Azt szűrtem
le a Meaddel való legutóbbi két találkámból, hogy más műfajok felé kacsintgat.
Ez nem feltétlen lenne probléma, de a próbálkozásait továbbra is fantasynek álcázzák.
A Soundless összességében egy
disztópia volt, aminek az utolsó néhány fejezete rohant műfajt változtatni; a The Glittering Court pedig nyomokban sem
tartalmaz fantasy elemet, valójában inkább egy történelmi romantikus jellegű
sztori szeretne lenni, ami semmi újat nem tud felmutatni a piacon. Végig azt
vártam, hogy a vallás alapjául szolgáló angyalok leszállnak az égből, de egy
idő után kezdtem felfogni, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. Sajnos azt kell,
mondjam, hogy Mead zsánerkísérletei nem sültek el túl jól, bár a Soundlesst még szerettem a disztópia
jelleg miatt, hiába volt gyengécske, ennél a könyvnél leginkább csak azon
tűnődöm, miért gondolta bárki is, hogy ez a történet érdekel valakit.
De ami a
legelképesztőbb, hogy A The Glittering
Court trilógia! Méghozzá főszereplőváltós típusú. Adelaide barátnőinek a
szemszögéből fognak játszódni a következő kötetek, és ugyanazt az időszakot
ölelik fel, mint Adelaide története. Nekem ebből bőven elég volt egyszer is,
gőzöm sincs, hogy mi az, amit még két másik regényben ki lehet fejteni, főleg,
hogy engem egyik lány sem érdekelt. Miráról meg kvázi annyit sem tudtunk meg,
hogy egyáltalán felmerülhessen szikrányi esélye annak a gondolatnak, hogy róla
akarnék olvasni. Annyi infóval rendelkezünk róla, hogy állandóan eltünedezik,
és nincsenek kérői, és ennek annyira misztikusnak kéne lennie, hogy be kéne
tőle rosálnunk…
Amikor először
olvastam a fülszöveget, rögtön az jutott eszembe, hogy Mead meg akarja
lovagolni a Párválasztó sikerét,
hiába nincsenek ordító hasonlóságok, és teljesen másról szól a könyv. Mármint
ez annyira nem Mead miliője, hogy csak furcsállni tudtam az egészet, hogy ilyen
könyvet írt – mintha nem is az ő könyve lenne. A stíluson érződött, Adelaide
visszaszólásai mutattak hasonlóságot Rose-zal vagy Georginával, de ez a
habos-babos környezet, a kilométer hosszú ruhaköltemény és báli leírások
idegenek voltak, nem az, amit megszoktam. Sajnos sok helyen untam a leírásokat,
a könyvet, a történéseket vagy azok hiányát, ezért is tettem félre hónapokra a könyvet,
és külön lelkierőt kellett gyűjtenem, hogy befejezzem. Valahogy nem érdekelt.
Valakinek
sikerült megtréfálni, ugyanis a Goodreadsen kitett első fülszöveg – amit a
blogra is fordítottam – nem egyezik a könyv cselekményével. Abban ugyanis az
áll, hogy Cedric sem tudja, hogy Adelaide kicsoda, holott már a könyv elején
találkoznak, és a fiú segít neki fenntartani az álcáját még annak árán is, hogy
mindketten bajba kerülnek, ha kiderül az igazság. Emiatt kissé zavarban éreztem
magam a történet kezdetén, kellett egy kis idő, hogy belerázódjak. Voltak
pillanatok, amikor élveztem az olvasást, úgy a háromnegyedétől viszont
bele-belelapoztam, annyira akartam, hogy vége legyen.
A The Glittering Court egy paradoxon.
Egyszerre éreztem úgy, hogy rengeteg minden történik benne, és mégsem történik
semmi. Ennek az oka, hogy a történet nagyon hosszú időt ölel fel, és Mead
fittyet hány a „show, not tell” szabályra, így minden csak le van
összefoglalóan írva, és ez egy idő után kifárasztja az embert. Az elején még
Elizabeth életét mutatja be, majd már a Glittering Court több hónapnyi
felkészülését, aztán a több hónapos hajóutat, majd az Új Világban történteket,
a legvége előtt az aranykeresést, és az egész csak úgy ömlött rám, sok volt, és
nem voltak agyeldobós fordulatok, nem volt feszültségkeltés, nem volt semmi. Arról
már ne is beszéljünk, hogy Tamsinnal kapcsolatban kétszer sikerült eljátszani
ugyanazt a fordulatot, ami legelőször sem váltott ki belőlem érzelmeket. Úgy
éreztem, mintha egy közepes minőségű, gyenge átívelő szálas tévésorozatot fogyasztanék szövegformátumban, és az egészet helyszínváltásokkal tarkított epizodikus
cselekményű montázsok tarkítják.
A szerelmi
szál sem jött át, bár Cedricet bírtam, de miközben ők több hónap alatt
érzelmeket kezdtek el táplálni egymás iránt, addig én ezt a leíró események
sodrában olvasóként nem érzékeltem. Nem alapozódtak meg az érzések
kulcsmomentumokkal, az első csók pont nem a legjobbkor csattant el, nem jött át
a nem lehetnek együtt szenvedés igazi mélysége. Mindez ment a kukába a
kapcsolatuk egyszerű, kényelmes lerendezésével, ami klisésen adta magát, de ki
gondolta volna, hogy az együttlétükhöz vezet. Cedric súlyos titka olyan homlokráncolós kategória, ez volt a nagy titok? tűnődéssel.
Adelaide-t
csak azért nem utáltam annyira, mert voltak jó szövegei, de iszonyatosan
idegesített, mikor önmagát sajnáltatta, hogy nem aludhat pihe-puha párnák
között meg milyen nehéz élete van, és így tovább. Aha. Persze. Hogyne. Az Új
Világban ismét történik egy helyszínváltás, amit Adelaide nem tervezett be, és
ezen a ponton olyan ismerősség érzésem lett, és aztán rájöttem, hogy az egész
sztori mire emlékeztet: Nicole Kidman és Tom Cruise közös filmjére, a Túl az Operenciánra.
Önmagában az
alapötlettel vannak ellenérzéseim. Lássuk csak lecsupaszítva: Elizabeth nem akar
férjhez menni egy vadidegen férfihoz, akit nem szeret, ezért Adelaide-ként
elhajózik egy szigetre, hogy utána férjhez menjen egy vadidegen férfihoz, akit
nem szeret. PARADOXON. Arról már ne is beszéljünk, hogy a könyv végig tárgyként
kezeli a nőket, akiket áruként adnak el, és ennek mindenki örül, és ez mindenki
szerint normális, és a nőknek az a dolguk, hogy engedelmes feleségek legyenek,
akiknek a háztartás vezetése a feladatuk. Na ne. Nekem ezt kéne élveznem?
Komolyan? (A pontosítás kedvéért azért hozzáteszem, hogy nem kényszerítik őket
semmire, nem kötelező megházasodniuk, ha nem akarnak, de akkor is, ez mi ez?)
Rendben, fogadjuk el, hogy ez egy ilyen világ. De egyetlen ellenhang sem
nyilvánítja ki, mit gondol.
A könyv deus
ex machina megoldásai írói lustaságról árulkodnak, a végéért különösen jár az ironikus
taps. Olyan karakterek mentik meg a napot, akik addig nem szerepeltek a
könyvben. Egy csomó feldobott szál elvarratlan marad,
hiszen ez egy sorozat, na de én nem akarom elolvasni Mira és Tamsin történetét,
akkor miért kell egy félkész könyvvel beérnem? Nem értem.
Ha Richelle
Mead új témájú könyvvel rukkol elő, azért ott leszek, mert a stílusát még
mindig csípem; remélem igyekszik összekapni magát. Úgy néz ki, hogy a Könyvmolyképző megvette a kiadási jogokat, tehát valamikor a jövőben magyarul is a kezünkbe kaparinthatjuk Adelaide kalandjait.
Értékelés: 3/5
Borító: 4/5
Sorozat:
The Glittering Court #1
Kiadó: Razorbill
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
400
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése