Moira Young: Rebel Heart

Tudjátok, milyen érzés az, mikor van egy abszolút kedvenc könyvetek, aminek tűkön ülve akarjátok olvasni a folytatását? Bizonyára igen. És tudjátok, milyen az, mikor a folytatás arcon csapás? Remélem nem.

Saba kiszabadította az ikertestvérét, Lugh-t, és most Emmivel együtt elindultak, hogy új életet kezdhessenek. Ám elakadtak útközben, a helyzetük nem olyan rózsás, mint optimista elképzelésük alapján gondolták. Jack elment Mollyhoz, hogy elvigye neki a szomorú hírt, és a terv szerint majd találkozik Sabával. De semmi sem úgy alakul, ahogy kéne, ráadásul a Tontonok terrorizálják a népet, mert DeMalo egy új világ megteremtését álmodta meg.

A Rebel Heart egy jeges vízzel teli vödör, aminek tartalmát a nyakamba öntötték. Eleinte sokkot kaptam, ahogy történtek a dolgok, aztán már olyan ideges voltam, hogy komolyan féltem, kárt teszek valamiben. Mert ez a könyv… ez tönkretett mindent. Moira Young tönkretett mindent. Tönkretette azt a fantasztikus érzést, amit a Blood Red Road közben végigjártam. És most haragszom rá, és csak azt tudom hajtogatni, hogy miért. Miért kellett elvennie tőlem? Mert most már nem tudok úgy gondolni erre a sorozatra, ahogy azt az első rész után tettem. Már nem megy.

Szeretnék egy reális magyarázatot, hogy miért kellett ezt tenni. Miért kellett ebből sorozatot csinálni. Miért kellett egy szappanopera szintjére süllyeszteni. Én csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy az első rész után HAGYJÁTOK ABBA A SOROZATOT! Nem éri meg beadni a derekatokat a kíváncsiságotoknak. Nem érdemes folytatni, őszintén mondom, hogy nem. A Blood Red Road többé-kevésbé lezárt könyv, ennyi. Úgy kell tenni, mintha a többi része nem létezne. Ne akarjatok átesni ekkora csalódáson.

Lehetne azzal takarózni, hogy a Rebel Heart a középső könyv szindrómában szenved, de ez az állítás nem állja meg a helyét. Mert ez a könyv rossz, köze nincs az előző részéhez, se karakterileg, se történetileg, se cselekményileg.

A Blood Red Road baromi jól volt összerakva, a végéig izgultam, minden jelenet feszült pillanatokat tartogatott, ez a valami viszont ritka unalmas. Ha szerettétek Sabát azzal a címszóval, hogy végre egy badass főhős, aki bátor, erős, nem állíthatja meg semmi, ugyanakkor messze nem tökéletes. Épp ellenkezőleg, de a könyv végére óriási karakterfejlődésen megy keresztül. Na ezt sürgősen felejtsétek el, itt csak az alteregójával Rinyabával találkozhatunk, aki semmi mást nem csinál, csak siránkozik és hülyébbnél hülyébb döntéseket hoz, nyomaiban sem emlékeztet arra az erős harcosra, aki túlélte a ketrecharcokat.  Az egyik húzása konkrétan olyan pillanat, amitől garantáltan falhoz akarjátok vágni a könyvet. De erre még később visszatérek.

Az egész könyvben semmi nem történik. Saba szellemeket lát, találkozik egy sámánnal, és féltávnál még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán szól-e majd valamiről ez a könyv. Értem ám, hogy Sabának meg kell birkóznia azzal a sok mindennel, amin keresztülment, de valahogy nagyon rosszul van az egész kivitelezve, és az a baj, hogy nem egy átmeneti állapot ez, hanem mintha Saba nem is ugyanaz a személy lenne, aki a Blood Red Roadban volt. Az Emmivel való kapcsolatának fejlődése semmissé lett, a Lugh-Saba viszony pedig katasztrófa.

Lugh egy tapló, meg még képzeljetek ide ezerszer rondább jelzőket. Ki nem állhattam végig, mert úgy viselkedett Sabával, mint egy ronggyal, ok nélkül, amit kicsit a szívemre vettem azok után, hogy Saba min ment keresztül azért, hogy megmentse a srácot. Egész végig azon bosszankodtam, hogy ezért az emberért aztán érdemes volt mentőakciót indítani, érdemes volt másoknak meghalni. Annyira gyűlöltem Lugh-t, hogy azt kívántam, bárcsak hagyták volna elégni a máglyán… Ilyen heves gyűlöletet ritkán tud kiváltani belőlem egy pozitívnak hitt karakter. Lughnak sikerült.

Vörös fejjel röhögök így utólag azon a mondatomon a kritikámban, hogy:”…valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).”  Hahahahahahaha. Még hogy nincs szerelmi háromszög, csak kérnem kellett. Aki szerette Saba és Jack kapcsolatát és a tényt, hogy nincs szerelmi háromszög, azt most gyorsan tegye a kezét a szeme elé, hogy ne lássa, amit írok. Jack jóformán nincs is a könyvben. Az elején kap E/3-ban egy nézőpontot, van egy nagyon rövid jelenete a könyv közepén, és felbukkan a végén. NEM BAJ! KAPUNK SZERELMI NÉGYSZÖGET! HURRRRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Csak hogy megspékeljük kicsit, hogy az első kötet mennyire rendben volt, ez a kárpótlás.

Saba tipikus Mary Sue-vá avanzsálódik, de ha legalább csak érzékelhető vonzalom lenne a hímneműek részéről, még talán lenyelném. De Saba mindhárom pasival smárol a könyvben. Az egyik közülük Tommo, aki mindössze 14 éves gyerek. Most erre úgy mégis mi szükség volt, hogy bele kellett keverni? Mi célt szolgált? De még nem is ez a legdurvább. A cérna ott szakadt el, mikor megtörténik az, és akkor legszívesebben felgyújtottam volna a könyvet. Spoileresen a következő bejegyzésben muszáj írnom erről.

SPOILER Tehát Saba lefekszik DeMalóval. Értitek, DeMalóval, aki a főgonosz. Az egész jelenet a semmiből jön, random összefutnak, még csak átvezetés sincs két jelenet között. Saba utálja Jacket, mert azt hiszi, hogy elárulta, beszélnek két szót, DeMalo kedvesnek tűnik, és akkor Saba rámozdul (igen, jól olvastátok, Saba kezdeményez), és puff, nyomás az ágy. Úgy, hogy Saba élete első 18 évében férfit sem látott a rokonain kívül soha. Oké, kicsit modern gondolkozásom van, de ez az egész annyira a semmiből jött, hogy azóta sem tudom megemészteni. És akkor utána Jack fél mondattal elrendezi, hogy nem baj, ha megcsalta. Persze azt Saba nem mondja el, hogy kivel, hogy a következő kötetben mehessen majd emiatt a dráma, miután kiderül. Nem kell nagyon törni rajta a fejünket, hogy ki fog. És még mindig van hab a tortán! Lehet, hogy Saba terhes DeMalo gyerekével! SPOILER VÉGE

Vajon hogy sikerült ezt összehozni? Elfogyott az ihlet, és amikor Young bekapcsolta a tévét, éppen egy szappanopera ment a tévében? Mert mást nem tudok elképzelni.

A disztópia része a történetnek érdekes volt eddig, hogy a chaal nevű droggal átmossák az emberek agyát. Viszont DeMalonak más tervei voltak, nem engedelmeskedett az uralkodónak, ez látszott. Azt szerettem a karakterében, hogy semmi sem tudtunk róla, olyan kellemesen sejtelmesen volt belebegtetve a gonoszsága, az ereje. Itt viszont DeMalo Seth lett, a nyálgép, aki a tökéletes világot akarja megteremteni, az utópiát, amiben minden arra érdemes boldog. Annyira összeférhetetlen a bennem élő képpel, hogy ezzel sem tudok mit kezdeni.

Lényegében az egész könyvnek semmi értelme sincs, a szerelmi négyszög formálódását tekintve semerre sem halad a történet. Mit mondhatnék még? Nem értem meg, miért. Nem, nem és nem.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Dust Lands #2

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 424