A Bocsáss
meg, Leonard Peacock! után alig vártam, hogy ismét Matthew Quicktől
olvashassak.
Nanette
mindig is a tökéletes gyerek volt: jó tanuló, élsportoló, a szülők álma. De
nem érzi jól magát a bőrében, belefáradt abba, hogy másoknak kell
megfelelnie. Amikor a tanára neki ajándékozza a The Bubblegum Reaper c. könyvet, a történet egyenesen megszólítja a
lányt. A főhős éppen olyan, mint ő, és innentől kezdve Nanette már nem akarja
fenntartani a tökéletes gyerek látszatát. Megismerkedik a könyv írójával,
akivel barátok lesznek, és rajta keresztül találkozik Alex-szel, aki éppen
olyan kívülállónak érzi magát, mint a lány.
Ezt a
könyvet sokáig fogom emészteni. Sokrétű, és többféle témát feszeget, de
leginkább arról szól, hogy milyen az, amikor nem találjuk a helyünket a
világban, és milyen módszerekkel próbálunk tenni ellene.
A The Bubblegum Reaper a történet motorja.
Nanette, Alex és a 14 éves Oliver fanatikus megszállottjai lesznek a könyvek,
rengetegszer elolvassák, a benne található gondolatokat kisajátítják, és
életfilozófiájukká teszik – persze nem egyenlő mértékben. Egy könyvmolynak
olvasni arról, hogy mennyire szeretik a karakterek a könyvbeli könyvet, maga a
mennyország. Nagyon sok mindenben együtt bólogattam a szereplőkkel, azonosulni
tudtam velük, sőt, még a The Bubblegum
Reaper főszereplőjével, Wrigley-vel is.
Quick
némileg túlzásba vitte az introvertált szereplők, és a normalitást megtestesítő
extrovertált szereplők szembeállítását. Van is egy igencsak velős mondat: „Köszi, hogy megmentetted Nanette-et attól,
hogy egyedi legyen.”
A könyv
szerint akkor vagy normális, ha szexelsz és bulizol agyba-főbe, és ha ezt nem
érzed szórakozásnak, veled van a baj. Nem mondom, hogy ebben nincs igazság,
elég csak a saját egyetemi éveimre gondolni, ahol mindennap azt hallgattam, ki,
mikor, kivel milyen kocsmában itta le a sárga földig magát, és absztinensként
én voltam mindenkinek a csodabogár. (Nem vicc, még tanár is pislogott, miért
nem iszom.) De azért túlzás ez így, hiszen nemcsak a két véglet létezik, van
köztes út is, amit mintha a regény elfelejtett volna.
„És aztán egy nap magadat keresed a tükörben, és többé már képtelen vagy felismerni önmagad, csak másokat látsz majd. Tudni fogod, hogy azt tetted, amit ők akartak. Olyanokká váltál, mint ők. És gyűlölni fogod magad érte, mert túl késő lesz.”
A „másság”
azt eredményezi, hogy a kívülállóknak nincsenek igazi barátai, csak kirakatkapcsolatai, és mindent, amit
tesznek, a társadalom elvárásai alapján teszik. Magyarán nem lehetnek önmaguk.
Ez Nanette változásán kitűnően van szemléltetve, és a hozzá használt narrációs
eszköz zseniális. A lánynak betelik a pohár: abbahagyja a focit, lekoptatja a
kamubarátokat, és megpróbál önmaga lenni, de valójában nem tudja, hogy ki is ő,
nem tudja, hogy mit akar az életben, és válaszokat akar. De aztán Alex
bemocskolja az új életfilozófia tisztaságát, és Nanette visszasüllyed a régi,
kényszeresen mindenki másnak meg akar felelni állapotba. Ekkor az E/1-es
nézőpontban írt regény hirtelen E/3-ba vált, érzékeltetve azt, amit a pszichológus
tanácsolt Nanette-nek, hogy szemlélje kívülről önmagát. Így hát mi is úgy
szemléljük, és azt a lányt látjuk, akit a szülők, a barátok, a világ lát, azt a
normálisnak címkézett emberpéldányt, amit a társadalom elvár.
Ám a regény
ezen pontján annyira kiérződött az amerikai sznobság, hogy elveszítettem a
Nanette iránti együttérzésemet. Érthető volt a pszichológus, de végig úgy jött
le, hogy nem az a bizonyos dolog miatt volt rá szükség, és Nanette depressziója
sem amiatt alakult ki, hanem a kiváltó ok, hogy a könyv iránt táplált vágyai
nem teljesültek be.
Alex egy
olyan többrétegű karakter, aki eredendően jó, de az élet igazságtalansága miatt
elveszítette a fókuszt, és már nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes.
Gyerekkorában az iskolában bántalmazták, az élményeit versekben önti ki
magából, és próbálja megvédeni Olivert, mert a fiúban önmagát látja. Quick az ő
személyében azt az embertípust jeleníti meg, akinek az őt ért traumák miatt
elhomályosul az ítélete, azt hiszi, hogy jót cselekszik, és nem látja, hogy
közben kárt okoz. És mindehhez a The
Bubblegum Reapert és az élményeit
használja fel önigazolásként. Amikor megismerkedtünk vele, nem gondoltam, hogy
ez fog vele történni, és teljesen megdöbbentem.
„– Miért nem kapok egyenes választ?– Azért, mert olyan nem létezik. Megtanulod, amikor felnősz. Senki sem tudja a válaszokat. Senki.”
Ez a könyv
arról szól, hogy tesszük a dolgunkat annak megfelelően, ahogy a szüleink
irányítanak, hiszen ezt szoktuk meg gyerekkorunktól kezdve. Majd egyszer csak
a felnőtt lét küszöbén elkezdünk válaszokat keresni: kik vagyunk, hol a helyünk az életben, mi a
célunk? És ezek a válaszok nem akarnak maguktól jönni, mert az élet ilyen.
Lutri.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Little, Brown Books for Young Readers
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
265
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése