidézte a régmúltat, ahonnan indult 2005-ben. Milyen rég volt már, mikor Sam jogászhallgató volt a Stanfordon, és Dean beugrott hozzá, hogy keressék meg az eltűnt apjukat. Akkor még ki gondolta volna, hogy ez a Monster of the Week-re épülő sorozat ilyen hosszú utat tesz meg. Jellegzetes elemek tűntek fel, mint a madárijesztő (az egyik kedvenc részem), Dean nyaklánca, ami a testvérével való kapcsolatát szimbolizálja, és Dean kidobta a kukába, a sorozat szállóigéjének zenébe interpretálása és a Ghostfacers. 

Másrészt a musical kiszolgálta a hűséges fandomot is. Eleget tettek a vérfertőzésre fittyet hányó Dean/Sam shippereknek és a sokkal populárisabb Destiel shipnek is, én ezeken szakadtam a röhögéstől, főleg amikor Sam elkezdte fejtegetni, hogy miért nem más a karakterek shippelt elnevezése. 

Maga a heti ellenség teljesen jellegtelen volt, de ebben az epizódban nem ez volt a lényeg, hanem a nosztalgia, aminek tökéletesen eleget tett. Azt mondjuk sajnáltam, hogy nem hoztak vissza régebbi szereplőket, sőt, még Cas sem volt jelen, csak a diáklányok által játszott musical szereplőként.

A Carry On My Wayward Son, ami annyira meghatározó dala a sorozatnak, a végén csodálatos volt, és gyönyörűen reflektált a testvérek kapcsolatára, mint ahogy az egyes dalok – amik jók voltak –, a karakterekre, például, amikor Dean sírását jellemezték, miután visszatért a Pokolból, és lelkileg teljesen szét volt esve.

Jókat mosolyogtam és derültem ezen a részen, simán hozza azt a szintet, mint a többi komolytalanabb különleges epizód. Az viszont valahol szomorú, hogy az eddig teljesen érdektelen 10. évadban ez volt az egyetlen értékelhető rész, ami megmozdított bennem valamit. 

Értékelés: 5/5