E. Lockhart: A hazudósok

Eredetileg nem szándékoztam elolvasni A hazudósokat. Gyakran szembetaláltam magam vele a goodreadsen, de nem csigázott fel a fülszöveg, az angol borító egyáltalán nem tetszik. Aztán a Ciceró kihozta gyönyörű köntösbe csomagolva Rudolf Anna fordításában, aki a fantasztikus Gayle Forman könyveket és az Amíg éleket követte el (több fordítást neki, de tényleg!). Kiderült, hogy megmásíthatatlan elhatározásom mégsem annyira megmásíthatatlan.

Cady az előkelő Sinclair család sarja, a családé, melyben a tökéletesség, a látszat, a hazugságok generációról generációra öröklődnek. A nyarat minden évben a magánszigetükön töltik szülők, lányok, testvérek, unokák. Cady két korabeli unokatestvérével, Mirrennel és Johnnyval, illetve Johnny barátjával, Gattel kapcsolódik ki a vakáció során; barátságuk örökérvényű, de kizárólag a szigetre és a nyárra korlátozódik. Aztán a tizenötös nyáron történik egy baleset, aminek következtében Cady fejsérülést szenved, és elfelejt dolgokat. Két év elteltével Cady visszatér a szigetre, és válaszokat keres. Nem érti, miért nem kereste a szerelme, Gat, akivel összejött, miközben a srácot barátnő várta otthon. Nem érti, miért változott meg a családtagjai viselkedése. Próbálja kibogozni a titkokat, összerakni a tizenötös nyár történéseit, és rájönni, hogyan állnak Gattel.

Így utólag meg kell mondjam, sajnáltam volna, ha kimarad ez a könyv az életemből. Teljesen levett a lábamról. Olyan az írói stílus, amit szeretek: kusza, zavaros, kissé elborult, éppen olyan, amit elvárhatunk egy megbízhatatlan narrátortól, aki a migrénjétől szenved, és nem mindig tud koherens gondolatokat kicsikarni magából. Még ha nem is okozott katarzist, nem dobtam hátast a fordulatoktól, a különleges fogalmazás, a hangulat, a bizonytalanság érzése maradéktalanul kielégítette minden igényemet. Rendkívül tetszettek a költői túlzások, remekül fokozták a főhős kiszolgáltatott állapotát. Egy példa:

„Aztán elővett egy pisztolyt, és mellen lőtt. Az előkertben álltam, ott estem össze. A seb szélesre nyílt és a szívem kihullott a bordáim közül, lebucskázott a virágágyásba. Vér lüktetett ütemesen a nyílt sebemből,
aztán a szememből,
a fülemből,
a számból.”

A hazudósoknak nulla információ birtokában a legjobb nekiállni, szóval ennek tudatában olvassátok tovább, amit írok. A bejegyzés nem tartalmaz spoilereket, de felsejlenek a könyvből kiragadott elemek a családdal meg a dramaturgiával kapcsolatban, amik előrevetítenek, hogy olvasáskor minek lesz jelentősége. Ismétlem, nem spoiler, nem lövök le semmit a cselekményből, csak jobb, ha semmit sem tud az ember.  

Köztudott, hogy ez a könyv a nagybetűs FORDULATról híres. Nem tudtam, mi az, csak hogy van benne valami, amitől sokan lehidaltak. Ennek ismeretében már az elején rájöttem, hogy miről van szó, ha az ember egy kicsit is gondolkodik, nem nehéz kitalálni. Lockhart képes volt arra, amire Lauren Oliver nem, úgy passzintotta össze az eseményeket, hogy logikusak és értelmesek legyenek. Működtek a dialógusok, és nem azt éreztem, mennyire izzadva erőlteti az egészet a nagy fináléra. Igazából egyetlen jelentős árulkodó nyom volt, de ha az ember gyanútlan, simán átsiklik rajta. Bár lelőttem a poént, de élveztem a mondatokban megbúvó rejtjeleket, Cady nyomozását, a karakterek reakcióit. És amikor kiderült, pontosan mi történt, sokkot kaptam, pedig már előtte a felvezetés is alaposan elborzasztott. De ez, hogy egy nemes szándék a meggondolatlanság miatt mibe torkollott, igazi arcul csapás volt. Remekül építette fel Lockhart azt az alapot, ami mindent megmagyaráz: a cím, a gazdag család álszent hozzáállása, ahol a pénzért mindenki hazudozik, és többnek mutatja magát, mint ami. Valahol elgondolkodtató és szomorú ez a színjáték, főleg, hogy a valóságban is biztos így van.

„A családban az öregek – anyu, a nagynénik, Papa – életcélja a szép tárgyak felhalmozása. Az nyer, akinek a legtöbb cucca van, amikor meghal.

 De mit nyer? Ezt szeretném tudni.”

Már-már gyomorforgató volt, ahogy összetört az idilli kép. A könyv eleje csalóka, elhiteti velünk, hogy milyen összetartó ez a család, hiszen együtt töltik a nyarukat. Aztán előkerül a kalapból Cady, Mirren és Johnny szüleinek pénzéhsége, ahogy a nagymama vagyona miatt marakodnak egymással, és az apjuknak nyaliznak, hogy őket részesítse több ellátásban. Egyikük sem tett le semmi maradandót az életben, mégis természetesnek veszik, hogy apu pénzeli őket. És ami még rosszabb, hogy a gyerekeiket eszközként használják a nagypapa megpuhítására, és ezt az attitűdöt állítják be követendő példának. Lockhart idealistán ütközteti a becstelen felnőtteket a még romlatlan gyerekekkel, akik igyekeznek kitartani az elveik mellett; még nem hagyják, hogy a pénz legyen az úr az életükben, ami miatt mindenen és mindenkin átgázolnak. De aztán bebizonyosodik, hogy néha a jó szándék sem ér fabatkát sem.

 

A romantika nem kap hangsúlyos szerepet, inkább olyan csupasz váz, mint Cady és Gat kapcsolata is, hiszen ahogy Gat megjegyzi, a szigeten kívül nem is ismerik egymást, és alapvető dolgokkal nincsenek tisztában a másikról. A letisztultság ebben a vonatkozásban is nagyon tetszett, bár ebből kifolyólag sem igazán kötődtem a pároshoz meg a többi szereplőhöz sem. Gat karaktere kapcsán Lockhart még két fontos témát boncolgat:előkerül a rasszizmus és kiérződnek a társadalmi különbségek is.

 

A könyv színes részét meseblokkok képezik: ismert meséket írt át Lockhart úgy, hogy a történet tanulsága az egyes eseményekhez kötődjön. Nagyon ötletes megoldás ez, minden közbeékelés során sokat dobott a sztorin. A mesék jól rávilágítanak a „tökéletes” Sinclair család hibáira: kívülről hiába tűnik mesésnek az életük, valójában közel sem az, mindegyiküknek megvan a saját szennyese, amit igyekeznek elfedni, hazudnak és tettetnek, hogy minden rendben.

Különleges és egyedi könyv ez, szorongató, baljós hangulattal és egy megoldásra váró rejtéllyel. Aki szereti az ilyesmit, annak bátran ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 246

Fordította: Rudolf Anna