A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.
Amikor őszi műsorrendbe került a Lucifer, aggódni kezdtem. Midseasonben remekül megállta a helyét, de kibővített epizódszámmal félő volt, hogy hullámzani kezd a minőség. Jelentem, ez nem történt meg – igaz, a félévad-záróig még hátra van 3 rész.
Az első évadban is ennyire sziporkázott a sorozat? Mert most annyi benne a muníció poénfronton, hogy el is felejtem, hogy nem komédiát, hanem nyomozós sorozatot nézek.
Sőt, nem is érdekelnek az ügyek, szinte nem is figyelek a megoldásukra,
a karakterek viszik a pálmát, és okozzák az örömteli perceket.
Mindig sikerül megtalálni azt a határt, amikor még nem száll el teljesen a humor, és még az olyan dolgok is mosolyfakasztóak, mint amikor Lucifer kitalálta, hogy olyan lesz, mint Detective Douche.
Tom Ellis kisajátítja magának a képernyőt, és minden megszólalása derültséget okoz,
de a kiválóan megválasztott főszereplőn kívül a mellékszereplők is
nagyban hozzájárulnak, hogy hétről hétre várjam a részeket. Ella színt
hozott a csapatba, az öreg motorosok közül pedig a démon Maze-t és a
pszichológus Lindát emelném ki, és persze azért is jár a pacsi, hogy a
gyerekszereplő irtó aranyos – sajnálom, hogy Trixie mostanában kevés
játékidőt kap.
Spoileresen a tovább mögött folytatom.
1 napja
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése