Top 10 író, akiktől sose olvasok többé

Az olvasáshoz hozzátartozik, hogy néha kifogunk egy-egy rosszabb könyvet, amit aztán vagy elfelejtünk, amint becsuktuk vagy annyira bemászik a bőrünk alá, hogy még sokkal később is csak idegesen gondolunk vissza rá. Utóbbi esetben a rossz könyves élmény társul az író személyével, és amint meglátjuk a nevét, fejvesztve menekülünk, csak újabb könyve ne kerüljön a kezünkbe.

Ez olyan jelenség, amivel nem tudunk mit kezdeni.  Alapvetően úgy állunk hozzá, hogy az illető következő könyve is hasonló lesz, és akkor a mazochista énünk határait feszegetjük, ha mégis a kezünkbe vesszük. De van már olyan, ami annyira rettenetes, hogy esélyt sem adunk az írónak, hátha fejlődött közben. Mert nem, és kész, olvasóként jogunk, hogy ne várjunk érdemi fejlődésre. Olyan ez, mint amikor beleharapunk egy csokiba, és keserűen nyeljük le a falatot, mert förtelmes az íze. Ha az adott márka egy csokija minőségileg ezt a szintet üti meg, akkor mi az esély arra, hogy egy más töltelékű csoki finomabb lesz?

Nézzük csak, kik azok, akiktől az életben nem kívánok olvasni többé. Vannak itt tényleg egy könyv után soha többé szerzők, és akadnak olyanok is, akiknél több mű alapján döntöttem így. A lista teljesen szubjektív és teljesen sorrendmentes, értelemszerűen a teljesség igénye nélkül.

 

Szurovecz Kitti:
Tőle csak a Gyémántfiúhoz volt szerencsém, ami már rögtön a legelső oldalon kiverte a biztosítékot azzal, hogy a Robert Pattinsonról mintázott színész halálát súlyosabbnak állította be a 2001-es amerikai terrortámadásnál. El nem tudom képzelni, hogy egy felnőtt ember hogyan írhat ilyet, és hogyan hagyhatta benne a szerkesztő. A könyv maga egyébként olyannyira rémes volt, a szappanopera elemekkel, a dagályos és kisiskolás fogalmazással és a bosszantó karakterekkel, hogy végig sem bírtam rendesen olvasni, és könyörögtem már, hogy legyen vége, pedig már úgy lapozgattam csak. Azóta sem olvastam több könyvet az írónőtől, és nem is fogok. (Az sem volt túl szimpatikus, hogy az ebben a regényben szereplő történetet kiemelte, és kanyarított köré egy újabb trilógiát. Ez annyira fura.)

Jamie McGuire:
A Gyönyörű sorscsapás című könyve tényleg sorscsapás volt, csak közel sem gyönyörű. Amikor olvastam, a molyon 90% felett állt, és döbbenten konstatáltam, hogy azt az idegbeteg férfi főhőst, akit megteremtett, a nők romantikus férfiideálként bálványozzák. Aztán még csodálkozunk, hogy ennyi családon belüli erőszak van... Ezt a könyvet is a végén már csak átfutottam, a stílusa és a nagy mennyiségű párbeszéd, a jellegtelen karakterek olvashatatlanná tették. Azóta belefutok a Goodreadsen újabb és újabb könyvekbe, amiket McGuire írt, és amiről jókat szólnak, de amint meglátom, hogy ki a szerző, gyorsan szaladok is el a böngészőablaktól.

Sophie Jordan:
Ez még egészen friss élmény, nagyon nem tudok mit ragozni rajta, tessék elolvasni a kritikámat. Az Uninvited című könyve annyira pocsék volt, hogy elment a kedvem tőle. Főleg, hogy a Tűzláng című könyvéről sem hallottam sok jót, és csak később esett le, hogy azt is Jordan írta.

Laurell K. Hamilton:
Azt hittem, az Anita Blake sorozata tetszeni fog, mert sokan dicsérik, de nagyon darabosnak éreztem a regényt, és azóta se éreztem a késztetést, hogy folytassam. Főleg, hogy kitudjahánynagyonsok részes, és ahogy hallottam a történet idővel elsorvadt és szexközpontúvá vált. A másik általam olvasott sorozata, a Merry Gentry kezdőkötete viszont már szexcentralizáltan indult, úgyhogy e két könyv után el is búcsúztunk egymástól.

Lisa Jane Smith:
Nagy Vámpírnaplók rajongó voltam annak idején a sorozat fénykorában (azóta már elkaszáltam), és a mai napig emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy mi ez a regénynek csúfolt valami, és ennek mi köze a belőle adaptált sorozathoz. Arról nem beszélve, hogyan nevezhetünk valakit írónak, aki ilyen csodálatos hasonlatokkal operál: "Persze annyira sem tűnnek erősnek, mint a vécépapír… de keményebbek, mint gondolnád, és akkor a legkeményebbek, amikor valamelyikük veszélyben forog."
A könyvek az esetek nagy részében sokkal jobbak, mint a belőlük adaptált mozgóképes anyagok, L.J. Smithnél ellenben elképesztő, hogy a könyveiből nézhető alkotásokat tudtak létrehozni a készítők. A The Secret Circle című sorozat nem váltotta meg a világot, elég butuska volt, de azért szerettem, viszont annyira már nem ment el az eszem, hogy a TVD-s kínzás után elolvassak belőle egy sort is. 

E. L. James:

A világhírű Twilight fanfic író. Komolyan, nem semmi, amit ez a nő elért. Egy elismert saga sikerén felkapaszkodva írt egy ponyva trilógiát, ami valamilyen teljesen érthetetlen okból, amit még szociológiai-pszichológiai kutatások sem tudnának megmagyarázni, világsikert aratott. Pedig ilyen élvezetesen kisiskolás is tud írni, csak hát az nem pornó. Fogalmam sincs, minek olvastam végig az egész trilógiát, a harmadik rész már nagyon nehezen csúszott. Mindenesetre a film a trailerek alapján érdekel, főleg, hogy Jamie Dornan baromi jónak tűnik Mr. Greyként.

Cassandra Clare:
Sosem voltam a rajongója sem neki, sem a Csontvárosnak, de idővel megkedveltem valamennyire a sorozatot. Történt még mindez azelőtt, mielőtt futószalagként kezdte el ontani a könyveit. A Végzet ereklyéit még elvileg befejezem (miért ilyen hosszú, MIÉRT?), aztán soha többet nem akarok Cassandra Clare-től olvasni, még akkor sem, ha képes lesz előrukkolni egy új világban játszódó történettel. (Képes lesz rá?)

Abbi Glines:
Ő is megint egy olyan író, akinek hatmillió könyve van, és mégis, egyetlen elég volt ahhoz, hogy sietősen kilépjek az oldalról, ha egy borítón meglátom a nevét. Az Existence című könyve annyira bődületesen rossz volt, hogy az életben nem akarom, hogy közöm legyen akármilyen könyvhöz is, ami hozzá fűződik. Komolyan, mintha egy 12 éves fanficjét adták volna ki, olyan szintű az írás. És bugyuta, fájdalmasan bugyuta.

 

Claudia Gray:
Az Evernightból csak annyi maradt meg, hogy milyen nevetséges fordulatot alkalmazott a szerző: E/1-es narrációban a főhős elfelejtett közölni egy olyan apróságot, ami az egész lényét meghatározza, és ez volt a wtf moment. Ott és akkor annyira ideges lettem, hogy egy nagy nem, ahányszor meglátom egy-egy új könyvét.

Becca Fitzpatrick:
A Csitt, csitt is igencsak populáris sorozat, de nekem nem tetszett, noha már nem emlékszem miért. De bennem munkálkodik az érzés, hogy nem szeretem, és nem akarok Fitzpatrickot olvasni soha többé. Nem tudom megmagyarázni az okát, csak ott van ez az érzés, és hallgatok rá.