Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Jennifer Niven olyan könyvet írt, ami összezúzta a szívemet-lelkemet. A Veled minden hely ragyogó mindenképpen olyan utazás, amire érdemes jegyet váltani. Higgyétek el, megéri. 

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

A történet kezdetén Theodore Finch a suli tornyának párkányán ácsorog, és a halálról tűnődik. Itt fut össze Violet Markey-val, aki nemrég elveszítette a nővérét egy balesetben, és azóta nem találja az élet értelmét. Finch a maga bohókás stílusában lebeszéli a lányt az öngyilkosságról. A suliban mindenki azt hiszi, hogy Finch akart leugrani, és Violet mentette meg. Finch érdeklődni kezd a lány iránt, és egy közös suliprojekt keretében bejárják Indiana nevezetességeit. Mindeközben összebarátkoznak, és Finch megmutatja Violetnek, hogy a nővére halála után sem áll meg az élet.

Vajon mit lehet elvárni egy olyan könyvtől, ami így kezdődik: „A mai nap jó a halálra?” Akkor még a leghalványabb elképzelésem nem volt. De eltelt pár oldal, és következett egy olyan rész, amiből azonnal tudtam, hogy kizárt, hogy én ezt a könyvet nem fogom szeretni. 

„– Utálom a matekot, de nem ezért vagyok itt. És ezt ne vedd magadra, ha te viszont éppen amiatt jöttél volna föl... Biztos jobb matekos vagy, mint én, de nálam nagyjából mindenki jobb matekból. Nem baj, nem zavar, van sok fontosabb, amiben jó vagyok – a gitár, a szex, az apám következetes gyötrése, hogy sorozatosan kiábránduljon belőlem, hogy csak egy párat említsek. És az is nagyon igaz, hogy az égvilágon sohasem fogod használni. Mármint a matekot.”

A regény két nézőpontot mutat be, Finchét és Violetét. Ez a matekos rész Finch fejében volt; annyira, de annyira szerettem az ő fejében lenni. Olyanok a gondolatai, mint az egész lénye: dinamikusak, hektikusak, csapongóak és legfőképpen különcök. Ő egy fura alak, aki egyfolytában hülyét csinál magából, de ez nem rengeti meg a világát, mint ahogy az sem, hogy mit mondanak a háta mögött. Csak megvonja a vállát, őt a konvenciók nem korlátozzák. Mondjuk nem csoda, hogy flúgosnak bélyegzik, mert Finch pluszban az öngyilkosság megszállottja. Mindenféle statisztikai adattal tisztában van a különböző halálnemeket illetően, és ez végigkíséri az egész könyvet. Ez elég ambivalens érzéseket kelt, hiszen ez a habókos srác egy szélvész, aki olyan lelkesedéssel vág bele mindenbe, hogy Violetet is magával rántja. Ám ez csak a felszín, egy álarc, amely mögött ki tudja, ki a valódi Theodore. Hiába pattannak le róla a sértések és a gúnyolódások, ő mégis csak egy fiú, aki keresi az identitását, azt a verzióját, ami megfelelő ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, de a nagy kutakodásban már ő sem tudja, hogy kicsoda. 

Violet épp az ellenkezője. Népszerű lány volt, akinek megvolt mindene: pasi, életcél, egy imádott testvér. De amikor a nővére meghalt egy autóbalesetben, Violet élete felborult, és azóta sem találja a helyét. Nem érti, hogy a barátai miért voltak a barátai, és a pasijától sem akar már semmit. Az életcélja is a semmibe veszett, képtelen arra, hogy egyetlen sort is monitorra vessen, pedig korábban imádott írni.

