Alex
skizofréniában szenved, emiatt az élete némileg hektikusabb, mint az
átlagembereké. A lánynak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy
megkülönböztesse a valóságot és a képzeletet, ráadásul a paranoiája sem
mondhatni, hogy megkönnyíti az életet. Milyen lenne, ha mindennap a nácik miatt
kéne szoronganunk, meg attól félnünk, hogy vajon megmérgezi-e az anyánk a kajánkat?
De Alex kitartó, minden vágya, hogy az állapota ellenére bekerüljön az
egyetemre. Amikor új suliba kezd járni, találkozik Miles-szal, akit mindenki
utál, és Alex nem tudja eldönteni, hogy képzelte-e a srácot vagy sem.
A fülszöveg
kissé csalóka. Azt szűrtem le belőle, hogy a könyv egyik központi témája az
lesz, hogy Alex nem tudja eldönteni, hogy Miles képzeletbeli barát vagy sem, de
nem egészen erről van szó, pedig ez a verzió sem lett volna rossz. A cselekmény
központi kérdését a prológus teszi fel.
Hatásosan
nyit a könyv, már ennyiből leszűrtem, hogy a Made You Up tetszetős lesz.
A hétéves Alex, akinek homárvörös haja van (ez fontos elem!), a
szupermarketben beleveti magát a nagy homárkiszabadítási akcióba, hiszen milyen
már az, hogy a homárok fogságban élnek egy szupermarket közepén. A hadművelet
közben találkozik egy kékszemű fiúval, akivel nyomban barátok is lesznek. A
történet nagy kérdése az, hogy Miles volt-e az a kisfiú vagy valójában nem is
létezett. Az édesanyja szerint csak kitalálta az egészet.
„Néha úgy gondolom, az emberek természetesnek veszik a valóságot.”
Amikor
utánanéztem Francesca Zappiának, azt olvastam, hogy gyerekkorában kezdte el
írni ezt a történetet, és a szereplők léteztek először, a történetet úgy
kellett köréjük kanyarítania. Ez látszik is. A két főhős, Alex és Miles
színes-szagok karakterek, akik elviszik a hátukon ezt az aranyos, jópofa
történetet. Imádtam őket, annyira élőek és szerethetőek, messze nem tökéletesek
(ó, Miles még mennyire nem!), és a romantika pont tökéletes ebben a formában:
lassan kibontakozó, sallangoktól mentes, nincsenek nagy érzelmi
megnyilvánulások, sem kinyilatkoztatások, hanem csak történnek a dolgok, éppen
ahogy kell. Jóval a vége előtt jönnek össze, és még így sincs kötelező dráma a
kapcsolatban, amiért végtelenül hálás voltam.
Alex és
Miles eleinte nem szívlelik egymást, és ez a kölcsönös szívatásban mutatkozik
meg, aztán valahogy a kapcsolatuk szép lassan átbillen a másik oldalra. De itt
az utállak-szeretlek klisé kissé máshogy van kivitelezve, mint az megszokott,
nem annyira kézzel fogható, amit szerintem az első csókjelenetük is bizonyít. És
ez annyira fantasztikus volt, az a fajta rózsaszín feelinges, amit annyira
szeretek, mikor már tűkön ülve várom, hogy jöjjenek össze, és amikor megtörténik,
akkor hatalmas elégedettség és ezígyvanjól érzés tölt el. Alex és Miles
külön-külön is különc, és e közös pont lehet az oka, hogy félelmetesen jól működik
a párosuk.
Az, hogy
Alex fejében lehetettem, számos izgalmat tartogatott, a random paranoid
gondolatai és hallucinációi már-már viccesnek hatottak. Az jutott eszembe, hogy
az ő világa, amiben él, a hozzáállásától függ, hiszen mennyivel izgalmasabb,
mint a miénk. A könyv vonzóereje számomra ebben rejlik, én is szeretek
képzelődni és álmodozni, hogy elmeneküljek a szürke hétköznapokból, és a
történet ezt a vágyat testesítette meg számomra. Hogy milyen lehetne, ha
tényleg nem tudnék különbséget tenni.
Mivel Alex
nem látja, mi igaz és mi nem, ezért fényképeket készít, ám kiderül, azok sem
túlságosan megbízhatóak. Kellemesen furcsa, ahogy Zappia megbízhatatlan
narrátora összemossa a képzeletet és a valóságot, úgy, hogy mi sem tudjuk
megkülönböztetni a kettőt. A könyv tisztázza, hogy Alex 100%-osan tisztában van
a betegségével, nem próbálja elfojtani a tényt, csak normális életet szeretne
élni. De ez nem könnyű, hiszen tudjuk, milyenek az emberek, főleg a gonosz
tinédzserek. Ha egyszer a suliban kipattan a betegségének híre, akkor mindenki
kiközösíti, és Alex nem szeretne rivaldafényben lenni, nem akarja, hogy ő
legyen a beszédtéma, bármerre is jár. Igyekszik idomulni a tünetekhez, és azzal
együtt az emberekhez. Figyelemreméltó, hogy Alex milyen érett döntést hoz a
könyv végén, ezért megemelem előtte a kalapom.
Kedveltem
Alexet, de egyértelmű, hogy Miles az érdekesebb. A srác iszonyatosan okos,
nagyon magának való, nincsenek barátai (legalábbis azt hiszi), ellenben vannak határozott
céljai és imádnivaló német akcentusa. Zappia nagy rajongója Németországnak,
mert az egész könyvet átszövi az európai ország, és nekem már megint kedvem
támadt németül tanulni. Milest rejtély övezi, és ettől olyan érdekes. Alexszel
egyetemben én is kíváncsi voltam, hogy vajon ő-e a homármentő srác, kíváncsi
voltam, miért ilyen különc, milyen okból utálja mindenki. Bármilyen hülyeséget
bevállal, ha megfizetik, és tudni akartam ennek az okát. Milesban azt szerettem
a legjobban, hogy kicsit olyan, mint én, nehezen értelmezi az érzelmeket,
próbálja kitalálni, mások mit miért tesznek. A legnagyobb erénye, hogy Alexet
elfogadja úgy, ahogy van az összes defektjével, a betegségével. Az ő
háttértörténete érintett meg jobban, amikor kiderül, miért csinálja ezeket a
balhékat.
Mégis a komoly
témák ellenére számomra pozitív volt a történet lecsengése. Nem a drámai
részeket éreztem magamhoz közel, nem gyűrt maga alá teljesen a sajnálat a
szereplők iránt, hanem inkább a boldog pillanatokba kapaszkodtam. Alex
betegségét sem úgy éltem meg ebben a könyvben, hogy milyen rettenetes lehet
ezzel küszködni nap, mint nap, hanem egyfajta bohókás hangulatot árasztott a
paranoia- és hallucinációözön. A paranoiáról az jutott eszembe, amikor nekem
szoktak ilyen idióta megérzéseim lenni, hogy biztos kukucskál valaki az
ablakban, mikor fürdök. A hallucinációk kapcsán pedig inkább csak kínos érzésem
támadt, hogy milyen bosszantóan zavaró lenne, ha sosem tudnám, mi igaz, és mi
nem.
Tudom, hogy
a skizofrénia komoly betegség, a hallucinációk sem mókásak, nem is veszem
félvállról, csak tényleg, úgy éreztem, Zappia próbálta a pozitívabb feléről
megfogni a témát. A kaland részét ragadta meg, hogy ebből az állapotból ki
lehessen hozni a legjobbat. Lehetett volna Alex egy depis csajszi is, aki
otthon ülve a négy fal között beszélget egy kitalált óriásléggyel, de ő inkább
úgy döntött, hogy megpróbál még így is normális lenni. De mi a normális?
Lélegzetállító, ahogy Miles Alex betegségére reflektál:
„Ha semmi sem valóságos, mit számít? – mondta. – Itt élsz. Ez nem teszi elég valóságossá?”
Ez, ahogy én
megéltem a történetet, nekem pont megfelelt, mert azt az érzést kelti bennem,
hogy bármennyire szar az életem, érezhetem jól magam benne bizonyos
pillanatokban, mert megérdemlem, hogy legyenek bizonyos pillanataim. Éppen úgy,
ahogy a főhősök is megérdemlik, mert bármi is legyen, legalább ott vannak
egymásnak, és ettől valahogy sokkal jobbnak tűnik az életük. Zappia azt akarja
elmesélni, hogy a valóságban nem úgy történik, mint a filmekben, hogy
találkozol valakivel, és utána minden problémád megoldódik, sikeres leszel és
boldogan éltek, míg meg nem haltok. Hanem azt, hogy ha találkozol valakivel,
akivel egy hullámhosszon vagy, a problémáid megmaradnak, de az életed
könnyebbnek érződik, mert ott van melletted az a valaki, aki egy kicsi
boldogságot képes csempészni belé, mikor minden összeesküdik ellened.
Persze a
könyv bemutatja, hogy Alex élete nem fenékig tejföl, és ő is szállít erős
érzelmeket dráma vonalon, ami ugyan előre kitalálható, mert a témából adódóan
adja magát, de még így is minden elismerésem a szerzőnek.
Alex
hallucinációin kívül van még egy kalandfaktor, a suli eredményjelző táblájának
rejtélye, ami után Alex nyomoz, de engem ez a szál foglalkoztatott a
legkevésbé, annyira kielégítő volt a regény többi része.
Nagyon-nagyon
szerettem a Made You Up-ot minden
szempontból, és biztosan jegyet váltok a szerző következő írására is.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Greenwillow Books
Megjelenés
éve: 2015
Oldalszám:
448
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése