Dan Wells: Nem akarlak megölni

Az eredeti John Cleaver-trilógia befejező részének címe rossz. Dan Wells engem határozottan meg akart ölni ezzel a könyvvel. Mi volt ez a befejezés, emberek? Teljes sokkban ülök itt! Ezt még emésztem egy darabig, azt hiszem.

John úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, és üzenetet intézett Senkinek, hogy keresse meg. A célja, hogy leszámoljon vele, és ezzel még az ölés utáni vágyát is kielégítheti. Úgy tűnik, Senki válaszol a hívó szóra, egy új sorozatgyilkos bukkan fel az álmos kisvárosban. John nekiáll nyomozni, tervet kovácsolni, és közben észrevétlenül szert tesz egy igazi barátnőre is Mary személyében. De semmi és senki nem az, aminek látszik, és John nem csak a gyilkossal kapcsolatban tesz új felfedezést, hanem önmagával is.

Be kell, valljam, a könyv első felében nem voltam túlzottan elégedett. Nem azért, mert rossz volt a sztori, hanem nagyobb durranásra vártam a lassabb építkezés helyett, amivel alapjáraton nem lett volna gondom, de harmadszorra már nem hatott rám az újdonság erejével. De bíztam benne, hogy a könyv második fele kárpótol, és mondanom sem kell, hogy ezt bőven megtette. 

Az ominózus első félben kissé furcsállottam, hogy John élete mennyire hétköznapian tinédzser létté szelídül. Persze eleinte a Maryvel való kapcsolata szövetségnek indul, amiben végre valakinek előadhatja a teóriáit és a nyomozása részleteit, és ez szép lassan átvált valami többé, ami hozzájárul John személyiségfejlődéséhez. Eleinte nem is értettem, honnan jött most így Mary hirtelen a képbe, főleg, hogy Johnt mindig is Brooke érdekelte, de a végére nagyon megszerettem a párosukat. Valahogy ebben a részben különösen szerettem a dialógusokat, John egyszerűen sziporkázott.

Viszont volt egy nagy hiányom: Szörnyeteg úr eltűnt. Ahhoz képest, hogy az előző részt végig uralta, miatta imádtam azt a könyvet, itt egyszer kap említést. Világos, hogy az előző kötet eseményei vezettek ehhez, de szerintem túlságosan háttérbe húzódott, és John viszonylag normálisnak tűnt, ahhoz képest, milyen volt idáig.

Eddig csak ezerszer mondtam el, Dan Wells milyen jól ír, és ezt most is meg kell tennem. A gyilkosságok és a nyomozás remekül vannak végigvezetve a könyvön. Nagyon szerettem találgatni, hogy ki lehet a ludas, és Wells nem könnyítette meg a dolgomat, mert lassan mindenki gyanúsnak tűnt, de tényleg, másrészt mégsem tudtam határozottan eldönteni, hogy ki lehet az. Amikor kiderült, hogy mi van, csak lestem ki a fejemből, hogy milyen jól van összerakva a könyv, és szándékosan cselezik az olvasóval.

Bővelkedik fordulatokban rendesen, noha van, amit kitaláltam, van, amit csak sejtettem, és az egyik lerendezésével nem is vagyok teljesen elégedett. A sorozatgyilkossal való találkozás kissé bugyuta forgatókönyvet követ, de mindenképpen nagy horderejű hatása van, ami hozzátevődik az egyik későbbi történéshez, és a kettő együtt érvényesül.

A könyv a vége felé dramaturgiai vonalon nagyon erős, ahogy olyasmit meghúz, amire álmunkban nem gondoltunk volna. Konkrétan a tetőpont az sokk, és olyan szépen köti az egészet John jelleméhez, és olyan szép ívet nyer tőle a történet, hogy az hihetetlen. Ha végigtekintek mindhárom könyvön, elképesztő az út, amit John bejárt, ahogy tisztába jött önmagával. Különleges élmény volt, ahogy olvasóként végigkövethettem ennek a szociopata fiúnak a hűvös gondolkodását. (Az még mindig creepy, ahogy balzsamozni akarja a barátnőjét, de ismerjük a mondást: senki sem tökéletes).

Ez egy fantasztikus trilógia, amiért minden elismerés megilleti a szerzőt, és kíváncsian várom a folytatást, remélem, az is hozza ezt a színvonalat.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Don’t Want to Kill You

Sorozat:  John Cleaver #3

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Fordította: Szebegyinszky Szilvia

Olvass tovább!

2016. márciusi megjelenések

A márciusi listám elég kurta, mindössze egyetlen angol megjelenés keltette fel a figyelmem. Mellette érkezik magyarul egy sorozat folytatása.

Corinne  Duyvis: On the Edge of Gone

Megjelenés: március 8.

Kiadó: Amulet Books

2035. január 29. Ezen a napon csapódik be az üstökös.

Denise-nek, az anyjának és a lánytestvérének, Irisnak az otthonukon, Amszterdamon kívül jelöltek ki átmeneti menedéket, ahol kivárhatják a becsapódást. De Iris eltűnt, és Denise drogos anyjának tempójában sosem fogják időben elérni a menedéket.

Az utolsó pillanatban egy találkozó az átmeneti menedéknél sokkal jobb helyre vezeti őket. Egy generációs űrhajóra, ami el fogja hagyni a Földet, hogy új világokat kolonizáljon, miután az üstökös eltalálja a bolygót. De a hajón mindenkit a hasznosságuk alapján választottak. Denise autista, és attól fél, nem engedik meg neki, hogy maradjon. Tud helyet szerezni, mielőtt a hajó kilő? És mi lesz az anyjával meg a lánytestvérével?

Amikor az emberi faj jövője forog kockán, kinek az élete éri a legtöbbet?

Az üstökös/aszteroida becsapódás plusz egyéb a Föld elpusztul, mindenki meghal is örök, megunhatatlan kedvenc téma. És tök érdekes, hogy pont most talál rám ez a könyv, mert éppen You, Me and the Apocalypse-t darálgatok lassacskán.

Alma Katsu: A szakadék (Halhatatlan-trilógia #3)

Megjelenés: március 31.

Kiadó: Agave

A világegyetemben működő valamennyi erő közül a szerelemé a legtitokzatosabb, a leginkább felkavaró és a legtöbb megaláztatással járó energia. Lanore McIlvrae több száz éve menekül Adairtől, mert megrémült a férfi titokzatos képességeitől, és fél indulatos természetétől. Visszaélt a férfi bizalmával, és kőfal mögé zárta őt, hogy megmentse élete nagy szerelmét, Jonathant. Amikor kétszáz év bebörtönzés után Adair kiszabadult, Lanore biztos volt benne, hogy a férfi rátalál, és valódi pokollá változtatja a mindennapjait. Ehhez képest a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy elképzelte.

Négy évvel később Lanore megtalálja Adairt a titokzatos szigeten lévő otthonában, ahol a maga választotta elszigeteltségben él. Szívességet kér a férfitól: azt akarja, hogy Adair küldje el őt az alvilágba, hogy kikönyöröghesse az alvilág királynőjétől Jonathan szabadon engedését. De vajon betartja-e Lanore az Adairnek tett ígéretét, és visszatér hozzá? Vagy az a szándéka, hogy bármi áron Jonathannel élhessen?

Riszpekt az Agavénak, hogy rajongói nyomásra bevállalta ennek a trilógiának a befejező részét úgy, hogy a sorozat veszteségesnek bizonyult számukra. Már csak ezért is remek lenne, ha végül pozitív irányba dőlne a mérleg, és megtérülne nekik. Az első rész keserűségét imádtam, a második szimplán jó volt (nem igazán éreztem indokoltnak, miért kellett a folytatás), hogy a harmadik milyen lesz, azt majd meglátjuk.

Olvass tovább!

Veronica Rossi: Riders

A Supernatural legjobb időszaka villogott a szemem előtt, mikor a Riders fülszövegét olvastam. Az apokalipszis lovasai, a világvége nagyon izgalmas téma, és már tűkön ülve vártam, hogy lehengereljen.

Gideon érettségi után beáll az amerikai hadseregbe, hogy ranger legyen. Az egyik katonai gyakorlat rosszul sül el. Későn nyílik ki az ejtőernyője, és a becsapódás következtében meghal. Aztán csodával határos módon felébred. A karján egy különös karperecet talál, ami sehogy sem akar lejönni. De nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy miután hazamegy, kezd szűnni a fájdalom, eltört csontjai összeforrnak. Egy fősulis buli közepén beállít Daryn, a titokzatos lány, aki figyelmezteti, hogy el kell tűnniük, mert veszélyben vannak. Miután sikerül elmenekülniük, Gideon megtudja, hogy ő a négy lovas egyikének inkarnációja, Háború. Gideon és Daryn elindulnak felkutatni a többi lovast.

Nagyon vártam ezt a könyvet, de nagy csalódás volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de annyira érdekelt a téma, hogy nem tudtam. Szerencsére a második felére javult. Vagy csak én rázódtam bele.

Az alapelgondolás mindenképpen ötletes, a világ is érdekes, nagyon tetszettek a srácok képességei, és a lovak! Olyan jó volt elképzelni a lovakat, főleg Gideonét, a makrancos Riotot (ő van a borítón), főleg úgy, hogy Gideon rajta ül. Sajnos összességében ennyi pozitívumot mondhatok a Ridersről.

Már az elején meg kellett küzdenem a rosszul megválasztott elbeszélésmóddal. Sokáig nem értettem, miért döntött Rossi e megoldás mellett. Elismerem, a történések függvényében van létjogosultsága, de sokat veszített miatta a történet. Két szálon fut: Gideon a jelenben idézi fel egy ügynöknek, hogyan lett lovas, hogy találkozott a többiekkel, miket csináltak. Az elmesélő jelleg miatt távolinak érződnek az események, nem élhető át úgy, mintha most történne, és nehezen lehet kötődni a karakterekhez.  Pluszban még előre spoilerez, hogy véletlenül se legyen semmi váratlan.

A főszereplő, Gideon sem lett a szívem csücske. Azt vettem észre magamon mostanában, hogy sokkal jobban szeretek férfi szemszögből olvasni, de ez női íróknál ugye problémás pont, mert hajlamosak feminim vonásokkal felruházni a karakterüket. Nos, ez a helyzet itt nem áll fenn, pont ellenkezőleg. Úgy éreztem, Rossi nagyon erőlködött, hogy Gideon markánsan férfias legyen, és már-már idegesítően macho ahhoz, hogy szeretni tudjam. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ehhez képest állandóan a pretty szót használja quiet, very, bloody és egyéb társai helyett, ami elég fura, eléggé kizökkentett.)

Ilyen alapfelállással elég nehezen tudtam egy hullámhosszra kerülni a könyvvel. Az első fele annyira érdektelen! Ugyanaz ismétlődik: meg kell keresni az aktuális lovast, aki nem akar csatlakozni, és elmenekül; aztán megjelennek a gonoszok, és együtt menekülnek, az aktuális lovas meg beadja a derekát. Az akció után Daryn előadja, hogy nem mondhat semmit arról, mi folyik itt, mi a céljuk, majd akkor, ha mindenki megvan, és a rejtélyeskedés akarná az izgulós faktort szolgáltatni, de lássuk be, rühellem, ha egy karakter visszatartja az információt. Jó, utólag értem, miért, de akkor is. Ezt háromszor sikerül eljátszani, és ez teszi ki a könyv kb. 60%-át. A harmadik alkalommal erősen elgondolkodtam azon, miért nem lehetett az eseményeket összetömöríteni egyetlen könyvbe, mert ez a repetitivitás eléggé kikezdte a türelmemet.

Meglepő módon, miután összeverbuválódott a csapat, a történet jobb lett. Pedig ha jobban belegondolok, igazából ezután sem történt sokáig semmi, mert csak tréningeztek, viszont összekovácsolódtak. Nem mondom, hogy olyan hű, de sokat tudunk meg a srácokról, de mindegyik különálló személyiség, és sokkal jobban bírtam őket, mint a főhőst. Kapcsolati téren a leggyengébb láncszem mindenképpen a szerelmi szál. Pozitívum, hogy elég lájtos, nincs nagy romantikázás, de szörnyű, hogy mennyire nincs kémia Gideon és Daryn között.