Elég nyilvánvaló, hogy mi sül ki abból, ha ők ketten összekerülnek. Finch addig-addig jár Violet nyakára, míg szép lassan újra ráveszi a lányt olyan dolgokra, amikre már nem hitte, hogy képes. Megmutatja neki, hogy igenis van értelme az életnek, csak meg kell találni benne a szépséget, mert mindenben van valami szép, csak a perspektívától függ, hogy annak lássuk. A kapcsolatuk kibontakozásához a keretet egy iskolai projekt adja, aminek a lényege, hogy Indiana nevezetességeiről kell beszámolót készíteniük. Így mindenféle fura helyre ellátogatnak: van itt házi készítésű hullámvasút, lakókocsi könyvesbolt, és így tovább. 

Imádtam ebben a könyvben az apró részleteket. A sima elbeszélés kiegészül Facebook üzenetekkel, sms-ekkel és post-itekkel. Imádtam a post-ites ötletfalat, hogy a főszereplők Virginia Woolfe idézetekkel dobálóznak, ezzel meghozva a kedvet az olvasásához. Imádtam, hogy elmennek különböző helyekre, és otthagynak magukból egy darabot. Imádtam, hogy Finch a tél közepén elhozza a tavaszt annak a lánynak, akit szeret.

És aztán mikor a barátságuk elmélyül, felmerül a kérdés: mi jön ezután? Mi jöhet még? A feketeleves, mi más. Mert ez a könyv felültet egy érzelmi hullámvasútra, ahol mosolyogsz és nevetsz, olvadozol és álmodozol, aztán bedob a mélyvízbe, és lenn tartja a fejed.  Nem hiszed el, hogy összefacsarodik a szíved, és csak zokognál. Mert ez nem történhet, azok után, amiben eddig részesültél, nem. 

A középpontban a mentális betegségek, a depresszió, öngyilkosság és társai állnak. Helyeslően bólogattam arra, hogy a szerző elítéli a megbélyegzést, a címkék használatát. Ez sokkal összetettebb annál. Tényleg tudjuk, hogy valaki miért instabil mentálisan? Magától lesz az? Nem esetleg azért, mert az abuzív apja megkeseríti az életét? Vagy az úgynevezett barátai nem is törődnek vele igazából? Vagy, mert úgy érzi, hogy senki sem szereti? Persze vannak esetek, mikor ez nem jogos, csak bemagyarázás, de mi van akkor, ha tényleg így van? Mindannyian sérültek vagyunk így vagy úgy, miért felfoghatatlan, miért gyengeség, ha vannak, akik egyedül nem tudnak megbirkózni vele? Miért gyávaság, ha egyszer nincs már semmi sem, ami elég?

Finch és Violet egyfajta párhuzamba kerülnek a családjuk révén, ám egyúttal teljesen ellentétes végletet képviselnek. Finch nem tudja túltenni magát egy gyerekkori emlékén, a madár halálán, és talán fel sem fogja, hogy a madár sorsában önmagát látja. Tudja ő is, hogy a családja elfogadható, és hálás lehet azért, amilyen élete van, de ez ugyanakkor mégsem az igazi. És ott van Violet, a tökéletes családdal, amiben csak ő nem tökéletes, mióta elveszítette a nővérét. 

 A második felére a könyv olyan szinten játszik az érzelmekkel, hogy azt nem lehet elviselni. Azt érzed, hogy téglát dobnak az arcodba, és nem kapsz levegőt. Teljes érzelmi megrázkódtatást kellett átélnem, mert valahol gondoltam, hogy ez lesz, nem ért váratlanul, de nem akartam elhinni. És utána rosszul voltam, annyira rosszul, és még most is sírhatnékom támad, ha visszagondolok rá.

Végső soron éppen ez volt a célja ennek a könyvnek, ez az érzelmi katarzis, aminek utórezgései még mindig bennem élnek. Köszönöm ezt az élményt Jennifer Niven, csodálatos volt!

Extra: Olvasd el a Jennifer Nivennel készült interjút, amiben a könyv keletkezési körülményeiről mesél.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: All The Bright Places

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 430
Fordította: Kocsis Anikó