Bo képes
utazni az időben. Az erejét még nem tudja kontrollálni, ezért a Berkshire
Akadémiára jár, egy speciális intézménybe, amit képességekkel bíró gyerekeknek
tartanak fenn. Bót akkor éri súlyos csapás, amikor egy véletlen folytán a
barátnőjét elveszíti a múltban. Hiába próbálkozik, az idő nem hagyja, hogy
visszahozza Sofíát. De Bo nem adja fel.
Csakhogy Bo
ezt képzeli. A valóságban Sofía nem tudott felülkerekedni a depresszióján, és
öngyilkosságot követett el; Bo egy mentális betegek kezelésével foglalkozó
központ lakója. És ez volt az egyik fő problémám a regénnyel. Nem ezt vártam.
Sokkal jobb lett volna, ha az olvasó elbizonytalanodik olvasás közben, nem
tudja, hogy Bo képessége igazi vagy sem, hogy amiket lát valóságosak-e vagy
sem. Lásd Made
You Up Francesca Zappiától. Ha abszolút nem tudtam volna, hatalmas
arculcsapásként érhetett volna, hogy Bo valójában képzelődik, és visszatekintve
egészen más élményként láttatta volna a történteket. De így, hogy az egész
világosan kirajzolódik az első oldalaktól kezdve, milyen meglepetés marad? A
fülszöveg lényegében összefoglalja az egész történetet.
Ettől
függetlenül mindig érdekes egy eltérő gondolkodású karakter fejébe belelátni,
és próbálni megérteni az észjárását, aminek az a pikantériája, hogy úgysem
sikerül megérteni. Ez is okozott némi elégedetlenséget, nem kapott ívet az,
ahogy Bo felismeri az igazságot. Ez nyilván nem egy könnyű folyamat, de a
regény kissé hiteltelen struktúráját tekintve – alapvetően az akadémia működése
nem volt éppenséggel realisztikus – egy érzékelhetően görbülő ív simán belefért
volna. De itt Bo egy idő után a csőlátásával, a bemagyarázásokkal és az
összeesküvés-elméletekkel idegesítővé válik, és hirtelen a végén világosodik
meg valamennyire, amit aztán egy semmilyen levezetés zár le.
Neal
Shusterman mesterien építette fel a saját sztoriját a Challenger Deepben, itt is hasonlóan kellett volna. Azért hozom fel
példaként, mert A World Without You
nagyon hajaz arra a könyvre – azon se lepődök meg, ha az szolgált
inspirációként. Csak ott a főhős elméjében játszódó téveszme is élvezetesebb,
míg itt egy idő után untatóan repetitív lesz. Bo sokszor ismétli önmagát,
fogalmazza meg ugyanazokat a gondolatokat, és sokszor van leírva, ahogy az
időfonalakkal bíbelődik.
A regény két
nézőpontot tartalmaz, Bo mellett a húg,a Phoebe gondolatai között találhatjuk
magunkat. Ő képviseli a realitást a történetben, és az ő szemén keresztül
figyelhetjük meg Bót kívülről. Vagy legalábbis próbálhatnánk, mert a lényeges
részek, amikor Bónak napok vagy hetek kiesnek az életéből, Phoebe szemszögéből
sem láthatóak. Sokáig azt hittem, hogy az lesz a csavar, hogy Bónak több
személyisége van, és egymást váltják, de nem. Igazából nem is lett számomra
világos, hogy mi a baja (oké, nincs kőbe vésett diagnózis), mert elvileg szóba
kerül, hogy dühkezelési problémái vannak meg akár veszélyes is lehet másokra,
de ez nincs jelentősen mutatva.
A szándék jó,
ami miatt Phoebe nézőpontot kapott a történetben, de a szála abszolút nem
érdekes, és az egész könyvben magát sajnáltatja, hogy milyen rossz neki, hogy a
szülei csak Bóval foglalkoznak, és neki prominens tanulónak kell lennie, nehogy
csalódást okozzon nekik. Amiatt panaszkodik, hogy ha egy rakat pénzt elköltenek
Bo kezelésére, akkor ő miért nem mehet el egy európai vakációra. Mert aztán
ugyanaz a kategória a kettő, szerintem is. Az önzősége süt a lapokról, és nem
tudom, mi volt ezzel a szerző célja. Tán sajnálnom kellett volna a lányt? Bocsánat,
hogy nem ment. Pedig olyan szerencsétlen sorsa van szegénykének. Irónia.
A szerelmi
szál és Bo Sofíával való kapcsolatának mélysége nem igazán jött át, valójában
végig azon töprengtem, hogy a manóba tudott Sofía összejönni Bóval. Mélységes
depresszióban abszolúte nem ezen jár az ember agya, másrészt Bo viselkedése
annyira zavaros, hogy a kapcsolatukat még elképzelni is lehetetlen.
Annyival
jobb lehetett volna ez a könyv! De kihagyott ziccer marad.
Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Razorbill
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
384
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése