Eredetileg nem
szándékoztam elolvasni A hazudósokat.
Gyakran szembetaláltam magam vele a goodreadsen, de nem csigázott fel a
fülszöveg, az angol borító egyáltalán nem tetszik. Aztán a Ciceró kihozta
gyönyörű köntösbe csomagolva Rudolf Anna fordításában, aki a fantasztikus Gayle
Forman könyveket és az Amíg éleket
követte el (több fordítást neki, de tényleg!). Kiderült, hogy megmásíthatatlan
elhatározásom mégsem annyira megmásíthatatlan.
Cady az
előkelő Sinclair család sarja, a családé, melyben a tökéletesség, a látszat, a
hazugságok generációról generációra öröklődnek. A nyarat minden évben a
magánszigetükön töltik szülők, lányok, testvérek, unokák. Cady két korabeli
unokatestvérével, Mirrennel és Johnnyval, illetve Johnny barátjával, Gattel kapcsolódik
ki a vakáció során; barátságuk örökérvényű, de kizárólag a szigetre és a nyárra
korlátozódik. Aztán a tizenötös nyáron történik egy baleset, aminek
következtében Cady fejsérülést szenved, és elfelejt dolgokat. Két év elteltével
Cady visszatér a szigetre, és válaszokat keres. Nem érti, miért nem kereste a
szerelme, Gat, akivel összejött, miközben a srácot barátnő várta otthon. Nem
érti, miért változott meg a családtagjai viselkedése. Próbálja kibogozni a
titkokat, összerakni a tizenötös nyár történéseit, és rájönni, hogyan állnak
Gattel.
Így utólag
meg kell mondjam, sajnáltam volna, ha kimarad ez a könyv az életemből. Teljesen
levett a lábamról. Olyan az írói stílus, amit szeretek: kusza, zavaros, kissé
elborult, éppen olyan, amit elvárhatunk egy megbízhatatlan narrátortól, aki a
migrénjétől szenved, és nem mindig tud koherens gondolatokat kicsikarni magából.
Még ha nem is okozott katarzist, nem dobtam hátast a fordulatoktól, a
különleges fogalmazás, a hangulat, a bizonytalanság érzése maradéktalanul
kielégítette minden igényemet. Rendkívül tetszettek a költői túlzások, remekül
fokozták a főhős kiszolgáltatott állapotát. Egy példa:
„Aztán elővett egy pisztolyt, és mellen lőtt. Az előkertben álltam, ott estem össze. A seb szélesre nyílt és a szívem kihullott a bordáim közül, lebucskázott a virágágyásba. Vér lüktetett ütemesen a nyílt sebemből,
aztán a szememből,
a fülemből,
a számból.”
A
hazudósoknak nulla információ birtokában a legjobb nekiállni, szóval ennek tudatában olvassátok tovább, amit írok. A bejegyzés nem tartalmaz
spoilereket, de felsejlenek a könyvből kiragadott elemek a
családdal meg a dramaturgiával kapcsolatban, amik előrevetítenek, hogy
olvasáskor minek lesz jelentősége. Ismétlem, nem spoiler, nem lövök le semmit a
cselekményből, csak jobb, ha semmit sem tud az ember.
Köztudott,
hogy ez a könyv a nagybetűs FORDULATról híres. Nem tudtam, mi az, csak hogy van
benne valami, amitől sokan lehidaltak. Ennek ismeretében már az elején rájöttem,
hogy miről van szó, ha az ember egy kicsit is gondolkodik, nem nehéz kitalálni.
Lockhart képes volt arra, amire Lauren Oliver nem, úgy passzintotta össze az
eseményeket, hogy logikusak és értelmesek legyenek. Működtek a dialógusok, és
nem azt éreztem, mennyire izzadva erőlteti az egészet a nagy fináléra. Igazából
egyetlen jelentős árulkodó nyom volt, de ha az ember gyanútlan, simán átsiklik
rajta. Bár lelőttem a poént, de élveztem a mondatokban megbúvó rejtjeleket,
Cady nyomozását, a karakterek reakcióit. És amikor kiderült, pontosan mi
történt, sokkot kaptam, pedig már előtte a felvezetés is alaposan
elborzasztott. De ez, hogy egy nemes szándék a meggondolatlanság miatt mibe
torkollott, igazi arcul csapás volt. Remekül építette fel Lockhart azt az
alapot, ami mindent megmagyaráz: a cím, a gazdag család álszent hozzáállása,
ahol a pénzért mindenki hazudozik, és többnek mutatja magát, mint ami. Valahol
elgondolkodtató és szomorú ez a színjáték, főleg, hogy a valóságban is
biztos így van.
„A családban az öregek – anyu, a nagynénik, Papa – életcélja a szép tárgyak felhalmozása. Az nyer, akinek a legtöbb cucca van, amikor meghal.
De mit nyer? Ezt szeretném tudni.”
Már-már gyomorforgató volt, ahogy összetört az idilli kép. A könyv eleje csalóka, elhiteti velünk, hogy milyen összetartó ez a család, hiszen együtt töltik a nyarukat. Aztán előkerül a kalapból Cady, Mirren és Johnny szüleinek pénzéhsége, ahogy a nagymama vagyona miatt marakodnak egymással, és az apjuknak nyaliznak, hogy őket részesítse több ellátásban. Egyikük sem tett le semmi maradandót az életben, mégis természetesnek veszik, hogy apu pénzeli őket. És ami még rosszabb, hogy a gyerekeiket eszközként használják a nagypapa megpuhítására, és ezt az attitűdöt állítják be követendő példának. Lockhart idealistán ütközteti a becstelen felnőtteket a még romlatlan gyerekekkel, akik igyekeznek kitartani az elveik mellett; még nem hagyják, hogy a pénz legyen az úr az életükben, ami miatt mindenen és mindenkin átgázolnak. De aztán bebizonyosodik, hogy néha a jó szándék sem ér fabatkát sem.
A könyv
színes részét meseblokkok képezik: ismert meséket írt át Lockhart úgy, hogy a
történet tanulsága az egyes eseményekhez kötődjön. Nagyon ötletes megoldás ez,
minden közbeékelés során sokat dobott a sztorin. A mesék jól rávilágítanak a
„tökéletes” Sinclair család hibáira: kívülről hiába tűnik mesésnek az életük,
valójában közel sem az, mindegyiküknek megvan a saját szennyese, amit
igyekeznek elfedni, hazudnak és tettetnek, hogy minden rendben.
Különleges
és egyedi könyv ez, szorongató, baljós hangulattal és egy megoldásra váró
rejtéllyel. Aki szereti az ilyesmit, annak bátran ajánlom.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: We Were Liars
Kiadó:
Ciceró
Megjelenés
éve: 2015
Oldalszám:
246
Fordította:
Rudolf Anna
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése