Dan Wells: Nem akarlak megölni

Az eredeti John Cleaver-trilógia befejező részének címe rossz. Dan Wells engem határozottan meg akart ölni ezzel a könyvvel. Mi volt ez a befejezés, emberek? Teljes sokkban ülök itt! Ezt még emésztem egy darabig, azt hiszem.

John úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, és üzenetet intézett Senkinek, hogy keresse meg. A célja, hogy leszámoljon vele, és ezzel még az ölés utáni vágyát is kielégítheti. Úgy tűnik, Senki válaszol a hívó szóra, egy új sorozatgyilkos bukkan fel az álmos kisvárosban. John nekiáll nyomozni, tervet kovácsolni, és közben észrevétlenül szert tesz egy igazi barátnőre is Mary személyében. De semmi és senki nem az, aminek látszik, és John nem csak a gyilkossal kapcsolatban tesz új felfedezést, hanem önmagával is.

Be kell, valljam, a könyv első felében nem voltam túlzottan elégedett. Nem azért, mert rossz volt a sztori, hanem nagyobb durranásra vártam a lassabb építkezés helyett, amivel alapjáraton nem lett volna gondom, de harmadszorra már nem hatott rám az újdonság erejével. De bíztam benne, hogy a könyv második fele kárpótol, és mondanom sem kell, hogy ezt bőven megtette. 

Az ominózus első félben kissé furcsállottam, hogy John élete mennyire hétköznapian tinédzser létté szelídül. Persze eleinte a Maryvel való kapcsolata szövetségnek indul, amiben végre valakinek előadhatja a teóriáit és a nyomozása részleteit, és ez szép lassan átvált valami többé, ami hozzájárul John személyiségfejlődéséhez. Eleinte nem is értettem, honnan jött most így Mary hirtelen a képbe, főleg, hogy Johnt mindig is Brooke érdekelte, de a végére nagyon megszerettem a párosukat. Valahogy ebben a részben különösen szerettem a dialógusokat, John egyszerűen sziporkázott.

Viszont volt egy nagy hiányom: Szörnyeteg úr eltűnt. Ahhoz képest, hogy az előző részt végig uralta, miatta imádtam azt a könyvet, itt egyszer kap említést. Világos, hogy az előző kötet eseményei vezettek ehhez, de szerintem túlságosan háttérbe húzódott, és John viszonylag normálisnak tűnt, ahhoz képest, milyen volt idáig.

Eddig csak ezerszer mondtam el, Dan Wells milyen jól ír, és ezt most is meg kell tennem. A gyilkosságok és a nyomozás remekül vannak végigvezetve a könyvön. Nagyon szerettem találgatni, hogy ki lehet a ludas, és Wells nem könnyítette meg a dolgomat, mert lassan mindenki gyanúsnak tűnt, de tényleg, másrészt mégsem tudtam határozottan eldönteni, hogy ki lehet az. Amikor kiderült, hogy mi van, csak lestem ki a fejemből, hogy milyen jól van összerakva a könyv, és szándékosan cselezik az olvasóval.

Bővelkedik fordulatokban rendesen, noha van, amit kitaláltam, van, amit csak sejtettem, és az egyik lerendezésével nem is vagyok teljesen elégedett. A sorozatgyilkossal való találkozás kissé bugyuta forgatókönyvet követ, de mindenképpen nagy horderejű hatása van, ami hozzátevődik az egyik későbbi történéshez, és a kettő együtt érvényesül.

A könyv a vége felé dramaturgiai vonalon nagyon erős, ahogy olyasmit meghúz, amire álmunkban nem gondoltunk volna. Konkrétan a tetőpont az sokk, és olyan szépen köti az egészet John jelleméhez, és olyan szép ívet nyer tőle a történet, hogy az hihetetlen. Ha végigtekintek mindhárom könyvön, elképesztő az út, amit John bejárt, ahogy tisztába jött önmagával. Különleges élmény volt, ahogy olvasóként végigkövethettem ennek a szociopata fiúnak a hűvös gondolkodását. (Az még mindig creepy, ahogy balzsamozni akarja a barátnőjét, de ismerjük a mondást: senki sem tökéletes).

Ez egy fantasztikus trilógia, amiért minden elismerés megilleti a szerzőt, és kíváncsian várom a folytatást, remélem, az is hozza ezt a színvonalat.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Don’t Want to Kill You

Sorozat:  John Cleaver #3

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Fordította: Szebegyinszky Szilvia