Az akció berobbanásától vált izgalmassá a történet. Enyhén szólva hüledeztem, mit szenvedett el Gideon, és hogy mi történt az egyik szereplővel. Utóbbi az egyik fontos félbehagyott szál, ami a folytatásban a motivációt szolgáltatja majd, mert összességében azon kívül, hogy kiderült, mit akarnak a démonok, a könyv más lényeges dolgot nem képes felmutatni, cselekményt nagyítóval kell keresni. A végén van egy féléves összegzős időugrás, ami eléggé kizökkentő, és semennyire sem vetíti előre, mi történik legközelebb. Sejtésem szerint kb. ugyanez mínusz rekrutálás.

Úgy érzem, a Riders kihagyott ziccer egy remek alapötlettel és pár jó pillanattal. Bár nem voltam elragadtatva tőle, de az utolsó harmad és a téma miatt azt hiszem a folytatásra is benevezek, ami váltott POV lesz Gideonnal és Darynnel, és egyúttal lezáró kötet is.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Riders #1

Kiadó: Tor Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 384

Olvass tovább!

Maria Dahvana Headley: Magonia

Neil Gaiman és John Green neve egy mondatban merült fel ennek a könyvnek az ajánlójában, én pedig eltűnődtem azon, mi sülhet ki ebből a furcsa összehasonlításból.

Aza olyan betegségben szenved, amivel az orvosok még életükben nem találkoztak, így róla is nevezik el. A tüdeje nem működik megfelelően, nem képes normálisan lélegezni; csodának minősül, hogy az orvosok előrejelzéseit megcáfolva még mindig él. Egyik nap egy hajót pillant meg az égen, és a nevét is hallja, ám képzelete csúfos szüleményének tudja be az egészet. Egyetlen barátja van, a kocka Jason, aki végre elhatározza magát, és túllép kettejük barátságán. Mielőtt beteljesülhetne a szerelem, Aza meghal.

„A halál a felnőtt világ Télapója. Kivéve, hogy a Télapó ellentéte. A fickó, aki elviszi az összes ajándékot.„

Hűha! Ennyit sikerült kipréselnem magamból, miután a könyv végére értem. Mert annyira fura – persze jó értelemben –, annyira különleges, annyira más, hogy teljesen levett a lábamról. Egy olyan mendemondát használt a szerző kiindulási alapnak, amit én egyáltalán nem ismertem. Egy olyan világot húzott rá, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Neil Gaiman neve a különleges világ kapcsán merül fel.

John Greenhez annyi köze van a történetnek, hogy a főhős nem tud normálisan lélegezni, pont. Nem a földről származik, hanem az égben lakozó birodalomból, és a tüdeje nem kompatibilis a földi levegővel. Aza nem ember, hanem valami más. A könyvben azt követhetjük nyomon, ahogy visszakerül az övéi közé, és el kell fogadnia egy új valóságot, ami nem olyan egyszerű, ha egész életedben az emberek között éltél.

A világfelépítés nálam mindent vitt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik nem tudnak megbirkózni vele. Külföldi kritikák írói kiemelték, hogy nem tudták magukat túltenni azon a tényen, hogy ebben a világban embermadarak (vagy madáremberek?) léteznek. Nem teljesen tiszta, hogyan képzeljem el őket, úgyhogy maradok annál, hogy kétméteresre megnőtt madarak, bár van kezük, szóval mégis antropomorfok. A másik embertípusról pedig annyit kell tudni, hogy a bőrük színe kék, ez talán azért nem lesz szokatlan, mert láttuk az Avatárt. Madár lakik a tüdejükben, akik a mellkason felbukkanó kis ajtón át röpködnek ki-be. A madarak és a gazdáik együtt énekelnek, az énekük tulajdonképpen varázslat, amivel tárgyakat tudnak mozgatni és így tovább. Nekem leginkább a tüdőben garázdálkodó madaras dolgot kellett emésztenem.

Az apróbb részletek is teljesen elvarázsoltak. Például a hajókon óriás denevér az árboc, a viharokat mindenféle lények idézik elő, és a földön azért semmisül meg a termés a szilaj időjárás következtében, mert valójában a magoniaiak betakarítják maguknak, ugyanis a földi ételekből táplálkoznak ők is, mert az égben nem terem meg semmi. Rájuk is kihatással van, hogy a földlakók tönkreteszik a bolygót, éhínség uralkodik az égi birodalomban.

A történet nagyon lassan indul be, hosszú a felvezetés, érdemleges részhez a könyv felénél érkezünk el. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, annyira nem tudott lekötni, de olyan pozitív véleményeket olvastam, hogy érteni akartam, mi szülte őket. Nem segített a karakterek narrációja sem, de kitartottam.

Két nézőpont révén ismerjük meg a történetet. Jason részét feleslegesnek éreztem, sokat nem tesz hozzá, csak tudjuk, hogy keresi Azát, illetve egy ponton tökéletes eszköze a hatásvadászatnak. A narráció eleinte még tetszett, aztán túl sok lett, csapongó és bő lére eresztett, kitérőkkel. Elmondhatatlanul idegesített mindkét szereplőnél, tipikusan az a fajta, mikor már rájuk akartam ripakodni, hogy fogják be. Szerencsére Azánál kikopott a végére, ahogy elszakadt az emberi énjétől, és megismerte a saját erejét, Jason pedig elég kevés megjelenési teret kap.

Ami még bosszantó, hogy Aza nem kap válaszokat, folyamatosan azt hajtogatja neki mindenki, hogy ő a kiválasztott, de senki sem mondja, hogy miért és miben is olyan különleges ő, ami sokadszorra már eléggé kikezdte a türelmemet. De amint átlendült a könyv a holtponton, mindent megbocsátottam, és hagytam, hogy magával sodorjon a történet.

Szerelmi háromszög is van, de az a kellemes fajta, mikor igazából nincs semmi, csak ott lóg a levegőben, hogy lehetne. A romantika nem játszik fajsúlyos szerepet, Azának és Jasonnek van egy jelenete a könyv elején, ami aztán Jason tetteinek mozgatórugója. A hajón Aza közel kerül Daihoz, akivel a kapcsolatuk szikráját az adja, hogy Dai eleinte nem bírja a lányt, de amint együtt kezdenek el énekelni, kibontakozik köztük valami mélyebb kötelék. Viszont romantikus értelemben nem történik semmi, és olyan üdítő volt erről így olvasni. A végén viszont Dai tettén nagyon meglepődtem (még úgy is, hogy megkapta a felvezetést), annyira ellentmond az elvárásoknak.

Kár, hogy döcögött az elején, mert imádtam ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogat a folytatás.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: Magonia #1

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 309

Olvass tovább!

Amy Engel: The Book of Ivy

Van egy ilyen projektem, hogy YA fronton áthámozom magam az engem érdeklő műfajokon belüli populáris könyveken, nem törődve azzal, hogy a fülszöveg alapján nem érzek semmi késztetést az olvasásra. Mindezt azért, hogy képben legyek, plusz tán okkal érdeklik a közönséget. Ez is ilyen könyv volt a disztópiák között, és ráadásul magas pontszáma is van a Goodreadsen.

A 16 éveseknek elrendezett házasságot kell kötniük, hogy aztán teljesítsék kötelességüket: fenn kell tartaniuk a populációt. Ivy nagyapja, aki részt vett a város megalapításában, a szabadság eszméjét hirdette, ám a hatalom végül a Lattimerek kezében kötött ki, akik a korlátokat szorgalmazzák, mert csak így lehet megőrizni a társadalom egységét. Ivy apjának az a célja, hogy megragadja az irányítást, hogy felrúgja a rendszert, és a tervének kivitelezésében nagy szerepet szán Ivynak. Az a lány feladata, hogy újdonsült férje kegyeibe férkőzzön, belülről előkészítse a terepet a hatalomátvételre, és az akció végén ölje meg a fiút. Ám ahogy Ivy egyre jobban megismeri Bishopot, rájön, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű…

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni ez a könyv. (És akkor belegondolok, hogy nem is nagyon akartam elolvasni…) Alig tudtam letenni, konkrétan két etapban nyomtam le. Tény, hogy nem egy akciódús regény ez, és a világfelépítés sem a precizitásáról híres. Tény, hogy a történetet nem az eredetiség bűvészkalapjából húzták elő, és érződött rajta más bestseller regények hatása (hogy csak kettőt említsek: A beavatott, Delírium), de még az áthallások ellenére is piszkosul élveztem. Hiába agyonhasznált disztópiás klisé például az expozíció: a ceremónia, mely teljesen megváltoztatja a karakter életét, valahogy mégsem tudom megunni.

A világfelépítés alapja, hogy egykoron háborúk dúltak, és az elmenekülő emberek új életet kezdtek Westfallban, amit kerítéssel zártak körbe. Senki sem tudja, hogy mi van a kerítésen túl, és ennek majd a későbbiekben lesz nagy szerepe. A lakosság békéjét az elrendezett házasság szolgálja; két városrészből párosítanak össze lányokat és fiúkat a személyiségjegyeik alapján. Mivel az atombombák következtében a földek radioaktív sugárzást szenvedtek el, minden gyermekáldást nagy becsben tartanak. Ivy és a családja szerint igazságtalanság, hogy nem házasodhatnak az emberek szabadon, és az is, hogy élelem és innivaló nélkül kiteszik a kerítésen túlra azokat, akik bűnt követnek el. Látható, hogy nem túl eredeti az alap, amire a történet építkezik, de az összképet tekintve nekem tetszett, és megesz a kíváncsiság, hogy ebben a történetben mi lesz a kerítésen túl.

A Book of Ivy legerősebb része mindenképpen a romantika. Egyrészt *dobpergés* nincs szerelmi háromszög! Még most sem hiszem el, hogy leírom, hiszen a jelenség manapság olyan ritka, mint víz a sivatagban. Ivy és Bishop először idegenekként léteznek egymás mellett a házasságukban, majd szép lassan összecsiszolódnak. Ivy érzéseket kezd el táplálni a srác iránt, és egyúttal kezdi megkérdőjelezni azokat az állításokat, amiket az apja belévert. Bishop korántsem az a srác, aki megérdemelné a halált, épp ellenkezőleg… Már-már túlzottan és bosszantóan tökéletes. Egyetlen tettét leszámítva, ami meg pont a másik véglet, és ettől esett is a szememben, de összességében kedveltem, és nagyra becsültem benne, hogy várt Ivyra. Az a fajta lassú romantika bontja ki a szirmait ebben a történetben, amit imádok, és annyira jó volt olvasni! Valószínűleg nem is tetszett volna ennyire a regény, ha a romantika nincs ilyen jól megírva. Ezt figyelmeztetésnek szánom, valószínűleg, ha a szerelmi szál felejtős, a többi is az lesz.

Egy ideig nem lehet eldönteni, hogy mégis kinek a nézetei igazak: Ivy apjáé vagy Lattimer elnöké? Vagy csak az apja és a nővére kihasználja Ivyt? Egyáltalán vannak helyes nézetek, tényleg minden fekete vagy fehér? És ha vannak is, olyan drasztikus eszközökkel kell megpróbálni tenni ellenük, ahogy Ivy apja tenné? Vajon hogyan tud a lány dönteni egy ilyet lehetetlen helyzetben? Kit választ: a családját vagy a fiút, akit szeret?

Nagyon tetszett, hogy mekkora jelentősége volt a történet egy pontján előkerülő kutyaharapásnak, amit először Callie hozott fel, majd egy másik kontextusban, teljesen új jelentésben került elő, ezzel reflektálva a feljebb említett vívódásra.

A vége meglepett. Az történt, amire számítottam, hogy történni fog, de nem egészen így, és bár egészen jól meg lett magyarázva, miért kellett ennek így lennie, azért nem mondom, hogy egyetértettem Ivy döntésével.

És most nagyon-nagyon érdekel, hogy mi lesz ezek után.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Book of Ivy #1

Kiadó: Entangled: Teen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 282

Olvass tovább!